10. hét: Sámuel második könyve

Sámuel második könyve

Sámuel második könyvében Dávid uralkodásának és trónutódlásának történetéről olvashatunk. Az elbeszélés célja annak igazolása, hogy Dávidot Jahve akarata és segítsége emelte trónra. A Dávid udvaráról és trónutódlásáról szóló elbeszélés fontos történeti forrás erről a korszaktól, a korai izraelita és az ókori történetírás remekművének tekinthető. Mint irodalmi alkotás is rendkívüli teljesítmény. A szerző az elbeszélés eszközeit gazdagon alkalmazza az események bemutatásában, amelyeket rendkívül életszerűen és drámaian ábrázol. Ezért joggal feltételezhető, hogy szemtanúja volt a történetnek, és a királyi udvar köreihez tartozott. Az ábrázolás tekintetében a trónutódlás története meglehetősen profánnak hat (Dávid utódlásra jogosult fiai sorban egymás után elesnek a hatalomtól), de annak ellenére, hogy a szerző elsősorban az emberi tényezők és összefüggések szerepét engedi szóhoz jutni, érzékelteti, hogy a jó és rossz emberi döntések hátterében rejtett isteni vezetés érvényesül: „mert Jahve így rendelkezett” (2Sám 17,14).

Jeruzsálem, Dávid városa

Jeruzsálem a zsidó honfoglalás után is még évszázadokig megmaradt a jebuziták birtokában, csak Dávid foglalta el Kr. e. 1000 körül, s tette a zsidó királyság fővárosává. A város korábban a kánaánita törzs után a Jebus nevet viselte. A hely legalább ötezer éve lakott. Dávid Hebronban kezdte meg uralkodását, s a szövetség ládáját pedig ekkor még Silóban őrizték. A történészek szerint Dávid bölcsen cselekedett, amikor elhagyta Hebront, Jeruzsálem ugyanis – bár Benjamint törzsének területén feküdt – praktikusan nem tartozott korábban egyetlen törzshöz sem, így egyszerűbb volt annak elfogadtatása, hogy az új főváros egyben az összes törzs közös államának fővárosa. Fekvése is kiváló volt, ha nem is esett a zsidó területek közepére, de minden irányból könnyű volt megközelíteni. Dávid korában a város geográfiai adottságai is kitűnőek voltak, csaknem minden irányból mély völgyek vették körül, melyek védelmet biztosítottak, és a Gihon forrás bőséges vízzel is ellátta a lakókat. Ahogy a város nőtt, ezek az előnyök hamarosan elenyésztek, a település kinőtte természetes határait, ettől kezdve Jeruzsálem azért maradt visszavonhatatlanul az ország fővárosa, mert ez volt a Szent Város, a Templom és Dávid királyi házának városa. A Palesztinát elfoglaló idegenek általában nem is Jeruzsálemben ütötték fel székhelyüket, a rómaiak Cesareában, az arabok sokáig Ramallahban.

A régészeti ásatások több Dávid korából származó emléket tártak fel, köztük olyan falmaradványokat is, melyek feltehetőleg Dávid palotájához tartoztak valamikor. A Biblia leírása szerint a palotát filiszteus mesterek építették („Hiram, Tirusz királya megbízottakat küldött Dávidhoz, cédrusfával, ácsokkal és kőfaragókkal, hogy építsenek Dávidnak egy palotát.” 2Sám 5,11), amit a feltárt leletek igazoltak.

Dávid palotájának rekonstrukciós rajza. Az éghajlat megengedte, hogy a gyűléseket, tanácskozásokat szabad ég alatt tartsák, így elég volt egy hatalmas udvar erre a célra. Dávid palotája Jeruzsálem mai óvárosán kívül volt, a mai templomkerület (a lerombolt régi zsidó templom feltételezhető helye, ahol ma két muszlim mecset áll) közvetlen közelében.

Oszlopfő Dávid palotájából. A kétfelé csavaródó vonal tipikus filiszteus motívum, így a régészeti leletek igazolják Sámuel második könyvének állítását, miszerint Tíruszból érkezett mesterek építették a palotát.

A Gihon forrás és a Siloe tó

A Dávid korabeli Jeruzsálemet A Gihon forrás látta el vízzel, s ezt a vizet már a jebuziták korában is csatornákon vezették tovább. Ezek a csatornák azonban nyitottak voltak, így egy ellenséges támadás esetén könnyű célpontul szolgáltak. Hiszkija (más formában Ezekiás), Júda királya (716-687) rendelte el, hogy a vizet a sziklába fúrt alagúton kell elvezetni. Ez az alagút ma is látható, 533 méter hosszú, és több kanyart is leír. A fúrást két irányból kezdték, és egymás felé haladtak, amíg össze nem találkoztak. Az alagút lejtése 2,18 méter, azaz a végpontja ennyivel alacsonyabban van a kezdőpontjánál, ami méterenként átlagosan 4 milliméter esést jelent, ez fantasztikus mérnöki teljesítmény. A vájatok találkozását egy hatsoros korabeil felirattal ünnepelték.

Az alagút magassága 1,45 és 5,08 méter között váltakozik, a szélessége 55-65 centiméter. A víz ma ugyanúgy csörgedez benne, mint Jézus korában.

Hiszkija alagútjának modellje. A kép bal oldalán levő tó a Siloe, ez tehát egy mesterséges víztározó. A fekete vonal mutatja az alagút vonalát a metszeten. A régészek feltételezik, hogy eredetileg ez a tó is egy fedett ciszterna lehetett, melynek teteje az idők múltával beszakadt. Mivel forrás táplálta élő víz volt, a Siloe Jézus korában a rituális fürdő elvégzésére alkalmas tó volt. A siloah héberül a küldeni, elbocsátani értelmű tőből származik, és azt jelenti, küldő, elvezető csatorna. A szót János evangelista szimbolikus értelemben használja („a küldött”) és Jézusra vonatkoztatja.

Támár lepénye

Sámuel második könyvében olvasható Támár története, akit a magát betegnek tettető bátyja, Ammon hív magához, hogy a lepényt süssön neki. Támár megdagasztja és megsüti a lepényt, ám hamarosan kiderül, hogy ez a csel része volt csak, Ammon nem a lepényre, hanem a saját hugára vágyott.

Ez a lepény a Közel-Keleten ma is kedvelt pita, mely élesztős tésztából készül, azaz dagasztani és keleszteni kell, de a mi kenyerünkhöz képest sokkal gyorsabban sül ki, mivel vékony korong alakúra nyújtják, így erős tűzön akár már 4-5 perc alatt is elkészülhet.