A Timóteusnak írt első levél
Szent Pál leveleinek sora négy olyan irattal zárul, melyeknek konkrét személy a címzettjük, nem pedig egy-egy közösség. Ezeket a leveleket (pontosabban a Timóteushoz írt két levelet és a Tituszhoz írtat) összefoglaló néven pasztorális levelekként emlegeti a bibliakutatás. Eredetiségüket sokan kétségbe vonják, mivel a levelekben említett életrajzi mozzanatok nem illeszthetők be Pál apostol életébe úgy, ahogy az az Apostolok cselekedeteiből és Pál többi leveléből kirajzolódik (pl. együtt munkálkodása Timóteussal Efezusban, térítő munka Titusszal Kréta szigetén, az apostol római fogságának az Apostolok cselekedeteitől eltérő leírása stb.) Ugyanakkor a levelekben elítélt tévtanok leírása – bár nem teszi lehetővé azt, hogy az eretnekség pontosan azonosítható legyen –, mégis ad valamelyes időbeli támpontot a levelek keletkezésére. Ezekből az látszik, hogy a tévtanítók a keresztény közösségek tagjainak sorából kerültek ki, és származásukra nézve zsidók voltak. Zsidó „mesékkel” álltak elő, és a törvénnyel kapcsolatos vitákat kezdeményeztek. Ugyanakkor tanításuknak voltak dualista (a testet és a lelket mereven szétválasztó, az előbbit rossznak, pusztítandónak, az utóbbit jónak tartó) vonásai is, ilyen pl. hogy tiltották a házasságkötést. Ez a gnósztikus elemeket is magában foglaló judaizmus a gnósztikus eretnekség egy korai, zsidó-hellén talajon keletkezett változata, ami az ellenük fellépő leveleket az apostol korára datálja.
A pasztorális levelek stílusa, nyelve is különbözik az apostol többi levelétől. A bevezető és záró sorok nagymértékben megegyeznek azokkal a formulákkal, amiket Pál más leveleiben olvasunk, de míg ott a gondolatok úgy áradnak, hogy szétfeszítik a nyelvi formákat, következetlenné teszik a mondatfűzést és sok bennük a közbevetett mondat, a pasztorális levelekben a mondanivaló nyugodt megfogalmazásban hömpölyög, itt nincs bizonyítás, érvek felsorakoztatása, csak egyszerű állítások és utasítások. A tévtanítókkal nem folyik teológiai vita, a levelek egyszerűen csak elutasítják őket. A nyelvi-stiláris eltérések egy része adódhat a pasztorális levelek jellegéből, rendeltetéséből (ahogy Pál többi levelének is megvannak a nyelvi sajátosságai), de ha ezt figyelembe is vesszük, akkor is elég nagy a szakadék a két levélcsoport között.
A pasztorális levelekből kirajzolódó kereszténységet az igaz tanítás és a jótettek kereszténységének nevezhetjük, a hit, mely Pál apostol teológiájának egyik központi témája, itt igazhitűség értelemben szerepel. Ezekben a levelekben a hit az igaz, egészséges, üdvös tanítás. Az apostol tanításának más elemei (pl. a kegyelemből való megigazulás) viszont tisztán és egyértelműen fogalmazzák meg ugyanazt, amit a többi levélben is olvashatunk.
Mérlegre téve a levelek eredetisége mellett és ellene szóló érveket, azt mondhatjuk, hogy a pasztorális leveleket valószínűleg nem személyesen Pál apostol írta (de ettől természetesen sugalmazott, kánoni iratok), de a környezetében keletkezhettek, és olyan ember írta őket, aki nagyon jól ismerte az apostol kortársait, barátait és ellenségeit.
A Timóteushoz írt első levél címzettje Pál apostol kísérője és munkatársa volt. Apja pogány görög, anyja viszont zsidó volt, aki csatlakozott a kereszténységhez, és Timóteust (a görög név jelentése: istentisztelő) is kereszténynek nevelte. Pál apostol Lisztrában találkozott Timóteussal, akit magával is vitt térítő útjaira. Gyakran vele küldte el leveleit és üzeneteit a keresztény közösségeknek, s római fogsága idején is Timóteus volt azon kevesek egyike, akik az apostol mellett voltak. A hagyomány szerint Pál halála után Timóteus Efezusba ment, és a város püspökeként halt meg.
Timóteus egyik legkorábbi ránk maradt ábrázolása egy 587-ben készült görög kódexből. Természetesen ez nem portré, hiszen négyszáz év választja el Pál és Timóteus korától. A festő Pál feje köré glóriát rajzolt, és úgy ábrázolta őt, ahogy az a szentek ábrázolásában ekkorra már kánonná vált. Timóteust azonban a korabeli görög viseletbe öltözette, így mutatkozhattak nyilvános helyen a divatosan öltöző ifjak.
A keleti kereszténységben (ortodoxiában) a szentek ábrázolása egy szigorú szabályrendet követett és követ mind a mai napig. Míg az 587-es kódex festője meglehetős szabadsággal, ifjú tanítványként festette meg Timóteust, a későbbi ikonokon őt is imára emelt kézzel, kezében könyvtekerccsel ábrázolták. Noha fiatalon került Pál apostol mellé, az ikonokon mindig érett férfiként jelenik meg, mert a tanítókat így szokás megfesteni, a művész ezzel is hangsúlyozza a tanítás megbízhatóságát és komolyságát. (A hagyomány szerint Timóteus idős kort ért meg, így ha a történeti hűséghez ragaszkodna az ikon, öregnek kellene ábrázolnia.)
