Sámuel könyvei
Sámuel két könyve eredetileg egy egység volt, akkor választották ketté, amikor a héber Biblia görög fordítása készült, és a könyvet két egyenlő hosszúságú tekercsre írták. Ez a kettéosztás azután a kora újkorban (a 15. században) visszaszármazott a héber Bibliába is, így ma ott is két részre osztva szerepel ez a szöveg. Vannak olyan Bibliák is, melyek Sámuel könyveit összekapcsolják a Királyok könyveivel, így ezekben a kiadásokban Sámuel két könyve mint a Királyok első és második könyve szerepel. Sámuel könyveinek hagyományos rövidítése 1Sám és 2Sám.
Sámuel könyvei a királyság kezdetének idejéről őriznek különféle eredetű és terjedelmű hagyományokat. Sámuel még a bírák korához tartozott, de fontos szerepet játszott a királyság megalakulásában. A könyvekből megismerhetők azok a körülmények – a filiszteus veszély –, amelyek történetileg szükségessé tették a nemzeti erőket összefogó királyság bevezetését. A könyvek szerzője olyan hagyományokat állított egymás mellé, amelyek ugyan ellentétesen ítélik meg a királyság intézményét, de a kritikus hang ellenére is alapvetően az isteni akarat megnyilvánulását látják benne. Saul rövid és sikertelen uralkodását Dávid követi, aki igazán Jahve akarata szerint való király, és a dinasztiája fennmaradására adott isteni ígéret egyben Izrael jövő reménységének alapja is. A Jahvét osztatlan szívvel szolgáló Dávid eszményi alakja a messiási ígéretek hordozója.
Sámuel könyvei – ahogy a Biblia más történeti könyvei is – a korszak képét elsősorban vallási szempontból rajzolják meg, azaz nem a történeti események krónikás pontosságú rögzítése a céljuk. A történetek leginkább úgy jelennek meg bennük, ahogy a nép emlékezetében, a róluk kibontakozott vallási hagyományban elevenen maradtak. A valódi történelemhez a Dávidról szóló tudósítások állnak legközelebb, a leírások az események közvetlen és részletes ismeretén alapulnak. Szerzőjük a királyi udvar tagja lehetett. A Saulról szóló elbeszélések főként vallási szempontból ítélik meg a király személyét és cselekedeteit. A Sámuelről szóló történetek sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó hagyományból származnak, ami arra utal, hogy alakja sokféle nyomot hagyott a nép emlékezetében, ő egyszerre nazireus, pap, próféta és bíró. A különböző hagyományokban azonban közös az, hogy Sámuel mindegyikben mint a Jahve-hit bajnoka, példamutató képviselője jelenik meg.
Sámuel próféta egy 17. századi északorosz ikonon. A jobb kezében kosszarv, ebben tartotta azt a kenetet, amivel felkente Sault és Dávidot. Bajában irattekercs, ez a bibliai könyv hagyományos szerzőségére utal. A haja és a szakálla hosszú és rendezetlen, mivel nazireusként nem vághatta le ezeket.
Dávid és Góliát egy 13. századi francia kódexben. Góliát fegyverzete nem olyannak van megfestve, ahogy a Bibliában olvasható, a kép sokkal inkább hasonlít a középkori francia lovagok felszereléséhez. De a bibliai leírás maga sem illik egy Kr. e. 10. századi filiszteus harcos öltözetére és fegyvereire: „… a fejét bronzsisak fedte, és pikkelyes páncélt viselt […] A lábán bronz lábszárvédő volt, a két válla közt meg bronz hajítódárda.” (1Sám 17,5-6) Ilyen fegyverzetet a görög harcosok viseltek. A filiszteusok az égei tenger vidékéről származó, egy az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó, a göröggel rokon nyelvet beszélő nép volt, akik nyilván ismerték a görög hagyományokat is. A kutatók felhívták a figyelmet arra, hogy Dávid és Góliát harcának története az Iliászban is szerepel, ahol a fiatal Nesztór küzd meg egy Ereuthalión nevű óriással. Mindkét történetben egy hatalmas erejű harcos áll ki a sereg elé, és párviadalra hív valakit. Góliát hatalmas vashegyű lándzsával, Ereuthalión pedig vasbuzogánnyal volt felfegyverkezve. Ellenfelük esélytelennek látszott, fiatal kora és hiányos fegyverzete miatt. A párviadal után az ellenséges sereg elmenekült.
Dávid korabeli cserépdarab a Tell es Safi ásatásokból. Tell es-Safi a Bibliai Gát város romjait rejti, és a cserépdarabon két olyan név olvasható héber betűkkel, melyek etimológiailag rokonok a Góliát névvel, ami annak bizonyítéka, hogy ez a név ismert volt a fiilszteusok körében nagyjából abban az időben, amikor a bibliai történet játszódik.
A zsidók visszaszerzik a Frigyládát a filiszteusoktól. Falfestmény a Dura-Europos-i zsinagógából, a Kr. u. 240-es évekből. Dura-Europos egy görög alapítású város az Eufrátesz partján, a mai Szíriában, melyet annyira átitatott a hellénizmus szelleme, hogy még a zsidók is félretették hagyományos tartózkodásukat a bibliai jelenetek képi ábrázolásától. A filiszteus templom a képen olyan, mint egy klasszikus görög szentély, a földön heverő fegyverzetek és kerámiák is görög stílusúak, és a zsidók is görög tógát viselnek.
En Gedi, a forrásokban gazdag oázis a Holt-tenger partján, Júdea pusztájának keleti szélén. A szűk kanyonokban folyó patakoknak köszönhetően dús növényzet sarjad a sziklák között. Dávid ezen a vidéken bujdosott Saul elől.
A csók
Mikor Sámuel felkente Sault királlyá, megcsókolta őt: Erre Sámuel fogta az olajosszarut, a [Saul] fejére öntötte, megcsókolta, és azt mondta: “Ezzel fölkent az Úr örökrésze fejedelmévé. Uralkodj az Úr népe fölött, és szabadítsd ki környező ellenségei kezéből” [1Sám 10,1]. A zsidó írásmagyrázók szerint a csók (a családon kívül) csak különleges körülmények között tekinthető helyénvalónak, egyik ezek közül a hivatal adományozása, mint Sámuel és Saul esetében. A másik alkalom a találkozás, ahogy Áron üdvözli Mózest: „Az Úr így szólt Áronhoz: “Menj Mózes elé a pusztába!” Az elindult, az Isten hegyénél találkozott vele és megcsókolta.” [2Móz 4,27] A harmadik a búcsúzás. ahogy Opra búcsúzott anyósától, Rúttól.
Júdás, amikor elárulta Jézust, Áron és Mózes találkozását idézte fel a csókkal, így jelezve, hogy a szabadítót adja ellenségei kezére.
