17. hét: Tóbiás

Tóbiás könyve

Tóbiás könyve görög, szír és latin nyelvű változatban maradt csak fenn, de kétségtelen, hogy eredetileg héberül íródott. A könyvet sem a zsidók sem a protestantizmus nem fogadja el sugalmazottnak. A katolikus Bibliában a történeti könyvek között szerepel, noha a szó szoros értelmében nem tekinthető történetírásnak, a műfaja tanító elbeszélés. A könyv ugyan bővelkedik történeti és földrajzi adatokban, ezek azonban nyilvánvalóan pontatlanok. Ez leginkább a főszereplők élettartamának hosszán látszik, eszerint ugyanis Tobit ifjú ember volt Salamon halálakor (Kr. e. 931), a fia pedig csak Ninive pusztulása után halt meg (Kr. e. 612), vagyis kettejük története mögött mintegy háromszáz évnyi történelem húzódik meg utalásszerűen.

A szerző olvasmányos, irodalmi formában adja elő vallás-erkölcsi célzatú tanítását, melyben helyet kapnak Izrael kezdetektől megélt nagy üdvtörténeti tapasztalatai és reményei. A Biblia különböző könyveiből felhasznál számos példát és motívumot (pl. Ábrahám elküldi szolgáját, Eliezert, hogy fiának, Izsáknak feleséget hozzon a rokonságából, vagy a pusztában vándorló zsidókat kísérő angyal elküldése), imaszövegeket a Bírák, Sámuel, a Krónikák, Ezdrás és Nehemiás könyveiből, valamint a bölcsességi irodalomból ismert tanításokat és mondásokat. Merít a Biblián kívüli irodalomból is, nevezetesen az Achikár bölcsessége című elbeszélésből, mely több nyelven és több változatban maradt ránk, ami korabeli népszerűségének bizonyítéka. A történet szerint a bölcs és tudós Achikár magas állást töltött be Szanherib és Asszarhaddon udvarában. Mivel nem volt gyermeke, örökbe fogadta nővérének fiát, Nadant, bölcs tanítással oktatta és utódjának ajánlotta be az udvarnál. Nadan azonban hamis vádakkal rágalmazza őt, azt remélve, hogy így elfoglalhatja helyét. A vádak alapján Achikárt halálra ítélik, de a hóhér, akivel valamikor jót tett, a kivégzés pillanatában megmenti és elrejti őt. Amikor később egy alkalommal a királynak ismét szüksége lett volna a bölcs ember tanácsára, a hóhér visszahozza őt, és Achikár visszakerül eredeti állásába, a királyi udvarba. A váratlan fordulat láttán Nadan dühében meghal. Tóbiás könyvében Achikár Tobit unokaöccseként szerepel, Nadan neve pedig Nádáb. Tobit a halála előtt össze is foglalja Achikár történetét tanulságul: Látod, fiam, mit tett Nádáb a nevelőapjával, Achikárral: Hát nem élve a föld alá akarta juttatni? De Isten megfizetett az elvetemült gonoszságáért, áldozata szeme láttára, mert Achikár megmenekült, ő pedig az örök sötétségre került büntetésül, amiért Achikár életére tört. Jótetteiért Achikár kikerülte a halálos csapdát, amit Nádáb állított neki, Nádáb azonban beleesett a saját csapdájába és el is pusztult. (Tób 14,10)

A könyv Tobit történetével, magatartásával valláserkölcsi tanítást akar nyújtani olvasóinak. Ő a jámborságnak azt a típusát képviseli, melynek jellemzője a templom tisztelete, a Törvény előírásainak teljesítése. A szerző kiemeli a jócselekedetek gyakorlását, főleg az alamizsnálkodást, a halottak iránti kegyeletet, a tiltott ételektől való tartózkodást. Az istenfélő emberre alapvetően jellemző a buzgó imádság, amire a könyvben több példát is találunk. A szerző tanítása a jutalmazásról még hagyományos, vagyis csak evilágon képzeli el, a sok utód és a hosszú élet formájában.

Tóbiás könyvének keletkezési idejére csak következtetni lehet. Tartalma, főként Tóbiás jámborságának, vallásos magatartásának jellemzése, tanító-buzdító beállítottsága és kifejezésmódja a Kr. e. 3-2. századi bölcsességi irodalommal rokon, ezért Kr. e. 200 körül keletkezhetett. Szerzője ismeretlen, keletkezési helye bizonytalan. Valószínűleg Palesztinában írták, de nem lehet kizárni a diaszpórát sem.

