Ezdrás könyve
Ezdrás könyve (és Nehemiásé is) összefügg a Krónikák könyveivel. A folyamatosság szembeötlő, hiszen Ezdrás könyve szinte szó szerint ugyanazokkal a mondatokkal kezdődik, amikkel a Krónikák második könyve befejeződik, de ezen túl is a stílus, a munkamódszer, a szerzői szándék és gondolatvilág, a templom, a kultusz és a levitikus papság középpontba állítása messzemenően azonos ezekben a könyvekben, ezért a kutatás a Krónikákat valamint Ezdrást és Nehemiást összefoglalóan krónikás történeti műnek nevezi. A krónikás történeti mű a fogság utáni júdeai közösségben keletkezett, akkor, amikor már megszilárdult a mózesi törvények tisztelete. A sugalmazott szerző szemében ezek időtlen érvényű és a közösség számára magától értetődően kötelező rendelkezések. A mű előszeretettel foglalkozik az egyetlen törvényes szentélyben, a jeruzsálemi templomban gyakorolt kultusszal, ahol minden megfelel a kultikus szentség feltételeinek: a szent helyen a szent cselekményeket csak az arra kiválasztott személyek gyakorolják. A szerző teológiai célja az, hogy ennek a kultusznak a törvényességét és kizárólagosságát igazolja. Amikor a mű megszületett, a júdeai zsidók és a szamaritánusok ellenségeskedése már kialakult, a szamaritánusok kétségbe vonták a jeruzsálemi kultusz kizárólagosságát, és a Garizim hegységben saját kultuszhelyet építettek. A krónikás hallgat arról, ami a zsidókat és a szamaritánusokat összeköti, azaz nem említi azt, hogy a szamaritánusok is a Mózes öt könyvében található parancsok szerint élnek. Számára a fogság utáni jeruzsálemi közösség az egykori törvényes királyság utóda és jogörököse (a választott nép), míg a szamaritánusok a Salamon halála után elpártolt törzsek törvénytelen királyságának örökösei.
Ezdrás és Nehemiás működésének időrendje Izrael történetének egyik legvitatottabb, ám máig megoldatlan problémája. A Biblia szerint ők ketten egy időben működtek Jeruzsálemben úgy, hogy Ezdrás kezdte meg korábban a tevékenységét. Ha ez valóban így volt, érthetetlen, hogy az ő házassággal kapcsolatos szigorú rendszabályai után miért volt szükség újabb intésre a vegyesházasságok ellen néhány évvel később, amikor már Nehemiás is színre lépett. Egyes kutatók úgy vélik, hogy Ezdrás Kr. e. 458-ban érkezhetett Jeruzsálembe, Nehemiás pedig 445-ben, mások úgy gondolják, hogy fordítva, előbb Nehemiás, majd csak Kr. e. 398-ban kelhetett útra Ezdrás. A Bibliában a nevük alatt fennmaradt könyvek csak egy-két évszázaddal később nyerték el mai formájukat.
Az Ezdrás könyvében leírt események nem a történeti kronológia sorrendjében követik egymást. A templomépítés megszakadásának elbeszéléséhez egy olyan levélváltás kapcsolódik, mely a város újjáépítésér tilalmazza, és nagyjából száz évvel későbbi, mint a templomépítés megakadása. A levélváltás után viszont a templomépítés befejezéséről olvashatunk.
A fogság utáni Júdea
Kürosz perzsa király Kr.e. 539-ben hódította meg Babiont. Az általa vezetett birodalom politikájának egyik alapelve a türelem volt, hatalmát úgy látta a legjobban biztosítottnak, ha gondoskodik arról, hogy a meghódított népek jól érezzék magukat az országban. Ezért megengedte, hogy a babilóniaiak által áttelepített népek visszaköltözzenek eredeti lakóhelyükre, és támogatta nemzeti valamint vallási-kultikus szokásaik visszaállítását. Így került sor Kr. e. 538-ban a zsidók elbocsátására. Kürosz visszaadta a jeruzsálemi templom még fellelhető edényeit, engedély adott a szentély újjáépítésére, aminek költségeit részben a perzsa államkincstár állta.
Kürosz király rendelete ékírással, akkád nyelven írva (az akkád volt a korabeli diplomáciai nyelv), agyaghengeren. A rendelet kimondja, hogy a Babilonba hurcolt népek szabadon hazatérhetnek, de ennél általánosabb, ma is példaértékű elveket is megfogalmaz: Mindenkinek joga van megválasztania a nyelvét, a vallását, a munkáját és az országot, amelyben élni akar, senkit sem szabad fizetség nélkül dolgoztatni.
