A Tesszalonikaiakhoz írt második levél
A második Tesszalonikai levél az első után néhány hónappal született, Pál még mindig Korintusban volt, ahol hírét vette, hogy az első levelét néhányan félreértették, és azt hirdették, hogy az Úr második eljövetele a közeljövőben fog bekövetkezni. Ezért akadtak, akik már nem is dolgoztak, csak koldultak, és rossz hírbe hozták az egyházat, sőt, mintha az apostolnak tulajdonított, de nem tőle származó, és hamis tételeket tartalmazó levelet is terjesztettek volna. Ezért hangsúlyozza Pál, hogy ezt a levelet a saját kezével írja alá, ezzel bizonyítva hitelességét.
Az apostol meg akarta nyugtatni a tesszalonikaiakat, ezért felsorolt néhány előjelet, melyeknek be kell következniük, mielőtt a vég elérkezik. A levélnek ez a része (a második fejezet eleje) meglehetősen homályos, mert Pál egy szóban elhangzott beszédére hivatkozik („Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek, még amikor nálatok voltam?” 2Tessz 2,5), és olyan szimbólumokat használ, melyek a kortársak számára világosak lehettek, de a jelentésük mára elhomályosult. Amennyit meg lehet fejteni az apostol mondanivalójából, az annyi, hogy a gonoszság hatalma már a jelenben is érvényesül, de van, ami gátolja, hogy teljesen eluralkodjon. Pál nem mondja ki, hogy mi ez a gátló erő, de a Jelenések könyvének és a Máté evangéliumnak párhuzamos helyeiből arra lehet következtetni, hogy ez az evangélium hirdetése („Az országnak ezt az evangéliumát hirdetni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.” Mt 24,14) Az idők végén a gonosz rövid időre diadalmaskodni fog, de aztán döntő ütközetre kerül sor, mely Jézus győzelmével fog végződni.
A levél megírásának idején Pál apostol minden bizonnyal úgy vélte, hogy Krisztus második eljövetele nem várat magára sokat, későbbi leveleiben azonban már igen tartózkodóan nyilatkozott erről a kérdésről.
Parúzia
A görög szó Krisztus második eljövetelét jelenti a teológiai szóhasználatban. Eredetileg jelenlétet, megérkezést jelent, a hellenizmusban a király valamely városban vagy tartományban tett látogatását értették alatta. Ilyenkor új utakat építettek vagy megjavították a régieket, ünnepi felvonulásokat rendeztek, aranykoszorúkat adományoztak, külön adót szedtek és nagy ünnepségeket rendeztek. A császárkorban a parúzia új korszak kezdetét jelentette, ebből az alkalomból pénzérmét verettek, emlékműveket emeltek. Bár a lakosságra az adó súlyos terheket rótt, mégis örömteli eseményként élték meg, mert ilyenkor alkalmuk volt panaszukat vagy kérésüket személyesen tárni az uralkodó elé.
Pál apostol szándékosan nevezi az Úr napját parúziának, a király látogatása ünnepének, és a két Tesszalonikai levélben úgy is írja le, hogy a korabeli olvasóban felidéződjenek a császár bevonulásának képei. Ezzel összekapcsolta a hellén világban használatos kifejezést az Úr napjáró szóló hagyományos ószövetségi elképzelésekkel.
Az evangéliumok nem használják a parúzia szót, de több helyen is szólnak a Messiás második eljöveteléről. Ezt az eseményt szorongattatás előzi meg, sokan elpártolnak az Úrtól. A parúziát megelőző elpártolás gondolata a zsidó apokaliptikában is állandóan vissza-visszatérő elem, mely nyilván az üldöztetés és a fogság alatt szerzett szomorú tapasztalatokból fakad, amikor sokan hátat fordítottak a zsidó vallásnak, és más istenekhez fordulva keresték a boldogulást. Az Emberfia angyalai kíséretében fog majd megjelenni, miután hívei nyíltan és bátran tanúságot tesznek róla. Bár az Újszövetség több helyen is egyértelműen kijelenti, hogy a parúzia időpontja senki előtt nem ismert és teljesen bizonytalan, az apostolok egy része és az ősegyház sok tagja meg volt arról győződve, hogy ez még az ő életükben bekövetkezik. Amikor ez Jeruzsálem pusztulásával egy időben sem történt meg, a keresztény teológia rátalált a tanítás mélyebb értelmére.
