Judit könyve
Judit könyvét a zsidók és a protestánsok nem számítják a sugalmazott írások közé. Eredeti nyelve héber, de csak görög fordításban maradt ránk. A könyv cselekménye három nagyobb egységre bontható, az első rész bemutatja Nebukadnezárt, aki isteni igényekkel fellépve leigázza a népeket. A második részben Nebukadnezár serege Júda meghódítására indul, és ezzel felvetődik a kérdés: „Ki isten Nebukadnezáron kívül?” Képes-e eddig ellenállhatatlan hatalmával szemben Jahve, Izrael Istene megvédeni népét? A harmadik rész megadja a választ a kérdésekre, Jahve megmutatja Nebukadnezárral szemben, hogy ő az egyedüli igaz Isten, aki határt szab minden istenellenes hatalomnak. A Nebukadnezár hadvezérét, Holofernészt megölő Judit Jahve eszközének bizonyul.
Judit könyvének történeti és földrajzi adatai, irodalmi és teológiai sajátosságai elárulják, hogy szerzője nem az ókori kelet egy eseményét örökíti meg elbeszélésével, hanem vallásos tanítást akar nyújtani. A szerző felhasználja Izrael történeti tapasztalatait, de azokat szabadon kezeli, alakítja és alárendeli a vallásos tanításnak. Műfaja – Tóbiás könyvéhez hasonlóan – tanító célzattal írt regény. A könyv a kortörténeti események ábrázolásában annyira pontatlan, hogy azt nem lehet egyszerűen tévedésnek tekinteni. Elég csak arra utalni, hogy a szerző szerint Nebukadnezár asszír király volt, és a babiloni fogság után uralkodott Ninivében, akkor, amikor már a templom is felépült romjaiból. A valóságban éppen ő volt az, aki babilóniai (és nem asszír) királyként fogságba hurcoltatta a zsidókat, Ninivét pedig még az ő apja pusztította el. Az elbeszélésben vannak olyan elemek is, melyek a perzsa, majd a perzsákat követő hellenista korra utalnak. Holofernésznek és vagyonfelügyelőjének, Bagoasznak a neve perzsa, Judit dicsőítő éneke pedig egyenesen a perzsákat nevezi ellenségnek. A koszorúkkal való feldíszítés, amit szintén emleget a könyv, görög szokás, Nagy Sándor hódításai nyomán terjedt el az egész hellenista birodalomban, így a zsidók között is. A geruziát, a nép vezetőinek Jeruzsálemben székelő tanácsát először a Makkabeusok első könyve említi, és ugyanerre a korra utal az is, hogy a hódítók lerombolták a szentélyeket is, ilyet sem a perzsák sem Nagy Sándor nem tett, ez a szír IV. Antiókhosz Epiphánészra (175-164) jellemző, ő volt az, aki isteni előjogokat és tiszteletet követelt magának.
A szereplők és események bemutatásánál tapasztalható pontatlanságok nem az elbeszélő ismerethiányából fakadnak, hanem irodalmi módszeréből következnek, amellyel láthatóvá akarja tenni a történelemben működő erőket. Nebukadnezár Izrael történetének egyik legnagyobb katasztrófáját idézte el, ezért a IV. Antiókhosz Epiphánész idején átélt üldözések nagyságának érzékeltetésére kiválóan alkalmas volt az ő alakjának megidézése. Nebukadnezár Jeruzsálem és egyben Isten ellenségeinek jelképe. A gőgjében magabiztos Holofernész alakjában szintén felismerhetők a biblikus hagyományból ismert hadvezérek vonásai Siserától (Bírák könyve) egész Nikánorig (Makkabeusok könyvei), akik Izrael ellen háborút viseltek. Velük szemben áll Judit, nevének jelentése „zsidó nő” Izrael népének megszemélyesítője, alakjában megcsillannak a zsidó történelem nagy nőalakjainak, Mirjamnak, Debórának arcvonásai. A Jahve-hitre áttérő Achior pedig a bölcs pogány típusa, aki felismeri és elfogadja Jahve mindenhatóságát (ennek is vannak biblikus előzményei, gondoljunk csak Bileámra).