A hazatérők több hullámban hagyták el a perzsa birodalmat, az első csoportot a Dávid házából való Sesbaccár vezette, akit a perzsák helytartónak neveztek ki. A hazatértek Jeruzsálem környékén telepedtek le, és földműveléssel próbálták biztosítani megélhetésüket. Lerakták a templom alapkövét és megkezdték az építkezést is, de ez hamarosan megakadt. A Júdeába visszatelepülteknek súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük. Az őseik által birtokolt földeket nem tudták visszaszerezni az áttelepítéstől megkímélt zsidóktól és az időközben betelepült idegenektől. Azok pedig, akik mégis vetni tudtak, a sorozatosan rossz időjárás miatt alig arattak. Mindenkit lefoglalt saját megélhetésének gondja, az embereknek nem maradt erejük a templomépítésre. Mindezt még tetézte a szomszéd népekkel, elsősorban az edomitákkal és a szamaritánusokkal való feszült viszony. Ilyen körülmények között a kezdeti lelkesedést csalódottság váltotta fel, úgy tűnt, hogy a fogság korának prófétai jövendölései nem váltak valóra, a sivár valóság nem hasonlított a dicsőséges új kivonuláshoz, amit Izajás próféta vázolt fel.
A templomépítés akkor kapott újabb lendületet, amikor Kürosz utóda, Kambüzész (529-522) is meghalt, és a perzsa birodalomban trónviszály tört ki. A királyi rangot a dinasztia oldalágából származó Dareiosz (Dáriusz) kaparintotta meg (522-486), de több évébe került, míg a hatalmát el tudta ismertetni az egész birodalomban. Az ókori Keletet megmozgató forrongások Júdeában is felélesztették a nemzeti és vallási reményeket, a zsidók – legfőképp Aggeus és Zakariás próféta jövendölései alapján – azt remélték, hogy hamarosan bekövetkezik Jahve egész világra kiterjedő uralma, közel van az idők teljessége. A jeruzsálemi közösséget ekkor már Zerubbábel, az elhurcolt Jójákin király unokája vezette, aki feltehetőleg a második hullámban tért vissza ősei földjére. Kr. e. 520-ban a templom építése felgyorsult, ami nem kerülte el a perzsa hatóságok figyelmét (főképp azért nem, mert a szamáriaiak siettek azt jelenteni a perzsa udvarban, miután az építésben való közreműködésre szóló felajánlásukat Zerubbábel visszautasította). A perzsák vizsgálatot indítottak a helyzet tisztázására, melynek végén Dareiosz megerősítette elődjének, Kürosznak rendeletét a templom újjáépítésére, sőt, rendelkezett a finanszírozásról is. Öt évvel később, Kr. e. 515 tavaszán szentelték fel ünnepélyesen a második templomot.
Dareiosz birodalmának fővárosa Perszepolisz, a mai Irán területén fekszik. A romok csak sejtetik a hajdanvolt pompát. Dareiosz az egész Közel-Keletet a hatalma alá hajtotta, csak a görögökkel nem bírt, akiktől vereséget szenvedett a marathóni csatában Kr. e. 490-ben.
A júdeai közösség történetének ezt követő időszakáról, a Nehemiás és Ezdrás fellépéséig hátralevő mintegy hetven évről igen keveset tudunk. Úgy tűnik, Zerubbábel helytartósága után a közösség belső ügyeinek vezetése egyre inkább a főpap kezébe került. A templom felépítésével még nem fejeződött be a júdeai zsidó közösség újjászervezése. Jeruzsálem még romos és jórészt néptelen volt, s amikor a zsidók megkezdték a városfalak helyreállítását, a szamáriaiak felhívták erre Dareiosz egyik utódjának, Artaxerxész királynak (464-424) a figyelmét. A perzsák szemében Jeruzsálem megerősítése veszélyes ellenállás vagy nyugtalanság forrását jelentette, ezért az uralkodó leállíttatta az engedély nélkül elkezdett munkálatokat, erről Ezdrás könyve tudósít.
