Eszter könyve
Eszter könyve kétféle változatban maradt fenn, az egyiknek megvan a héber eredetije a másiknak nem. A héber szöveg (a zsidók csak ezt tekintik sugalmazottnak) szikárabb, hiányoznak belőle a vallásos motívumok (Isten neve sem fordul elő benne), és erőteljes nacionalista beállítottsága van. A görög szövegben meglévő kiegészítések szolgáltatnak a történetnek vallásos jelleget. A katolikus Bibliában a két szöveg összeolvasztva szerepel, azokat a részeket, melyek nincsenek benne a zsidó kánonban, nem számokkal, hanem betűkkel jelölve osztották fel versekre.
Eszter könyvében sok részlet megfelel a valós kortörténeti körülményeknek, így hitelesnek tekinthető a perzsa udvar belső döntéshozatali metódusának, a bölcsek tanácsa működésének leírása. Az is tény, hogy a királyi rendeleteket nem lehetett visszavonni. Történetileg hiteles az is, ahogy a szerző bemutatja a diaszpórában élő zsidók helyzetét, ragaszkodásukat a vallási és nemzeti hagyományokhoz, mely gyakran kivívta a pogány környezet ellenszenvét. Az is megfelel a tényeknek, hogy egy-egy zsidó magas tisztségbe jutott az udvarban, erre más bibliai könyvből is tudunk példát (Nehemiás). Ezen túl a szerző fiktív adatok sorával igyekszik a pontosság és szakszerűség benyomását kelteni, így pl. sokszor emlegeti a szuzai királyi palota részleteit, felsorolja a királyi hivatalnokokat és szolgákat, közli az események időpontjait. Ezek nem tekinthetők hiteles történeti adatnak, mint ahogy a könyvben elbeszélt események maguk sem. Ha ugyanis Mardokeust valóban Nebukadnezár vetette fogságba, ahogy a könyvben áll, akkor az Achasvérusként emlegetett Xerxész idején már legalább 120 évesnek kellett lennie, és akkor unokahúga, Eszter sem lehetett az a sugárzó fiatal szépség, mint aminek a könyv leírja. A történeti adatok amúgy sem tudnak sem Vasti sem Eszter nevű perzsa királynőről. Végül a zsidók kiirtására felszólító királyi végzés semmiképpen nem egyeztethető össze a perzsák türelmes politikájával és az Ezdrás valamint Nehemiás könyvéből is megismert jóindulatával, de megfordítva sem: képtelenség, hogy a király egyszerűen csak tudomásul vette volna, hogy a zsidók megölték 75 ezer alattvalóját.
Jelenlegi kánoni formájában Eszter könyvének az a célja, hogy megmagyarázza a purim ünnepének eredetét. Az ünnep egyértelműen profán jellegű, evéssel-ivással és ajándékozással ülik meg, és hiányoznak belőle a vallásos vonatkozások. Ez annál is meglepőbb, mert a zsidó hagyományban a nagy történelmi szabadulások emlékét mindig Isten dicséretével és hálaadással ünneplik. Ezért általánosan elfogadott az a nézet, hogy a purim nem az Eszter könyvében elbeszélt megmenekülésből veszi az eredetét, hanem attól függetlenül létezett, s Eszter történetét csak később hozták vele kapcsolatba.
