Nehemiás könyve
Nehemiás könyve eredetileg Ezdrás könyvével egy egységet alkotott, nemcsak azért, mert a zsidó nép történetének ugyanazt a korszakát beszélik el, hanem azért is, mert a szemléletük, teológiai tanításuk is egyforma. Ezdrás és Nehemiás könyve számadás a jeruzsálemi zsidó közösség külső és belső újjáépítéséről, amelyet a szerző történeti tényekre épít, de szándéka elsősorban az, hogy a megújulást teológiailag értékelje. Leírásából megismerhetők a két könyv alapeszméi: a templom, Jeruzsálem és Isten népének közössége. Az események történeti menetének, Ezdrás és Nehemiás küldetésének időrendi problémái (amikről Ezdrás könyve kapcsán már esett szó) is abból adódnak, hogy az anyag elrendezését ezek az elvi szempontok irányították.
A templom és Jeruzsálem sorsa elválaszthatatlanul összefonódik, ezért a kultuszhely Ezdrás irányította újjászületését az szent városénak is követnie kellett. A Jeruzsálemért való buzgóság az egyik indítéka annak, hogy Nehemiás a perzsa király meghatalmazásával hazatérjen Júdeába, és a romokban álló várost felépítse. Feladatát vallásos küldetésnek tekintette, mellyel Isten bízta meg, és ezzel a meggyőződéssel vállalta teljesítését a számtalan akadály, külső és belső ellenségek közepette.
A restauráció eseményeit évtizedek választják el egymástól, az elbeszélés mégis egyetlen – vallásos – történetként mutatja be, amiből megszületett a fogság utáni zsidó közösség. Nemzeti függetlenségét ugyan nem nyerte vissza a perzsa birodalomban, de mint vallási közösség, visszatalált hivatásához, a kiválasztottság tudatához, és az abból fakadó kötelességek teljesítéséhez. A felépült jeruzsálemi templommal ismét lett központja, és a Törvény oltalma szabályozta az életét. Ezdrás és Nehemiás ennek a megújulásnak az úttörői, s a bibliai könyvek szerzője összekötötte tevékenységüket, minthogy mindkét reformátor ugyanazon cél elérésén munkálkodott.
Nehemiás engedélyt kap a perzsa királytól Jeruzsálem falainak újjáépítésére, ahogy egy középkori francia kódexfestő elképzelte a jelenetet. A szereplők európai ruhát viselnek, s a király fején is olyan korona van, amit akkortájt viseltek az uralkodók. A kép hátterében a falak építése látható.
Nehemiás, Júdea kormányzója
Nehemiás I. Artaxerxész (456-424) perzsa király magas rangú udvari tisztségviselője, pohárnoka volt. 445-ben a testvére, Hanani által vezetett jeruzsálemi küldöttség révén értesült a Júdeában élő zsidóság állapotáról. Sikerült meggyőznie a királyt a júdeai viszonyok rendezésének szükségességéről, s így engedélyt kapott, hogy e célból Palesztinába utazhasson, mint Júdea helytartója, hogy a perzsa hatóságok támogatásával a város falait és erődítményeit felépítse. Kinevezése Júdea önálló tartományként való elismerését jelentette. A falak felépítése tehát nemcsak a védelmet szolgálta, hanem politikai jelentősége is volt, Jeruzsálem az új tartomány fővárosa lett. Nehemiás hamarosan szembesült a környező tartományok lakóinak, főleg a szamaritánusoknak a heves ellenkezésével, akik mindent megtettek azért, hogy őt küldetése teljesítésében megakadályozzák. Júdea önálló tartománnyá emelése ugyanis csökkentette az ő mozgásterüket, ez azt jelentette, hogy a jövőben semmi befolyásuk nem lesz arra, hogy mi történik Jeruzsálemben, hiszen a város ettől kezdve egy másik tartományhoz fog tartozni. Szanballat, Szamária kormányzója (aki a nevében viseli Bál isten nevét) szövetségesre talált Tóbiásban, a Jordánon túli Ammon (ma: Amman, Jordánia fővárosa) kormányzójában, s kettejükhöz csatlakoztak az edomiták is, hogy megakadályozzák az önálló tartomány létrejöttét. De sem a fegyveres fenyegetés, sem Nehemiás rágalmazása, sem az ellene szőtt összeesküvés nem tudta megakadályozni Jeruzsálem falainak felépítését. Nehemiás energikus intézkedései nyomán viszonylag rövid idő, 52 nap alatt sikerült befejezni az építkezést. Ezzel Jeruzsálem nemcsak a fogság utáni közösség kultikus központja, hanem a megerősített város ezentúl Júdea tartomány fővárosa, politikai és közigazgatási székhelye lett.
