Szent Péter első levele
A levelet a bevezetés tanúsága szerint Péter apostol írta, mégpedig Rómában, amit a város erkölcstelenségére utalva Babilonnak nevez. Az ókeresztény hagyomány elfogadta az apostol szerzőségét, ám ezzel szemben a modern bibliakritika több érvet is felsorakoztatott. Sok kutató vallja azt, hogy a szerző az apostol munkatársa, Szivánusz lehetett, s az írás keletkezését is későbbre teszik, mint a 60-as évek első fele.
Mivel a levél többször utal a keresztségre, vannak olyan bibliamagyarázók, akik az írásban egy olyan szentbeszédet látnak, melyet a keresztség kiszolgáltatásakor mondtak el. Mielőtt a keresztségre váró katekumenek beléptek volna az egyház tagjainak sorába, még egy végső intelmet intéztek hozzájuk, s ebben az intelemben felhívták a figyelmüket a keresztény élet alapvető szabályaira.
A levél a bevezető szerint körlevél (enciklika), mely nem egyetlen közösségnek íródott, hanem a szórványban élő keresztényeknek. Bár az írás szerkezete elmosódó, több téma különíthető el benne: Isten üdvösséget munkáló működése, és az ember erre adott válasza; a keresztény üdvösség magasztalása; a szentségre törekvésnek, az embertárs szeretetének kötelezettsége; Isten népének papi jellege, majd ezt követően a levél második nagyobb egységében arról esik szó, hogyan kell élniük a keresztényeknek a világban, a pogányok tengerében. A szerző tanácsokkal látja el, mintegy felvértezi az olvasókat az üldözések idején követendő helyes magatartásra. A levél megírásának idején feltehetőleg nem folyt szervezett keresztényüldözés, így a levél egyik legfontosabb tanítása az, hogy az egyház mindig szorongatott helyzetben van, a keresztényeknek egyfelől életük példájával kell megtéríteniük a pogányokat, másfelől azonban fel kell készülniük arra, hogy a pogányok és hitetlenek szüntelenül az egyház bukásán munkálkodnak. A történelem tanúsága valóban azt mutatja, hogy a nagy, intézményes keresztényüldözésekből mindig megerősödve és megújulva került ki az egyház (Tertulliánus úgy fogalmazott „mag lett a keresztények vére”), ám a mindennapokban a pogányság, a világi, hitetlen életforma csábítása folyamatosan rombolja az egyházat, és sok keresztényt fordít el tőle. A nagy keresztényüldözésekben a mártírok földi életüket adták Krisztusért, a testük halált szenvedett, de örök élet lett az osztályrészük. A kereszténységből kikopó emberek a lelküket adják a világért, s üdvösségüket teszik kockára azzal, hogy eltávolodnak az egyháztól.
Keresztség az őskeresztény korban
Az Újszövetség több helyen is említi, hogy azoknak, akik az apostolok vagy más tanítók szavára hívők lettek, szokás volt kiszolgáltatni a keresztséget. A korai egyház kezdettől fogva teljesen egységesen szemlélte a keresztséget, ekörül soha semmilyen vita nem alakult ki, s már a legrégebbi időktől fogva valamennyi megtértet részesítettek benne. A szertartás bemerítéssel történt, úgy, hogy a keresztelendő beleállta vízbe, mint egy fürdőbe. (Az Apostolok cselekedeteiben is olvasható, hogy amikor Fülöp megkeresztelte az etióp tisztet, mindketten bementek a vízbe.) A víz alá merülés azután a szent páli szimbolikában a Krisztus halálában való eltemetkezésként jelenik meg. Nem tudjuk, hogyan jártak el, amikor tömeges keresztelőket tartottak, ill. mi volt az eljárás nehéz körülmények között, de az biztos, hogy az Újszövetség a keresztséget mindig bemerítésként említi. Először a Didakhé, egy 125-150 között keletkezett egyházi rendtartásban szerepel a leöntéssel való keresztelés, de a szertartást csak szükség esetén végezték így. (Az ortodoxia a mai napig kizárólag bemerítéssel keresztel.)
Szinte semmi nem derül ki az Újszövetségből arról, hogy a keresztség kiszolgáltatása közben mit mondott a szentségben részesülő és a szentséget kiszolgáltató. Jézusnak a Máté evangélium végén olvasható búcsúszavai („Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére!” Mt 28,19) alapján arra következtethetünk, hogy a bemerítést egy formulával kísérték. A Szentháromság nevében keresztelés formulája azonban valószínűleg nem Jézustól ered, hanem a közösségben alakult ki. Az Apostolok cselekedeteinek egy verse azt is bizonyítja, hogy a megkeresztelkedő hitvallást tett a szertartás alatt. („Indulj, vedd fel a keresztséget, s nevét segítségül híva mosd le bűneidet.” ApCsel 22,16) Ez a kijelentés valamilyen Krisztusra utaló formula lehetett, a Názáreti Jézusra, az Isten Fiára, az Úrra, a Messiásra tettek hitvallást.