Szembetegségek és vakság

A Bibliában igen gyakran fordulnak elő beteg szemű emberek, akik minden bizonnyal a rendkívül fertőző trachomát kaphatták el. Ez a Közel-Keleten ma is elterjedt betegség a szem gyulladását okozza, aminek rövidebb-hosszabb idő után vakság lesz a következménye. Ilyen hunyorgó, gyenge szemei voltak pl. Leának, Jákob első feleségének.  Valószínűleg a trachoma áldozata volt az a sok-sok ember, akik Izrael-szerte vakon tengették életüket, és akikről gyakran szól a Biblia anélkül, hogy vakságuk okát megjelölné. (Jézus csodás gyógyításainak egynegyede a világtalanok látásának visszaadása volt.) Mivel a betegség fertőző voltát nem ismerték fel, a szemfájósokat nem különítették el, nem tartották őket tisztátalannak, nem is tudtak a kór terjedése ellen hatásosan védekezni.

A fiatalon megvakultak mellett sok vakon születettről is olvashatunk a Szentírásban, ők feltehetőleg születésük közben fertőződhettek meg, ha az anyjuk egy gyakori betegségben szenvedett, amit a mózesi törvények „vérfolyásnak” neveznek. A megfertőzött csecsemő néhány hét alatt megvakul, ezért joggal hihették, hogy úgy is született.

Jézus megnyitja a vakon született ifjú szemét. A reneszánsz előfutáraként számontartott itáliai Duccio festménye 1311-ből.

Az időskori vakságot, melyben Izsák, Jákob és Éli főpap is szenvedett, feltehetőleg szürkehályog okozta. Találkozunk a Bibliában farkasvaksággal is, ez A-vitamin hiányában lép fel, és szürkületkor okoz vakságot. Ilyen átmeneti, szürkületkori vakság sújtotta Szodoma lakóit, akik lefekvés idején (azaz estefelé) rá akartak törni Lótra, hogy „megismerjék” a házában vendégeskedő két férfit, akikről nem tudták, hogy az Úr angyalai (a „megismerni” kifejezés eufemisztikus körülírása annak, hogy Szodoma lakói homoszexuálisok voltak, ez volt az a bűn, aminek következtében a bibliai történet szerint az Úr elpusztította a várost).

Tobit vakságát a savas és meszes madárürülék okozta, a szemorvosok szerint vaskos szaruhártya homálya, leukomája volt, és ennek valóban az epe volt az egyik ellenszere, amivel le tudták választani a szaruhártya hámját. Az ókori orvosok és természettudósok egész sora – köztük Hippokratész, Démokritosz, Galenosz, Celsus, Plinius – ajánlja ezt a gyógymódot, csak abban nem értenek egyet, hogy milyen állat epéjét kell használni.

Angyalok a Bibliában

Az egyetlen, kizárólagos Istenről szóló kinyilatkoztatást fokozatosan tette magáévá a választott nép, a zsidók ősei ugyanolyan többistenhívők voltak, mint az őket körülvevő kánaánita népek. A több istent feltételező mitológiákban az istenek különféle tulajdonságokkal rendelkeznek, és mindig van köztük egy, aki a hírvivő szerepét tölti be (a görög mitológiában ez Hermész), akin keresztül az istenek üzenni tudnak az embereknek. A Bibliában Isten hírvivői az angyalok. Amikor Isten ki akarja nyilatkoztatni döntéseit a halandóknak, akkor ezt angyalai útján teszi. A legősibb bibliai szövegekben nem lehet eldönteni, hogy a szerző önálló szellemlényként tekint-e az angyalokra, vagy csak Isten jelenlétének élményét akarja így megszemélyesíteni. Amikor Mózes meglátja a csipkebokrot, akkor abból az angyal szól hozzá, de erről az angyalról hamarosan kiderül, hogy Isten maga az. A korai bibliai iratok (Mózes, a Bírák, Királyok, Krónikák könyvei) szerzőit kizárólag az üzenet közvetítésének aktusa érdekli, és nem közölnek semmi lényegeset a közvetítő személyéről, nyilván el szeretnék kerülni, hogy a közvetítő önálló szereplőnek tűnjék, mert ez ellentmondana annak az elképzelésnek, hogy Isten áll mindennek a hátterében közvetlen okként. (Én alkotom a világosságot, és én teremtem a sötétséget; én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr viszem ezt végbe, mind. – Iz 45,7)

Mózes az égő csipkebokor előtt, egy középkori zsidó haggadában (szertartáskönyvben). A Biblia sehol nem említi, hogy az angyaloknak szárnyuk lenne (ha így volna, fölösleges lenne a lépcső Jákob látomásában, hiszen az angyalok egyszerűen repülhetnének), ez a kerubok és szeráfok tulajdonsága, amit aztán a keresztény művészet kiterjesztett az összes angyalra, a kereszténység nyomán pedig a középkori zsidó festészet is átvett. A kép előterében a nyáját őrző Mózes, a bal felső sarokban pedig az égő csipkebokorból kiemelkedő szárnyas és glóriás angyal.