Az ókorban széles körben elterjedt nézet volt a világ folyását korszakokra osztva szemlélni, úgy gondolták, hogy egy-egy új korszak beköszöntekor a régi maradéktalanul elpusztul. Az apokaliptikában, azaz a végső időkről való gondolkodásban is élesen elkülönült az adott romlott korszak és a kozmikus katasztrófák után eljövő idő, mely véget vet a boldogtalanságnak. A halottak feltámadnak, Isten pedig ítélkezik az egész emberiség felett. Ugyanakkor Jézus feltámadásában és az evangélium egyre szélesebb körű hirdetésében már meg lehet tapasztalni valamit ebből az eljövendő, boldog korszakból, miközben csorbítatlanul folytatódik a régi korszak. Miután Krisztus második eljövetele a várakozásokkal ellentétben nem történt meg az apostoli időkben, az egyház – és ezt a János evangélium egyértelműen tanúsítja – megtanulta a parúziát egyre inkább Krisztus Lelke győzelmeként értelmezni, a kozmikus katasztrófát pedig meghagyni annak, ami: az apokaliptikus stílus egyik díszítőelemének.
Ennek ellenére a történelemben szinte folyamatosan jelen volt a világvége közeli várása. Ennek egyik csomópontja az 1000. év volt, mivel a Jelenések könyvének egy helyét úgy értelmezték, mintha az ezt a konkrét időpontot jelölte volna meg az utolsó ítélet napjaként. A reformáció során létrejött felekezetek közül is több foglalkozott a világvége közeli voltának hirdetésével. Az anabaptisták (újrakeresztelkedők, akik nem fogadták el a gyermekkeresztséget, és felnőtt fejjel újra megkeresztelkedtek) a 16. században meg voltak arról győződve, hogy a világvége összefügg a kereszténységre támadó pogány török egyre erőteljesebb térhódításával, és a mai Hollandia területéről csapatostul költöztek Magyarországra, mert azt hitték, hogy helyileg itt fog bekövetkezni az utolsó ítélet, és az üdvözültek szűkös csapatába azoknak van nagyobb esélyük bekerülni, akik közel vannak Krisztus megjelenési helyéhez. Miután nem történt semmi, letelepedtek az országban, ők voltak a habánok, akiknek kerámiáit ma is csodálat övezi.
A 19. századtól kezdve számos olyan szekta működött és működik, melyek konkrét időpontot adnak a világvége bekövetkeztére. A jehovisták pl. előbb 1874-re majd 1914-re várták. Napjainkban szinte nincs olyan év, amikorra valaki ne jósolná az utolsó ítélet bekövetkeztét.
Az utolsó ítélet ábrázolása a conques-i (ejtsd: konk) bazilika főkapuján. A templom csaknem százévi munka után 1120 körül lett kész, s a compostelai zarándokút egyik állomása volt Franciaország délnyugati részén. A dombormű a román stílusra jellemző módon nyugodt, visszafogott, túlfűtött érzelmektől mentes, és néhány részletében kifejezetten humoros. A jobb alsó sarokban pl. a trónoló sátán fejével egyvonalban az ördögök rúdra kötve viszik az orvvadászt, úgy, ahogy ő vitte valaha a lelőtt vaddisznókat.
Hans Memling (1430 k. – 1494): Utolsó ítélet. A kései gótika és a reneszánsz határán álló oltárképen az üdvözültek csendes megilletődöttséggel vonulnak a mennyek kapuja felé.