Szent Jakab levele
A levél szerzője Jakabnak nevezi magát, de nem mondja magáról, hogy apostol. Bár évszázadokig összekeverték az Újszövetség három Jakab nevű szereplőjét, ma már tudjuk, hogy a levélíró Jakab nem azonos egyik Jakab nevű apostollal sem („A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett”. Mt 10,2-47), hanem arról a férfiról van szó, akit az evangéliumok „az Úr testvérének” neveznek. Az Újszövetség mindig különbséget tesz a tizenkettő és az Úr testvérei között, s János arról is megemlékezik, hogy Jézus testvérei nem hittek Krisztusban: Közeledett a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Ezért testvérei így szóltak hozzá: “Kelj útra, és menj el Júdeába, hogy tanítványaid is lássák tetteidet. Hisz senki sem működik titokban, ha azt akarja, hogy tudomást szerezzenek róla. Ha képes vagy ilyenekre, akkor lépj a világ színe elé.”Testvérei sem hittek ugyanis benne. (Jn 7,2-5) Szent Pál az első Korintusi levélben említi, hogy Krisztus a feltámadása után megjelent Jakabnak („Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak.” 1Kor 15,7), a bibliamagyarázók többsége azt vallja, hogy Jakab ekkor térhetett meg. Miután Péter csodálatos módon kiszabadult Heródes fogságából és elmenekült, a jeruzsálemi egyház irányítását Jakab vette át. ([Péter] kezével intett, hogy maradjanak csendben, és elbeszélte, hogyan vezette ki a börtönből az Úr, és meghagyta: “Adjatok mindent tudtul Jakabnak és a testvéreknek!” Ezzel útra kelt, és más helyre ment. ApCsel 12,17) Jakab vezető szerepet töltött be az apostoli zsinaton, és ő fogalmazta meg a zsinat döntéseit is. Páltól eltérően Jakab megkövetelte a pogánykeresztényektől a zsidó törvények betartását, de elfogadta Pál nézeteit is, ahogy azt a Galatáknak szánt levében Szent Pál maga állítja: Amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében. (Gal 2,9) Életének végéről az Újszövetség nem tudósít, a hagyomány szerint II. Ananosz főpap felbujtására a zsidók halálra kövezték Kr. u. 62-ben, feltehetőleg azért, mert nagy tekintélye és híre sokakat vonzott át a zsidóságból a kereszténységbe, amit a zsidó papok nem néztek jó szemmel.
A bevezető köszöntéstől eltekintve a könyv nélkülöz minden levélszerűséget, inkább mondások gyűjteménye, melyeket hangzásuk alapján kapcsoltak össze. Ennek megfelelően az írásnak nincs egy konkrét tárgya, szó van benne a kísértésről, azokról a veszélyekről, melyek a testvéri szeretetet fenyegetik, ha veszekedés tör ki, vagy ha világias érzület és gondolkodásmód lesz úrrá az emberen, érinti a könyv a gazdagság, a betegekről való gondoskodás, a bűnvallomás és a testvérek figyelmeztetésének témáját is. A levél élesen elutasítja a hitből való megigazulás páli tanát. („Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerint tettektől függetlenül.” Róm 3,28 – „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában.” Jak 2,24) Mivel pedig a Római levél Jakab halálának évéig, 62-ig feltehetőleg nem terjedt el annyira, hogy ilyen egyértelműen vitába kelljen szállni vele, a bibliamagyarázók feltételezik, hogy Jakab gondolatait az ő halála után egy szerkesztő még átfésülte, s ő tehette bele az eredetileg csak tanító jellegű levélbe a vitázó részeket. Valószínű az is, hogy ennek a szerkesztőnek köszönhető a levél kifogástalan görög nyelve is. A Galata levél és az Apostolok cselekedetei tanúskodnak arról, hogy Pál és Jakab nem értett egyet több kérdésben, de a könyvek arról is tudósítanak, hogy a vitából nem származtak áthidalhatatlan ellentétek. Ugyanakkor a könyv végső formájának még 70 előtt meg kellett születnie, a címzettek ugyanis a diaszpórában élő zsidókeresztények. 70 után már annyira szétvált a zsidó és keresztény vallás, hogy mindkettőhöz lehetetlen volt többé tartozni.