Nehemiás ezután számos rendelkezést hozott és hajtott végre a tartomány életének megszervezésére. A külső biztonság megteremtése után Jeruzsálembe lakosokat telepített, mivel a város népessége még mindig kicsi volt, Júdea lakosságának egytizedét a fővárosba költöztette. Intézkedéseket hozott a fokozódó szociális ellentétek megszüntetésére. A gyenge aratás és az éhínség következtében a szegényebb rétegből sokan kölcsönök fejében elzálogosították földjeiket, így gyakran elvesztették tulajdonukat, s nemegyszer családtagjaikkal együtt szolgaságra kényszerültek. Nehemiás ezért elrendelte az adósságok általános elengedését, és ünnepélyes esküvel kötelezte a közösség tagjait a zálogba vagy birtokba vett földek visszaadására, a szolgaságba került zsidók elengedésére. Ő maga lemondott helytartói jövedelméről, melyet a lakosság megadóztatásából kellett volna kapnia.
Nehemiás tizenkét éven át tevékenykedett Júdea helytartójaként, majd 433-ban visszatért a perzsa királyi udvarba, de később ismét Palesztinába ment. Ekkor Júdea vallásos életének lazaságai ellen és az előírások szerinti kultusz biztosítására hozott intézkedéseket. Kötelezte a népet arra, hogy tegyen eleget a szentély iránti kötelezettségének, tartsa meg a szombatot, és gyermekeit ne engedje idegenekkel házasságra lépni. A főpap egyik unokáját, aki a szamáriai helytartó lányát vette feleségül, el is űzte.
Nehemiás megteremtette Júdea és Jeruzsálem közigazgatását, megszervezte a tartomány életének külső feltételit, megjavította a szociális viszonyokat, biztonságot hozott, de eltekintve a már említett vallási rendszabályoktól, a közösség vallási és lelki életének újjászervezése Ezdrásra várt.
Jeruzsálem Nehemiás idejében. Lila színnel az akkori város, a piros vonalak a mai óváros és az arab fennhatóság alatt álló templomdomb határát mutatják. A második templom még sokkal kisebb volt, mint Jézus korában, a Heródes-féle átépítés előtt. A szaggatott vonal Nehemiás éjszakai felderítő útját mutatja. A fal, amit 52 nap alatt építettek újjá, a lila területet határolja
Nehemiás, a pohárnok
A pohárnok a királyi udvarok magasrangú tisztségviselője volt az ókorban és a középkorban. Mivel a pohárnok öntötte a bort a király poharába a lakomák alatt, nagyon megbízhatónak kellett lennie, hiszen rajta múlt, hogy a királynak semmi bántódása ne essék, ne lehessen őt megmérgezni. Mint bizalmi embernek, a pohárnoknak általában nagy befolyása volt a birodalom életére, a király döntéseire. A középkorban a pohárnok már nem is tartozott az asztali szolgálatot ellátók közé, mai fogalmaink szerint inkább miniszter volt, de tisztségének megnevezését megőrizte hagyományosan abból a korból, amikor ez még konkrét tevékenységet jelentett (ugyanígy a király főlovásza, istállómestere stb. sem a lovakat gondozta, hanem az ország ügyeit intézte a középkorban).
A perzsa udvarban a pohárnok – bár befolyásos személy volt –, nem tartozott a legfontosabb udvari tisztségviselők közé, így fordulhatott elő az, hogy Nehemiás tizenkét évig távol legyen. A Dariusz király által építtetett hatalmas perszepoliszi palota kihallgatási csarnokának domborművein a király mögött a főpap és a hadsereg főparancsnoka áll, ők voltak tehát a legfontosabb udvari emberek.