Az Újszövetség hallgat arról is, hogy a korai kereszténységben vajon megkereszteltek-e gyerekeket is. A kérdést elsősorban a protestáns bibliakutatók vizsgálták, s többen arra az álláspontra jutottak, hogy ez kizárt, mivel a keresztség személyes hitet tételez fel, amivel egy gyermek még nem bírhat, s az igehirdetés is felnőtteknek szólt, nem gyerekeknek. Az biztos, hogy ha kereszteltek is gyerekeket, ez nem lehetett általános gyakorlat, ám mégis az Újszövetség egyik formulája, a „háza népe” kifejezés utal arra, hogy a megtért zsidó, ill. pogány szülőkkel együtt a gyerekeket is megkeresztelték. („Volt a hallgatóságban egy Tiatira városából való, Lidia nevű, istenfélő bíborárus asszony. Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira. Egész háza népével együtt megkeresztelkedett.” ApCsel 16,14-15
Keresztényüldözés a Római Birodalomban
A sokistenhívő rómaiak kezdettől fogva igen toleránsak voltak vallási kérdésekben, soha nem kényszerítettek senkit hite elhagyására vagy megváltoztatására. Amikor meghódítottak egy-egy újabb tartományt, az ottlakók zavartalanul folytathatták saját kultuszokat, isteneiket felvették a római istenek közé, s azok gyakran római (latin) nevet is kaptak. Ugyanilyen toleránsak voltak a zsidókkal szemben is, bár római szemszögből nézve furcsa volt az egyetlen Istenbe vetett hitük, de emiatt soha nem érte őket hátrány, sőt, a császárkorban az uralkodó istenítését sem várták el tőlük. A zsidók még a zsidó háború után is szabadon gyakorolhatták hitüket, feltéve, ha megfizették a rájuk kirótt adót. Minden afelé mutatott tehát, hogy a keresztények (akiket hosszú ideig nem is különböztettek meg a zsidóktól) ugyanolyan háborítatlanul gyakorolhassák hitüket, mint bármely más vallási csoport tagjai.
Ennek ellenére a rómaiak már a legkorábbi időkben gyanakvással kezdték szemlélni a formálódó kereszténységet. Több korabeli írás is egybehangzóan undok babonaságnak nevezi vallásukat. Babona alatt pedig valami igen megvetendőt értettek, olyan vallásgyakorlatot, ami teljesen idegen és megvetendő volt a rómaiak szemében. Jól tükrözik ezt a véleményt a keresztényekről terjesztett szóbeszédek, melyek szerint a keresztények embert esznek titkos szertartásaik közben. A rómaiak szilárdan hittek abban, hogy a birodalom jóléte és saját sorsuk is az istenek helyes és megfelelő tiszteletével függ össze, azzal a kultusszal, amit a keresztények elutasítottak, s amiben nem vettek részt, ugyanúgy, ahogy a zsidók is kivonták magukat alóla. De amíg a szidókat nem érte emiatt hátrány, a számszerűleg is csekély méretű keresztény közösségek azonban kivívták a rómaiak ellenszenvét és haragját. Ennek oka szinte érthetetlen, hiszen – különösen kezdetben – a keresztények száma annyira kevés volt, hogy a rómaiak semmiféle fenyegetést nem kellett hogy érezzenek az új vallás megjelenése miatt. A kereszténység undok babonaságnak való bélyegzése azonban azt mutatja, hogy a rómaiak pontosan érezték, mekkora veszedelmet jelent a pogányságra ennek a gyökeresen új vallásnak a megjelenése, s a történelem igazolta is ezt a félelmet, hiszen a kereszténység néhány évszázad alatt valóban meghódította, legyőzte a pogányságot.
Az első keresztényüldözés Néró császár alatt robbant ki. 64-ben leégett Róma, s a császár a keresztényeket tette meg bűnbaknak. Tacitus, a történetíró így számolt be az eseményekről: „… nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.” (Tacitus: Annales XV.44.) A hagyomány szerint ekkor halt mártírhalált Szent Péter és Szent Pál apostol is.
A keresztényüldözések azután egészen a 3. század végéig követték egymást, de ezek (akárcsak a legelső) soha nem terjedtek ki a birodalom egészére, és általában a keresztény közösségekből is csak keveseket érintett. Az első egész birodalomra kiterjedő üldözés Maximus Thrax császár idején (235-238) volt, de ennek célpontja csak a papság volt, a többi hívő nem. Ennek ellenére a mártírok száma a történészek becslései alapján 15 ezer körüli lehetett az üldözések két és fél évszázada alatt.
.