Eszter és Mardokeus (Mordecháj) alakja Izrael azon hőseinek sorába illeszkedik, akik hitükhöz és népükhöz hűségesnek maradva nyerték el egy pogány uralkodó bizalmát, emelkedtek magas beosztásba, és helyzetüket népük megsegítésére használták fel. Ilyen volt József, Dániel, Ezdrás, Nehemiás is. Ennek ellenére Eszter könyve nehezen kapott helyet a kánonban, és értékelésében is mindig ingadozás volt észlelhető. Bár bekerült a szent iratok közé, ezt nem mindenki fogadta el. Eszter könyve az egyetlen, amiből Kumránban nem maradt fenn egyetlen töredék sem, ami azt jelenti, hogy a Holt-tenger mellett élt esszénusok nem fogadták el sugalmazottnak. Kétségtelen, egy kánoni könyvben meglehetősen idegenül hat a zsidókat és a pogányokat egyaránt jellemző vad gyűlölködés, de főleg ennek a gyűlöletnek bizonyos mérvű felmagasztalása a pogányok elleni megtorlás bemutatásában. Ám Eszter könyve a látszat ellenére is vallásos irat. A szereplők magatartása az isteni gondviselésbe vetett hitükről tanúskodik. Eszter böjtre szólító felhívását, Mardokeus panaszát Istenhez szóló bűnbánati cselekményként kell értelmezni. A könyv azt mutatja be, hogyan kell viselkedni üldözés idején: Mardokeus és Eszter is hűséges maradt népéhez, és a veszélyben a megmentésükre sietettek.
Ámán fájának ábrázolása egy 14. századi héber nyelvű kéziratban. Eszter könyvének illusztrációi általában ugyanolyan brutálisak voltak, mint maga a szöveg. Bár a Biblia szerint Ámánt és tíz fiát kardélre hányták, a középkori kódexfestő egy fára felakasztva ábrázolta őket.
Eszter könyvének keletkezési idejét csak nagyon tág határok között lehet meghatározni, mindenképpen a hellenista korban íródott, de ezen belül már nem lehet sokat szűkíteni, csak két határpont állapítható meg: nem korábban, mint Kr.e. 300 és nem később, mint Kr. e. 100.
Purim
A purim ünnep eredete ismeretlen, maga a szó sem zsidó gyökerű, ami arra utal, hogy az ünnep maga sem az. A tavaszi napéjegyenlőség körüli időre esik, ezért sok kutató úgy véli, hogy a babiloni vagy a perzsa újévi ünnep átvételéről lehet szó, melyet a pogány világ evéssel-ivással, ajándékozással ült meg. A purim a perzsa diaszpórában élő zsidók közt honosodott meg, és onnan terjedt tovább az anyaországra és a többi diaszpórára. A purim azon kevés zsidó ünnepek egyike, melynek nincs folytatása a kereszténységben.
A nap reggelén a zsinagógában felolvassák Eszter könyvét. Ennek meghallgatása a nőknek is kötelező, noha ők a többi ünnepen otthon maradhatnak, hogy elvégezhessék az ünnepi előkészületeket. Ezen a napon a zsinagóga hangosabb a szokásosnál, valahányszor Ámán (Hámán) neve szerepel a szövegben, a hívek kereplőkkel zajonganak, hogy a gonosz megtestesítőjének nevét ne is kelljen meghallaniuk. A középkortól kezdve a közelmúltig szokás volt a zsinagóga előtt elégetni egy Ámánt ábrázoló bábut is. (A kereplők használata és a bábuégetés nagyon hasonlít az európai farsangi népszokásokhoz. A farsang időben is közel van a purim ünnepéhez.)
Az ünnephez hozzátartozik az ajándékozás és a szegények javára való adakozás, valamint a kiadós evés-ivás is. Az egyik tradicionális étel a Hámán-táska, vagy más néven Hámán füle.
A fátyol
Az Eszter könyvében szereplő Vasti királynő bűne az volt, hogy a király parancsa ellenére nem volt hajlandó megmutatni arcát idegen férfiaknak, azaz nem volt hajlandó levenni a fátylát. Az ókorban a fátyol általában a nő társadalmi rangjának jele volt, szolgák vagy prostituáltak nem hordhattak fátylat. A nők arcának elkendőzése tehát nem valamiféle vallási előírás volt, mint az iszlámban, nem kell tehát azt gondolnunk, hogy a király erkölcstelenségre akarta kényszeríteni Vastit, a királynő nyilván csak rangon alulinak érezhette, hogy alattvalói megbámulhassák.