Jákob lajtorjája
A babiloni fogság alatt szerzett tapasztalatok a Biblia legváratlanabb helyein bukkannak fel, és nem is mindig könnyű őket felfedezni. A Teremtés könyvének egyik nehezen értelmezhető része, Jákob harca az angyallal, amit egy álom előz meg az égbe nyúló létrán le és feljáró angyalokról. Az eredeti szövegben lépcső áll, ezt módosították a későbbi fordítások létrára (régiesen lajtorjára), mivel nem tudták mire vélni az égbe nyúló lépcsőt. Ilyen építmények a mezopotámiai templomokon voltak, melyeken hatalmas lépcsősor vezetett fel az épület tetején álló szentélybe, vagyis az istenhez lépcsőkön keresztül vezetett az út.
A lépcsős templomokat zikkuratnak nevezték, ami annyit jelent: kiemelkedő építmény. A sumérok voltak az első zikkurat építők, majd az őket követő népek mind átvették ezt a formát. A mezopotámiai vallás szerint az épület tetején levő szentélyben lakott az isten.
A Bibliában a Bábel tornyáról szóló történet mögött is egy zikkurat látványának emléke áll.
A történet szerint Jákob visszatér atyái földjére, és tudja, hogy hamarosan találkozni fog testvérével, Ézsauval, aki időközben hatalmas hadúr lett. A döntő találkozás előtti estén Jákobot páni félelem fogja el. És elhatározza, hogy az éj leple alatt átviszi háza népét és minden vagyonát egy gázlón. Ő maga a másik parton marad, és ott hajtja álomra fejét. Ekkor lép elé a sötétségből valaki, aki hajnalig küzd vele. Mikor az ismeretlen látja, hogy nem tudja legyőzni ellenfelét, megérinti és kificamítja annak csípőjét. A fájdalom ellenére Jákob csak akkor bocsátja el az idegent, amikor az a virradat közeledtével kérlelni kezdi erre, majd megáldja.
A szövegből arra lehet következtetni, hogy a szerző egy szent hely megalapításának mondáját használta fel forrásként. Ez a hely feltehetőleg Gilgal volt, egy régi kánaánita szentély. A történet eredetileg egy fösvény és ravasz emberről szólhatott, aki meg akarta magának tartani azt az ajándékot, amellyel a veszélyes gázlón átkelőknek kellett fizetniük a folyó istenének jóindulatáért. Ezért először átjutatta nyáját, ő maga pedig utoljára kelt át, remélve, hogy túljár a démon eszén, és nem kell fizetnie. A siker azon múlott, hogy képes-e hajnalig fogva tartani a szellemet, mert ennek a világosság beálltáig el kellett tűnnie. Így is történt, de a démon bosszút állt a csípőre irányzott ütéssel. A történetre való emlékezés olyan ünnepi szertartást alakított ki, amelyen a résztvevők sántatáncot jártak, mint ahogy ez más korabeli kultikus szertartásoknak is része volt (a sántaság egy sor mondai hős tulajdonsága a dagadt lábú Odüsszeusztól a cipellőjét vesztő mesebeli Hamupipőkéig – a sántaság egy ősi kultikus szimbólum). Feltételezések szerint azt az ősi mondát alkalmazta a szerző az agyafúrtságáról híres Jákobra, de más tartalommal.
Az új összefüggésbe való beillesztés révén váratlan mélységet nyert a régi népi monda: csak az éjszakai küzdelem után képes Jákob szembenézni Ézsauval, akitől mostanáig annyira félt. Azzal a meghatározó élménnyel lép bátyja elé, hogy a kísértetnek látszó ellenfél, akivel nyomasztó lázálomnak tűnő küzdelmet vívott, végülis nem más volt, mint az áldást osztó Isten. A Jákob csípőjét ért ütés arra utal, hogy a “törés” érezhető mindazoknak a világhoz való viszonyában, akik Istennel találkoztak, ez azonban elválaszthatatlan az áldástól, amelynek részesei lettek.