Jakab levele a Biblia könyveinek legrégebbi ránk maradt lajstromaiból hiányzik, Órigenész kánoninak tartotta, de pl. az egyháztörténet író Euszébiosz nem. A 4. századra Szent Jeromos és Szent Ágoston véleményének hatására azonban már általánosan elismerték a levél sugalmazott voltát. Mivel a szöveg bírálja a páli megigazulástant, melyet Luther a saját teológiájának középpontjába állított, a reformáció elindítója „szalmacséplő” levélnek nevezte, de ennek ellenére a könyv benne maradt a protestánsok által használt Újszövetségben is.
Az Úr testvérei
Jézus rokonait az Újszövetség hét helyen említi, Márk evangéliuma négy nevet is felsorol, ezek Jakab, József, Júdás és Simon, más helyen – nevek nélkül – Jézus nővéreiről is szó esik. A bibliamagyarázók három különböző hipotézist állítottak fel annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy milyen fokon voltak ezek a személyek rokonságban Jézussal.
Az első elmélet szerint Jézus féltestvéreiről lehet szó, olyan gyerekekről, akik József egy feltételezett korábbi házasságából származnak. Ennek az elméletnek a 2. századtól vannak hívei (többek között Alexandriai Szent Kelemen, Órigenész, Szent Cirill, Szent Efrém stb.), de a véleményük nem valamiféle hagyományon alapul, hanem így akarták megvédeni Mária holtig tartó szüzességének tanát. A hagyományból származó gyermekségtörténetek nem tudnak József gyerekeiről, éppen ellenkezőleg, kizárják a létüket, amikor Jézust egyértelműen elsőszülöttnek nevezik.
A másik elmélet azt állítja, hogy Jézus után Máriának és Józsefnek születtek még gyermekei. Néhány kivételtől eltekintve ezt a hipotézist csak protestáns teológusok vallják, és a „testvér” szó szó szerinti jelentésére alapozzák. Ugyanakkor a korabeli arámban nem volt külön unokafivér, unokanővér, unokatestvér jelentésű szó, ezeket a rokonokat szükségszerűen testvérnek nevezték. Szokás volt az is, hogy ha valaki egy ennél távolabbi rokont ki akart tüntetni, akkor őt testvérének nevezte, ezzel mintegy megemelve, közelebbinek tüntetve fel a rokonsági fokot. Ha tehát feltételezzük, hogy Jézus unokatestvéreiről van szó, akkor biztonsággal számolhatunk azzal, hogy testvérnek nevezték őket, egyrészt, mert nem is állt más kifejezés a rendelkezésükre, másrészt pedig azért, mert a megnevezés megtisztelő volt az Úr rokonaira. Amikor az arám szöveghagyományt görögre fordították, azért kellett megtartani ezt a szót, mert különben ez a megtisztelő jelentésárnyalat elveszett volna belőle. Végül pedig az is elképzelhetetlen, hogy a kisebb testvérek elküldhették volna idősebb fivérüket a háztól, ahogy arról János evangéliuma beszámol (Kelj útra, és menj el Júdeába…”), az elsőszülött felett nem gyámkodhattak volna ilyen módon kisebb testvérei.
A legelterjedtebb nézet szerint az említett testvérek Jézus unokatestvérei. Ezt vallotta az egyházatyák többsége Szent Jeromostól Szent Ambruson és Szent Ágostonon át Aranyszájú Szent Jánosig, de még a reformáció elindítói, Luther és Kálvin is. Ezt az elméletet nemcsak az teszi valószínűvé, hogy a másik kettő tarthatatlan, de sok filológiai bizonyíték is szól mellette. Ha Jézusnak lettek volna vér szerinti testvérei, nyilván nem a szeretett tanítványra bízza a keresztfán anyját, hiszen akkor lett volna valaki, aki családon belül gondját viselte volna az akkor már özvegy Máriának.
Santiago de Compostela katedrálisa a középkorban a Szentföld és Róma után a világ harmadik legnagyobb zarándok úticélja volt. A hagyomány szerint Jakab apostol itt van eltemetve, miután a mai Spanyolország területén hirdette a kereszténységet, és ott is halt meg. A legendának semmi alapja nincs, a Jakab levél írójának pedig végképp semmi köze nincs a templomhoz. Annak ellenére, hogy nem lehet tudni, kinek a csontjai nyugszanak a templomban (régészeti feltárást, tudományos vizsgálatot soha nem végeztek itt), Róma mindig bátorította a compostelai zarándoklatot, mert a zarándoklat lelki gyümölcsei függetlenek a zarándoklat célpontjától.