A zsidó nők eredetileg nem hordtak fátylat, csak kendőt, amire az éghajlat miatt volt szükség (a Közel-Keleten a férfiak is befedik a fejüket és a nyakukat a nap tüze és a sivatag pora ellen). Néhány bibliai történet viszont arra utal, hogy a nők jegyességük idején elfedték az arcukat (pl. Ráchel elfátyolozza magát, amikor megpillantja Izsákot). Később a fátyolnak megszűnt ez a megkülönböztető jelentése, elterjedt a zsidók körében is, mivel a körülöttük élő népek asszonyai (még az előkelő görög nők is) mind viselték.
A fátyol szimbolikus értelemben a lefoglaltságot, a birtokba vételt jelenti, ezért fedi fátyol a menyasszony arcát akkor, amikor átlép apja hatalma alól a férje hatalma alá.
A közhiedelem szerint Salomé egy hétfátyoltáncnak nevezett táncot járt el Heródes előtt, aki cserébe teljesítette egy kívánságát, Salomé pedig Keresztelő Szent János halálát kérte. A Bibliában még Salomé neve sem szerepel, csak annyi áll róla, hogy ő Heródiás lánya volt. A táncról még kevesebbet árul el a szöveg, semmiféle fátyolról nincs benne szó. Ez csak 19. századi kitaláció, annak a romantikus lelkesedésnek a szülötte, amivel akkoriban a titokzatosnak számító keleti kultúrákra tekintettek. A hétfátyoltánc először Oscar Wilde egy színdarabjában bukkan fel, tőle vette át Richard Strauss a Saloméról szóló operában, és innen terjedt el az egész világon az a tévhit, hogy Heródiás lánya valamiféle hastánchoz (a zsidó nők soha nem táncoltak hastáncot, az egyértelműen arab eredetű) hasonló táncot mutatott be, melynek során sorban levetett magáról hét fátylat. A valóságban a hastáncot a nők teljesen felöltözve járták mindig, a mai csaknem félmeztelen jelmez, amiben fellépnek, egy hollywoodi filmből ered.
Ezen a 14. századi francia illusztráción Salomé felöltözve és fátyol nélkül táncol, a bibliai szövegből valóban csak ennyi következtethető ki.
Alexandria
Alexandriát Nagy Sándor alapította a Nílus deltájában, Kr. e. 332/31-ben, később ez a város lett a Ptolemaioszok székhelye. A dinasztiaalapító Nagy Sándor hadvezére volt, aki a király halála után megszerezte magának a birodalom egyiptomi része felett az uralmat. Alexandria az ókor egyik legjelentősebb városa lett, nemcsak kereskedelmi központ, de a hellénista és zsidó tudományosság egyik centruma is. Egyes források szerint egymillió zsidó élt a városban (ez nyilván túlzás), akik a mindennapi életben görögül beszéltek. A korabeli leírások szerint a város zsinagógájában kétszer annyi ember fért el, mint ahány zsidó annak idején kivonult Egyiptomból.
Az egyiptomi zsidóság legnagyobb szellemi teljesítménye a Biblia lefordítása görögre. A legenda szerint a megbízás a királytól, II. Ptolemaiosz Philadelphosztól (285-246) eredt, aki a zsidók szent iratával a híres alexandriai könyvtár gyűjteményét szerette volna gyarapítani. Ez a könyvtár valószínűleg a világ valaha létezett legteljesebb gyűjteménye lehetett, minden megtalálható volt benne, amit az akkor ismert kultúrákban papiruszra vetettek. Akkor pusztult el, amikor Julius Caesar megtámadta Alexandriát (Kr.e. 48-ban), és a harcokban leégett a város híres könyvtárával együtt.
A legenda csak a Tóra lefordításának történetét mondja el (hetvenkét zsidó férfi egymástól függetlenül hetvenkét nap alatt szóról szóra ugyanúgy fordította le Mózes öt könyvét), de éppen Eszter könyvének befejező néhány mondata utal arra, hogy más iratokat is folyamatosan fordítottak, így az a szöveget is, ami az alexandriai zsidók szerint a purim ünnepének eredetét mondja el, azaz magát Eszter könyvét is.