Az angyal szó a görög angeloszból származik, mely hírvivőt jelent. A héberben az angyal királyi küldött, követ, aki urának üzenetét egyes szám első személyben adta át, mintha az uralkodó maga beszélne. A történetekben valóban alig lehet megkülönböztetni, hogy az angyal-e az, aki beszél és cselekszik, vagy maga az Isten. Az olvasó tudja, hogy kivel áll szemben, de a történet szerepelői (mint Mózes, a Sára elől a pusztába menekülő Hágár vagy az ifjú Gedeon) csak fokozatosan ismerik fel beszélgetőpartnerükben az Istentől érkező üzenet közvetítőjét, lassú felfogásukat a szöveg helyenként nem minden irónia nélkül érzékelteti.

A később keletkezett bibliai iratokban már látványosabb az angyalok fellépése. Ennek hátterében a perzsa vallás angyalainak hatása állhat, a zsidók ugyanis két évszázadon keresztül – akár Palesztinában éltek, akár a diaszpórában – perzsa alattvalók voltak. A perzsák is egyistenhívő vallást követtek, amit egy Zarathusztra nevű látnok (Kr. e. 600 körül) munkássága nyomán vettek fel. A hagyomány szerint Zarathusztrát egy látomás a mennybe ragadta, ahol megjelent neki az egy igaz isten, Ahuramazda („bölcs Úr”), körülötte hat angyallal, akik beavatták Zarathusztrát a természetfeletti világ titkaiba. Ez a perzsa angyaltan nem hagyott nyomot az Ószövetség korai írásain, melyek nagyjából Kr. e. 400-ra nyerték el végső formájukat, de a két évszázaddal később keletkezett könyvekben, így Tóbiás könyvében is már kitapintható. Az angyalok ekkor már nevet is kapnak, és új funkciókban lépnek fel: egyesek látomásokat magyaráznak, mások az üldözötteknek segítenek, gyógyítanak vagy az emberek imádságát viszik Isten elé. Míg a pátriárkák korának angyali látomásai mögött misztikus élmények állnak, olyanok tehát, melyeket valóban látott és átélt az, aki beszámolt róluk, a magyarázó és gyógyító angyalokról szóló elbeszéléseknél nemritkán az az olvasó benyomása, hogy „papírangyalokkal”, azaz kitalált irodalmi konstrukciókkal van dolga. Emellett szól az olyan angyalok látványos fellépése, akiket nem ritkán már mások is látnak, nemcsak a közvetlenül érintettek.

Tóbiás könyvében feltűnő az, hogy a szereplők milyen sokáig állnak kapcsolatban Isten angyalával anélkül, hogy felismernék. Ez az irodalmi műfaj, a szórakoztató/tanító elbeszélés követelménye lehetett. Kifejezetten tetten érhető a perzsa hatás a gonosz Azmodeus figurájában, akinek a neve a perzsa Eshem-derből, az élvhajhászás szellemének nevéből származik, és a Zarathusztra-vallás szent irata, az Aveszta szerint valamennyi rossz szellem közül a legveszélyesebb. Tóbiás könyvében Rafael úgy mutatkozik be, mint aki egy a hét angyal közül. A hetes szám megfelel annak, hogy a perzsa király körül hét udvari ember teljesített szolgálatot.

Az iszlám sokat merített a zsidó és keresztény vallásból, így átvették az angyalokról szóló tanításokat is: a muszlimok is ismerik Mihály és Gábriel arkangyalokat, valamint Rafaelt is (Israfil néven), bár a Koránban ő nem szerepel, csak a hagyomány őrizte meg a nevét. A kép egy Mohamed életét bemutató, gazdagon díszített kéziratból van, melyet a török szultán parancsára festettek Isztambulban, 1595-ben. A festő azt a jelenetet ábrázolta, amikor a próféta szülővárosából, Medinából Mekkába megy, és útján négy arkangyal kíséri, ezek egyike Rafael. A középen lovagló Mohamed arca nincs megfestve, a vallásalapító ábrázolása szigorúan tilos ma is (a közelmúlt karikatúra-botrányai nem azért törtek ki, mert európai rajzolók gúnyt űztek az iszlám vallás furcsaságaiból, hanem azért, mert eközben arcot rajzoltak Mohamednek is, ugyanúgy, mint a többi szereplőnek).