Rut könyve
A keresztény Bibliában a Bírák könyve után megszakad a zsidó nép történetének folyamatos elbeszélése, és egy rövid, novella-szerű elbeszélés következik a moabita Rutról. Ennek oka az, hogy a könyv cselekménye a bírák korában játszódik, a történet így kezdődik: „A bírák idejében éhínség tört ki az országban.” A könyv az Izrael Istenébe vetett bizalom és a család iránti hűség példáját és jutalmát mutatja be az idegen törzsből származó asszony sorsában.
Rut könyve művészien megírt elbeszélés, egy kerek novella. Alapjául valószínűleg egy ősibb, népies elbeszélés szolgált, s ezt alakította át a sugalmazott szerző a teológiai tartalomnak megfelelően. Az írás összefüggő egész: jelenetei beilleszkednek a történet fonalába és fokozatosan előkészítik a cselekmény végső kibontakozását, amelyben a szereplők nehéz sorsa Isten gondviselése folytán jóra fordul. A könyv bemutatja Izrael Istenének titkos, de hatékony irányítását azoknak az életében, akik oltalmába helyezik magukat és teljesítik emberi kötelességeiket, azaz betartják a Tóra előírásait.
A szereplők nevei beszélő nevek: Noémi két fia Machlon = gyengeség és Kiljon = sorvadás, menyei pedig Orpa = makacs, dacos és Rut = segítőtárs, társnő. Noémi magát Marának nevezi, ami keserűt jelent, míg eredeti nevének jelentése gyönyörűség.
A zsidó hagyomány Sámuelt tekinti a könyv szerzőjének, de ma már általánosan elfogadott az a vélemény, hogy a művet később írták. A zsidók hosszú időn keresztül hadakoztak a moabitákkal (így a bírák korában is, amikor a történet – a könyv első mondata szerint – játszódik), ám Rut könyvéből teljesen hiányzik a moabitákkal szembeni ellenséges hang, mely annyira ismerős más bibliai helyekről. Ez arra mutat, hogy az írás már abban az időben keletkezett, amikor ez az ellenségeskedés már feledésbe merült. Az viszont vitatott, hogy erre még a fogság előtt vagy már a fogságból való hazatérés után került sor.
Az elbeszélésből megismerjük Dávid családjának történetét, a Boász és Rut házasságából született gyermek lesz Dávid nagyapja. A könyv egyik célja az lehet, hogy megmagyarázza Dávid családjának moabita kapcsolatait. Teológiai síkon Rut hívő magatartásának, hűségének dicséretével és az isteni jutalmazás bemutatásával a szerző az isteni gondviselésbe vetett hit életető erejét hangsúlyozza.
A városkapu
Kánaán földjén már a zsidó honfoglalás előtt is szokás volt fallal körülkeríteni a városokat, ahogy az egész ókori keleten tették. A városkapuk nem voltak hatalmasak, hiszen éjszakára (a zsidók pedig szombaton is) bezárták őket.
Tel Dan városkapujának maradványa, Kr. e. 2200 körül, azaz valamikor Ábrahám idejéből származik. A városfal égetett téglákból épült.
A városkapu előtti terület volt a város közéleti központja, a vásártér, a kapuk gyakran erről kapták a nevüket is (Nehemiás könyvében olvashatunk a Hal-kapu és a Juh-kapu felépítéséről). A városkapukat általában a várost vízzel ellátó források közelébe építették, így a kapuknál az is megfordult, aki nem akart vásárolni a piacon, hiszen vízre mindenkinek szüksége volt. Ez volt az a hely, ahová a külvilág hírei legelőször eljutottak. Sámuel első könyvében olvassuk, hogy az idős Éli is a városkapunál ült, itt kapta a hírt a frigyláda elvesztéséről és a zsidók súlyos vereségéről a filiszteusok elleni harcban. Éli a hír hallatán kizuhant a kapun és meghalt: Az ember jelentette Élinek: “A táborból jövök, ma menekültem el a csatából.” Az megkérdezte: “Mi történt fiam?” A hírhozó ezt válaszolta: “Izrael megfutamodott a filiszteusok elől. A nép súlyos vereséget szenvedett, a két fiad elesett, és az Isten ládáját is zsákmányul ejtették.”Amikor az Isten ládájáról beszélt, ez hátraesett a széken, keresztben, a kapun át, kitörte a nyakát és meghalt, mert már öreg volt és elnehezült. Negyven esztendeig kormányozta Izraelt. (1Sám 4,16-18) A városkapu volt a magánjogi szerződések megkötésének színtere is, itt emelhetett panaszt a gyermektelen özvegy, ha meghalt férjének testvére vonakodott őt feleségül venni a mózesi törvények értelmében: Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: “Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.” A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: “Nem akarom feleségül venni”, a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: “Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.” Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: “A mezítlábas házanépe.” (5Móz 25,7-10) A saru levétele a jogi aktus része volt, Rut könyvében is találkozunk a szokás leírásával. A városkapunál dőltek el a város ügyei is, itt tartottak tanácsot a vének. A derék asszonyról mondja a Példabeszédek könyve, hogy „Férjét a kapuknál igen nagyra tartják, hogyha tanácsban ül az ország véneivel.” (Péld 31,10)
Rut, a moabita
Rut könyve egy család tragédiájával kezdődik. Az éhínség elől idegen földre vándoroltak, de ott a család férfi tagjai sorban mind meghaltak. A szöveg nem tér ki arra, hogy mi volt haláluk oka. Mivel a bibliai szövegek az ilyen váratlan halált mindig a bűnnel hozzák összefüggésbe, a bibliamagyarázók keresni kezdték azt a le nem írt bűnt, aminek ez lett a büntetése. Néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy minden bizonnyal az idegen szokások felvétele, az idegen kultúrába való integrálódás lehetett az, amiért az Úr halállal sújtotta az apát. A fiúk nem értették meg ezt a jelet, és moabita nőt vettek feleségül, így ők is meghaltak. Ezt az elméletet arra alapozzák, hogy éhínségek korábban is voltak, de az Ígéret földjét elhagyó pátriárkákat (Ábrahámot és Jákobot) nem sújtotta az Úr haragja, tehát nem pusztán a föld elhagyása a bűn.