A földrajzi adatoknak szintén fontos szerepük van a könyvben. A szerző szemléletében Jeruzsálemnek központi szerepe van, amelyet kétségtelenné tesz a város nevének, a templomnak, a szentélynek és Sionnak gyakori említése. Amikor a szerző könyv elején felsorolja mindazokat a területeket, melyekre Nebukadnezár követeket küldött (Asszíria királya, Nebukadnezár követet küldött Perzsia minden lakójához, a keleti vidék, Kilikia, Damaszkusz, Libanon és Antilibanon, valamint a tengerpart minden lakójához, Kármel, Gileád, Felső-Galilea, a nagy Ezdrelon síkság népeihez,Szamaria és a hozzá tartozó városok lakóihoz és azokhoz, akik a Jordánon túl éltek egészen Jeruzsálemig. Batanéig, Kheluszig, Kádesig és Egyiptom folyójáig, továbbá Tafneszig, Ramesszeszig és Gósen egész földjéig, Taniszig és Memfiszig, végül Egyiptom minden lakójához, egészen Etiópia határáig. – Jud 1,7-10), úgy helyezi el őket a szövegben, hogy azok egy hatalmas kört alkossanak Jeruzsálem körül. A szövegben említett Betulia helye ismeretlen, feltehetőleg nem is létezett ilyen nevű helység, a szerző Jeruzsálemet érti alatta, amit a város neve (Isten háza) is megerősít.
Judit hazugsággal és csábítással győzi le Holofernészt, így felvetődik a kérdés, hogy erkölcsi szempontból kifogásolható magatartása mennyiben lehet példa. A történetben azonban nem Judit magatartása a fontos, hanem az a tanítás, hogy akik Isten és az ő népe ellen törnek, azokat ugyanaz a sors éri, mint amit ők szántak Isten népének. Judit csak eszköze, végrehajtója az isteni igazságszolgáltatásnak, ezért cselekedete nem erkölcsi példa, hanem egy teológiai tanítás ábrázolása.
Judit könyvének keletkezése a makkabeusi korra való utalások és a Dániel könyvében leírt, Nebukadnezárral kapcsolatos látomások alapján (Dániel könyve Kr. e. 167-164 között készült) a Kr. e. 100 körüli időre tehető, és minden bizonnyal Palesztinában íródott.
Nehemiástól a Makkabeusokig
Az Ezdrás és Nehemiás reformját követő időszakból egészen a Makkabeusok koráig alig ismert a Júdea tartományban élő zsidóság története, erről közvetlen adatok, a korábbi évszázadok eseményeinek leírásához hasonló könyvek nem állnak rendelkezésünkre. Az biztos, hogy a perzsa uralkodók a továbbiakban is minden valószínűség szerint elősegítették a tartomány reformját, mert rendet és nyugalmat akartak az Egyiptommal határos, és így hadászatilag fontos Palesztinában. A zsidók ebben az időben semmiféle politikai aktivitást nem tanúsítottak, hidegen hagyták őket a perzsa birodalom ügyei, a világtörténelmi jelentőségű görög-perzsa háborúk, melyek végül a birodalom bukásához, és a makedón hódításhoz vezettek. A perzsák, akik Dareiosz (549-486) és Xerxész (485-465) idejében még Athént és a többi görög várost fenyegették (és Kr. e. 490-ben az Athéntól 42 kilométerre lévő Marathónig jutottak), 333-ban döntő vereséget szenvedtek Isszosznál, a mai Törökország területén az ifjú makedón királytól, Nagy Sándortól.