Timóteus egy modern ikonon. A festő nem a tanítót ábrázolta, hanem a püspököt, erre utal a ruha is, mely liturgikus ornátus, és a kéztartás is, mely nem egy egyszerű imára emelt kéz, hanem az a mozdulat, ahogy a püspök áldást ad. Az ujjak a görög K és R betűket formázzák, amivel Krisztus nevére utalnak.
Egyházi hierarchia az apostolok korában
A mai egyházi hierarchia három fokozatú (püspök – pap – diakónus), ennek csírái már az apostolok korában is léteztek, de a hiányos források nem teszik lehetővé annak pontos megállapítását, hogy mennyire volt egységes az egyházszervezet a különböző egyházközségekben, és hogy miként különültek el az egyes hivatalok egymástól, kinek mi volt a feladata. Az egyházközség mérete, a tagok száma nyilván döntő tényező volt, hiszen a feladatok ott sokasodtak meg, ahol a közösséghez sokan tartoztak. Az elöljárók hivatalba iktatása azonban teljesen egységesen, kézrátétellel ment végbe mindenhol, s akiket így elöljáróvá szenteltek, jogot kaptak arra, hogy maguk is felszenteljenek másokat. Ezt ma úgy mondjuk, apostoli jogfolytonosság, a katolikus és ortodox egyházban szolgálatot teljesítő valamennyi püspök, pap és diakónus olyan személytől kapta a felszentelését, aki egy az apostolokig visszavezethető lánc egyik szeme. (A reformáció felekezetei elvetették vagy elvesztették ezt az apostoli jogfolytonosságot.)
Ha Szent Pál leveleinek tükrében vizsgáljuk az őskeresztény egyházszervezetet, azt látjuk, hogy az elsőként alapított közösségekben a hierarchiának a nyomait alig-alig lehet felfedezni, míg a pasztorális levelekben ez már erőteljesebben kirajzolódik. A korintusi egyházközösség pl. sokkal inkább látszik egy nagyfokú lelkesedéstől telített, és a Lélek adományaitól mozgatott, mint egy megszervezett közösségnek. Ugyanakkor Pál minden egyházközség élére rendelt vezetőket, akiket hol presbitereknek (öregek), hol episzkoposznak (felügyelő, őrködő, ebből lett a magyar püspök szó) nevez. A Timóteushoz írt első levélben diakónusokat is említ, de az ő feladataik nem derülnek ki a levélből. A diakónus (görögül: felszolgáló) jelenthetett egyszerűen szolgálattal megbízott személyt is, aki akár nő is lehetett. Ők elsősorban a hivatalos ügyeket intézték, és szeretetszolgálatot teljesítettek a közösségben. Az Apostolok cselekedeteiben egy másfajta, szenteléshez kötött és csak férfiaknak átadott hivatal van leírva, ezek a diakónusok az igehirdetést és a rászorulókkal való törődést kapták feladatul. Sem a tisztség, sem a diakónus elnevezés nem vezethető vissza zsidó vagy hellénista előzményekre, a kifejezésnek az ősegyházban alakult ki az az értelme, amely aztán a többi nyelvbe is átkerült.
Az Újszövetségből feltűnően hiányzik a pap megnevezés, ha a szó előfordul, akkor vagy a zsidó papokat értették alatta, vagy Krisztus és a keresztények papságáról írtak. Az apostolokat és munkatársaikat sehol nem nevezi a Biblia papoknak. Miután a kereszténység elválik a zsinagógai szertartásoktól, a közösség szolgálatára kiválasztott és kézrátétellel felszentelt férfiakat presbitereknek, öregeknek nevezi a Biblia. Ők prédikáltak és tanítottak, őket hívták a betegekhez, hogy imádkozzanak felettük és kenjék meg őket olajjal. Bár a források hallgatnak róla, de egész biztos, hogy ők végezték a kenyértörés szertartását és a kereszteléseket is. A presbitereket csak a Biblia könyveinek keletkezése utáni időben kezdték papoknak nevezni. Az Újszövetségben a presbiter és az episzkoposz még nem úgy jelenik, meg, mint a hierarchia két különböző lépcsőjén álló elöljáró, ám figyelemre méltó az, Szent Pál a presbiterek mindig többes számban, az episzkoposzt mindig egyes számban használja, ami már a ma is élő egyházszervezet felé mutat.
A zsidó papok ruházatát a mózesi törvények írták elő, ez a ruházat sok részletben különbözött a köznapi viselettől. Az őskeresztény elöljárók ruházatáról egyetlen szót sem ejt a Biblia, ennek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy az első időkben köznapi ruhában végezték a szertartásokat, a kenyértörés, a keresztelést. Arra nyilván törekedtek, hogy a ruhájuk ne legyen viseletes, szakadt vagy piszkos, de a keresztényüldözések idején erre sem mindig tudtak gondot viselni. A mai papi öltözék csak a konstantini fordulat, a kereszténység államvallássá emelése után kezdett fokozatosan kialakulni.