A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a két moabita feleség nem tért át a zsidó hitre a házasságkötésükkor, Orpa ugyanis „visszatért népéhez és istenéhez”, vagyis más istent imádott, nem Jahvét. Rut ugyan Noémival tart, de a második fejezetben még mindig úgy szerepel a neve, mint Rut, a moabita, azaz bár követte anyósát, maga nem lett zsidóvá. A származására utaló jelző a Boásszal kötött házassága után kopik el a neve mellől, úgy látszik, ettől kezdve a környezet is, Rut maga is zsidónak tekintette magát.
A zsidó vallás soha nem volt térítő vallás, a nem zsidó etnikumú népek tagjait soha nem próbálták arra rábírni, hogy vegyék fel a zsidó hitet. Bár vannak híradások tömeges betérésekről (mint például a kazároké 740 körül), ezekre nincs valódi történeti bizonyíték, a betérés mindig egy egyéni kezdeményezés következménye. A betérni szándékozó indítékai mindig szigorúan megvizsgálják, majd egy hosszas tanulási folyamat eredményeképpen kerülhet sor a vallás felvételére (ez a férfiaknál körülmetélést és rituális fürdőt, a nőknél rituális fürdőt jelent). Az illetőt ettől kezdve teljes jogú zsidónak kell tekinteni, ám a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, mert a konzervatív (ortodox) zsidók általában nem fogadják be az idegent, csak a vallásba beleszületettet (azt tekintik zsidónak, akinek az anyja zsidó).
A hagyomány szerint ebben az épületben van Rut sírja. Az emlékhely a palesztin fennhatóság alatt álló Hebronban található, teljesen elhanyagolt, lepusztult állapotban, régészeti feltárásuk sem lehetséges most. Annyi bizonyos, hogy romok ezer-ezerötszáz évesek, azaz igen régiek, de nem Rut korából valók.
Savuót, a hetek ünnepe
Rut könyve a héber Bibliában nem a Bírák könyve után következik, hanem a hátrébb, a vegyes írások között van. A könyv egyike azoknak, melyeket a mai napig hagyományosan tekercsből olvasnak fel a zsinagógában (ilyen még Mózes öt könyve, a Tóra, az Énekek Éneke, Eszter könyve, a Prédikátor könyve és a Siralmak). A tekercs a könyv ősi formája volt, az 5-6. században szorította ki a kódex.
Rut könyvét savuót, az aratás ünnepén olvassák fel a zsinagógákban, mert a könyv cselekménye aratás idején játszódik.
Az Egyiptomból való szabadulás, azaz húsvét ünnepe után kezdődik a napok számlálása, Mózes parancsa szerint: „A szombat utáni naptól, amelyen bemutattátok az áldozati kévéket, számoljatok hét teljes hetet. Számoljatok ötven napot a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassátok be az Úrnak az új kenyér áldozatát” (3Móz 23,16). Jézus korában a farizeusok és a szadduceusok késhegyig menő vitát folytattak a számlálás kezdetének napjáról. A farizeusok, akik az Írásokat a zsidó hagyomány szellemében magyarázták, azt vallották, hogy a peszah utáni napon kell kezdeni, mivel peszahra ugyanazok a munkatilalmi szabályok voltak érvényesek, mint a szombatokra, így az is szombatnak minősül. A szadduceusok ezzel szemben szó szerint, a hagyományokat figyelmen kívül hagyva értelmezték a Tórát, és a számlálást a peszah utáni elő szombat elmúltával kezdték, ezért az általuk számolt savuót mindig vasárnapra esett. Savuót tehát azért a hetek ünnepe, mert hét héttel peszah után van.
Savuót ugyanolyan zarándokünnep, mint peszah, a zsidó férfiaknak a Templom idejében ilyenkor fel kellett menniük Jeruzsálembe. Ezen a napon ünnepelték a Tórát, pontosabban azt a pillanatot, amikor Mózes a hegyen átvette az Úrtól a Törvény tábláit. Ugyanekkor adtak hálát az új termésért is. Szokás volt az első leszüretelt gyümölcsöket és a learatott gabonát, vagyis a termés zsengéit a templomba (később a zsinagógába) vinni.