A közösség életében sem ment minden rendben. Felépült ugyan a templom, az emberek mindennapi életét a törvény szabta meg, mégis számos visszaélés történt a kultuszban, általános lazaság mutatkozott erkölcsi téren, sokan elszegényedtek, és ezzel kiéleződtek a szociális feszültségek. Nem tartották a szombatot, ezen a napon is dolgoztak vagy kereskedtek, a nép nem fizette meg a levitáknak járó tizedet, s olyan nagy arányokat öltött a pogányokkal való házasságkötés, hogy az már a hit tisztaságát veszélyeztette. Gyakori volt a válás és a feleségek elbocsátása is. Az égetően szükséges vallási és közigazgatási reformot az 5. század közepétől Nehemiás és Ezdrás hajtotta végre. Az ő tevékenységüknek köszönhetően a közösség nemcsak túlélte a nehéz helyzetet, hanem megújulva került ki a súlyos válságból. A reform menetét azonban a fennmaradt forrásokból nem lehet tisztázni, még azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy Ezdrás vagy Nehemiás volt az első, aki nekifogott ennek a munkának. Az azonban biztos, hogy Nehemiás a közigazgatást szervezte meg, megjavította szociális viszonyokat és biztonságot hozott, Ezdrásra pedig a közösség lelki életének újjászervezése várt. Ezdrás az egykor Babilonba száműzött papság köréhez tartozott, a törvényben jártas írástudó volt, akit a perzsa király hivatalosan megbízott azzal, hogy az ég Istenének törvényét tanítsa a zsidóknak, és érvényt szerezzen a törvény betartásának. Ez azt jelentette, hogy minden zsidónak, aki a jeruzsálemi kultuszközösséghez tartozott (élhetett bárhol, akár Babilonban is), e törvény rendelkezései szerint kellett élnie. A perzsák nyilván így látták biztosítottnak Júdea provincia belső rendjét és békéjét. A király azt is megengedte, hogy Ezdrás pénzt gyűjtsön Babilonban a templom javára, és adómentességet biztosított a kultusz szolgálatában tevékenykedő embereknek.
Ezdrás modern ábrázolása a mai Jeruzsálemben, a törvényhozás (Knesszet) épülete mellett álló hatalmas menóra (hétágú gyertyatartó) oldalán
Ezdrás egy népes csoport élén érkezett meg Jeruzsálembe. A hazatérők új gondolatokat, lelkesedést és erőt hoztak a Júdeában élő közösségnek. Ezdrás a sátoros ünnepen olvasta fel a törvényt a közösség előtt (ez Nehemiás könyvében van megírva), és elkötelezte tagjait a megtartására. Ezután az idegenekkel kötött házasságokra fordította figyelmét, és rövid idő alatt elérte, hogy ezeket a házasságokat felbontsák. A rendszabály ettől kezdve a közösség életének alapelvévé vált, és a későbbi bibliai időkben soha többé nem merült fel a pogányokkal kötött házasság problémája.
Ezdrás küldetése nem tartott hosszú ideig, befejezése és az ő további sorsa ismeretlen, hatása azonban rendkívül jelentős a zsidóság történetében. Ettől kezdve lett az élet mércéje és meghatározója a Tóra, melyet nem tehernek, hanem Isten ajándékának tekintettek. Mózes Törvényének elfogadása és a hozzá való ragaszkodás teszi lehetővé azt, hogy a szórványban élő zsidók is tagjai lehessenek Izrael közösségének. Ezdrásra a zsidó hagyomány úgy tekint, mint második Mózesre.
A só
A só a mai ember számára a legfontosabb ételízesítő, de a régi korok embere nemcsak erre használta, hanem fertőtlenítésre is. Mivel a só nélkülözhetetlen az élethez, a Bibliában is gyakran találkozunk vele jelképes értelemben is. Palesztinában az ősidők óta találtak sót, részben a szárazföldön kősót, részben a rendkívül sós Holt-tengerben. Mivel a Holt-tenger környéke a magas sótartalom miatt teljesen terméketlen, a sónak van egy átok, pusztulás, pusztaság jelentése is.
A Holt-tenger környékén a természet fantasztikus formákat hozott létre kősóból, a néphit ezt tartotta a sóbálvánnyá vált Lót feleségének.
Másrészt viszont a só (és a kenyér, amiben szintén van só) a legfontosabb táplálék az ember életében, így sót vagy kenyeret enni valakivel a közösség, sőt a kölcsönös barátság kifejezése. Ezdrás is ilyen értelemben használja, amikor a királyi udvar sóját említi. („Mivel a királyi udvar sóját esszük, nem tartjuk tisztességes dolognak, hogy elnézzük a király kárát” Ezd 4,4) Innen érthető a sószövetség kifejezés is, ami többször is előfordul a Bibliában.
A sóról az ősidők óta tudják, hogy fertőtlenítő, tisztító hatása van. Ezért volt szokás az újszülötteket is sós vízben fürdetni, de Elizeus próféta is ezért öntött sót Jerikó forrásába, hogy megtisztítsa és egészségessé tegye a vizet. A zsidók a templomban bemutatott áldozatokhoz (mind az égő- mind az illatáldozathoz) mindig hozzákevertek sót is, amit külön kamrában tároltak a templomban.
Amikor Jézus a tanítványokat a föd sójához hasonlítja, akkor részben a só megízesítő szerepére utal, eszerint a keresztények teszik „ehetővé”, élhetővé a világot, de utal a tisztító hatásra is. A keresztények feladata az, hogy a világ szennyét kifertőtlenítsék.