Nagy Sándor a győztes csata után akadálytalanul vonult tovább Egyiptomba, s útközben kardcsapás nélkül birtokba vette Júdea provinciát is. A Talmudban fennmaradt zsidó hagyomány szerint a főpap a vének tanácsának élén kivonult Jeruzsálem kapujához, hogy üdvözölje a hódítót. Amikor Nagy Sándor meglátta a díszes ruhába öltözött férfit, leszállt a lováról, és mély meghajlással üdvözölte őt, értetlenkedő kísérőinek pedig ezt a magyarázatot adta: „Nem sokkal azelőtt, hogy elindultam a világ meghódítására, álmomban megjelent előttem egy jámbor férfi, aki erre a papra hasonlított, és azt jövendölte nekem, hogy meg fogom hódítani az egész perzsa birodalmat. És csak most, amikor ezt a tiszteletre méltó ősz aggastyánt megpillantottam, most jutott eszembe az álmom, és meghajoltam az ő Istene előtt”. Tény, hogy Nagy Sándor, aki hatalmas birodalmában arra törekedett, hogy a meghódított népek görögre cseréljék addigi nyelvüket és kultúrájukat (a perzsa birodalom hajdani fővárosában, Szuzában mintegy tízezer katonáját vette rá arra ajándékokkal, hogy perzsa nőket vegyenek feleségül, ez volt a híressé vált szuzai menyegző), érintetlenül hagyta a jeruzsálemi szentélyt, és a szombat-évben mentesítette a zsidókat a szokásos birodalmi adók megfizetése alól. Ezt a méltányos magatartást a zsidók nagyra értékelték, amit az is mutat, hogy a Sándor (Alexander) megbecsült és gyakori név lett Júdeában.
Nagy Sándor halála után a birodalom három részre szakadt, három volt hadvezérének vezetése alatt. Júdea ismét ütközőállam lett az Egyiptomot birtokló Ptolemaiosz dinasztia és a Perzsiát meg Szíriát irányító Szeleukoszok között. Júdea előbb Egyiptomhoz tartozott (301-198), majd a sokadik egyiptomi-szír háború után a Szeleukidák szerezték meg felette a fennhatóságot. A Ptolemaioszok követték a perzsák és Nagy Sándor toleráns politikáját, a zsidók az ő idejükben minden nehézség nélkül gyakorolhatták vallásukat. Változást jelentett azonban az, hogy az eddig zsidókból, föníciaiakból, szamaritánusokból, edomitákból és nabateusokból álló lakossághoz újabb nemzetiség csatlakozott, a görögök. A katonai táborok körül és másutt is görög települések jöttek létre, görög névvel, jellegzetes görög épületekkel, színházakkal és a gümnaszionnak nevezett sportcsarnokokkal. Bár a zsidók többsége elutasította az idegen szokásokat, egy rétegük behódolt a hellenizmusnak. Különösen a fiatalok lelték kedvüket a görögök által űzött sportokban.
A Szeleukidák idejében a tehetősebb zsidók közül már többen éltek görög módra, egymás között görögül beszéltek, a nevüket is görög hangzásúra cserélték. Egy gazdag zsidó családnak sikerült elérnie azt is, hogy ők legyenek a király adószedői. A zsidók korábban a főpapnak fizették az adót, aki aztán továbbította a királyt megillető részt az udvarba. Az adószedők ebben a korban mind hatalmas vagyonra tettek szert azáltal, hogy az idegen katonaság támogatását maguk mögött tudván, sokkal több pénzt követeltek az emberektől, mint amennyit végül befizettek a kincstárba. IV. Antiókhosz Epiphanész (175-164) – a neve görögül azt jelenti, a megmutatkozó, megjelenő isten, és ő valóban úgy viselkedett, mintha ő maga lenne az isten – idején a korrupció és a hivatal pénzen való vásárlása már minden tisztségre kiterjedt. A tékozló, pazarló, állandóan értelmetlen háborúkba bonyolódó királytól a főpapi tisztséget is meg lehetett venni, így lett főpap egy Józsua nevű férfi, aki a nevét Jázonra változtatta. IV. Antiókhosz úgy próbálta birodalmának egységét fenntartani, hogy megtiltotta a zsidóknak vallásuk gyakorlását, a Tóra parancsainak követését, a körülmetélést, a szombat megtartását. Jeruzsálemben Zeusz szobrát állíttatta fel az égőáldozat oltárán. A vallásüldözést és az ellenállást a Makkabeusok könyvei írják le.
A zsinagóga
Az első szentély lerombolása után a babiloni fogságba hurcolt zsidók építettek először imatermeket. Miután hazatértek Palesztinába, megtartották ezt a szokást, annak ellenére, hogy újra felépült a templom, ahol újra bemutatták a törvényben előírt áldozatokat. A fogság előtti és fogság utáni zsidó vallási életet az különbözteti meg leginkább, hogy míg a fogság előtt csak kevesen ismerték a Tórát (nem is volt végleges, lejegyzett változata), a fogság után a törvények ismerete és betartása az egész nép öröksége lett. Kialakult a Tóra felolvasásának rendje is, a szöveget úgy osztották fel, hogy egy év leforgása alatt minden fejezete sorra kerüljön szombatonként és ünnepnaponként. Tórát olvastak a zsinagógákban hétfőn és csütörtökön reggel is, a heti piac előtt.
A zsinagógák kelet felé néző oldalán van az a szekrény, amelyben a Tórát őrzik. A Tóra ma is hagyományos, tekercs formájú könyv, díszes takaróval beburkolva. A szekrény előtt áll az emelvény, ahonnan a szöveget felolvassák. Az olvasáshoz 12 férfi jelenléte szükséges. A hívek tehát kelet felé fordulnak, miközben a szöveget és a magyarázatot hallgatják. A keleti irány hagyományosan Jeruzsálemet jelképezi, a Föld bármely pontján épüljön is a zsinagóga. A hagyományőrző (ortodox) zsinagógákban a nők egy elkülönített helyen, sokszor a karzaton ülnek. A zsinagóga az istentiszteletek mellett számos egyéb tevékenységnek is helyet ad, elsősorban a gyerekek vallásos nevelésének, de falai között otthonra lelnek a jótékonysági szervezetek, a rabbinikus bíróság, az épületben általában van rituális fürdő, kemence, rendezvényterem stb.
Judit és Holofernész a művészetben
A történet számtalan művész fantáziáját ragadta meg, ez egyike a művészettörténet legkedveltebb témáinak. A középkorban magát a lefejezést általában nem ábrázolták, csak a Holofernész fejét diadalmasan felmutató Juditot.
Id. Lucas Cranach (1472-1553) többször is megfestette a témát, de mindig ugyanígy, ahogy ezen a képen is látható. Judit finom ruhájú udvari dáma, szelíd és visszafogott, a kard pedig, amivel a gyilkosságot elkövette, teljesen tiszta. Holofernész levágott fején is legfeljebb csak döbbenet látszik.
Pázmány Péter tévedése
A reformáció kora utáni magyar katolikus megújulás vezéralakja, Pázmány Péter esztergomi érsek korának egyik legjobb teológusa is volt. Kiválóan ismerte a Bibliát, melynek számos könyvét fejből is tudta idézni. Mégis előfordult, hogy egyszer összekeverte Juditot Zsuzsannával, és a Kalauz c. hatalmas teológiai összefoglalásban azt írta, hogy Zsuzsanna ölte meg Holofernészt. Az érsek református vitapartnerei természetesen azonnal kaptak a hibán, és nem győzték hangoztatni Pázmány bibliabeli tudatlanságát, Pázmány pedig hiába próbálta a vitát a tartalmi kérdésekre visszaterelni, ez jó darabig nem sikerült neki.