Bevezető

Mi a Biblia?

A „biblia” görög szó, azt jelenti: könyvek gyűjteménye. Mégpedig azoknak a könyveknek a gyűjteménye, melyet a kereszténység szentnek és Istentől sugalmazottnak fogad el, s mint ilyeneket, a hit és erkölcs mércéjének tekint. A Bibliát különleges szent jellege miatt Szentírásnak is nevezzük. A Biblia első, hosszabb része – az Ószövetség vagy Ótestamentum – az Izrael népének adott isteni kinyilatkoztatásokat tartalmazza, s ezeket a könyveket a zsidók mind a mai napig vallásuk alapjának és szentnek tekintik. A Biblia második, jóval rövidebb része – az Újszövetség vagy Újtestamentum – az ősegyházban kb. 50 és 120 között keletkezett írások gyűjteménye, mely Jézus életéről s tanításairól tanúskodik, szerzői pedig az apostolok, ill. az apostolok tanítványai. Az Ószövetségnek a keresztények körében kezdettől fogva isteni tekintélye volt, s ez az után is megmaradt, hogy az ősegyház és a zsidók útjai végérvényesen elváltak egymástól.

A sugalmazás az a karizmatikus hatás, melynek révén Isten a könyvek szerzője lesz, anélkül azonban, hogy az emberi szerzők (szentírók) irodalmi szerzőségét megszüntetné vagy csökkentené, vagyis az emberi szerzők továbbra is alkotói maradnak írásaiknak. A hatás végigkíséri tevékenységüket a munka minden szakaszában: Isten indítja őket írásra, irányítja az anyag kiválasztását és elrendezését. Ezáltal a szentírók azt írták le, amit Isten közölni akart, és írásaik tévedésmentesen tartalmazzák isten szavát. A Biblia tehát Isten szava, de a könyveknek két szerzőjük van: Isten és az ember. A Biblia létrejöttében az egész értelmi, akarati és fizikai munka egyszerre van Istentől és az embertől. Az emberi szerző azonban nem gépies, hanem tevékeny eszköze a sugalmazó Istennek, aki meghagyja és felhasználja képességeit az igazság közlésében. Ez megnyilvánul már a könyv anyagának összegyűjtésében is, de főként abban a módban jut kifejezésre, ahogyan a Biblia egyes írásaira a kor viszonyai és a szentíró egyénisége rányomják a bélyegüket. A szerző felhasználhatja a rendelkezésre álló forrásokat: egyaránt meríthet saját tapasztalatából, szájhagyományból és írott forrásokból, a népi elbeszélő kincsből és az irodalmi alkotásokból, alkalmazhat különböző műfajú beszédformákat, mint például történeti, prófétai, költői vagy jogi szövegeket. Mindezeken túl a szentíró népének és korának gyermeke marad, ezért előadásmódjában a kor világképe, kulturális és művészi felfogása érvényesül. Tanítását ugyanis csak akkor érthették meg, ha azt annak a világnak a nyelvén adta tovább, amelyben élt, és amelyben munkáját megalkotta. A Biblia írásait egybevetve az is megállapítható, hogy a szerzők felkészültségének, műveltségének vagy karakterének megfelelően a különböző könyveknek egyéni színezetük van. A szentíráskutatásnak az a feladata, hogy feltárja a Biblia keletkezésének emberi feltételeit, mert ezek ismerete segít a könyvek magyarázatában és a szerző szándékának megértésében.

Kanonikus és apokrif

Az egyes keresztény felekezetek között különbség van abban, hogy mely könyveket tekintik Istentől sugalmazottnak, s melyeket nem. A sugalmazott könyveket más néven kanonikusnak hívjuk, a szó héber eredetű, és „nád, vessző, mérővessző” jelentésű, ebből alakult ki az átvitt értelmű „norma, szabály” jelentés. Mivel a Biblia az egyház számára a hit és erkölcs mércéjét jelenti, ezért alkalmazták a szent könyvekre ezt a kifejezést.

Az Ószövetség kánonja hosszú évszázadok alatt alakult ki. A kánon magva Mózes öt könyve (héberül a Tóra), ezek végső formájukban már a Kr. e. 5., de legkésőbb a Kr. e. 4. században elkészültek. A Tóra tekintélyét ugyanis a szamaritánusok is elismerik, akik pedig a Kr. e. 3. században szakítottak végleg a jeruzsálemi zsidó közösséggel. Mivel pedig a szamaritánusok a Tórán kívül nem ismernek el más szent könyvet, ez azt jelenti, hogy az Ószövetség többi könyve csak később vált a kánon részévé. A Tóra mellett a Kr. e. 3. századtól kezdtek kanonikusnak tekinteni további könyveket is, ezek a következők: Józsué, Bírák, 1-2 Sámuel, 1-2 Királyok, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, valamint a tizenkét kispróféta. A kánon lezárása igen későn, csak a Kr. u. 1-2. században ment végbe, a Jeruzsálem és a templom lerombolását (Kr. u. 70) követő időszakban. Ekkor tisztázták azokat a kételyeket, melyek a Prédikátor, az Énekek éneke, Eszter és Példabeszédek kanonikussága körül felmerültek, s így kialakult a végleges zsidó vagy más néven jeruzsálemi kánon, melyben összesen 24 könyv szerepel, mivel a 12 kisprófétát, valamit Sámuel, a Királyok, Ezdrás-Nehemiás és a Krónikák könyvét mind egynek számolják. A megszokott keresztény felosztást figyelembe véve (melyben tehát a 12 kispróféta 12-nek számit stb.) a zsidó kánon 39 könyvet ismer.

A jeruzsálemi, héber nyelvű kánon mellett azonban kialakult egy görög nyelvű zsidó kánon is, az akkori világ egyik legjelentősebb városában, a Nílus deltájában fekvő Alexandriában. A legenda szerint a héberül gyengén tudó alexandriai zsidók azzal a kéréssel fordultak Eleázár főpaphoz, hogy küldjön embereket Jeruzsálemből Alexandriába, hogy azok lefordítsák a Tórát héberről görögre. Eleázár 72 embert küldött, minden törzsből hatot-hatot, akik egymástól függetlenül dolgozva 72 nap alatt elkészültek a fordítással, és amikor a szövegeket összehasonlították, kiderült, hogy azok betűről-betűre megegyeznek egymással. A legenda hatására a zsidó Biblia görög nyelvű fordítását Hetvenes fordításnak (latinul Septuagintának, szokták római számokkal LXX-nek is rövidíteni) nevezzük.

A valóságban a fordítás hosszabb idő alatt történt, a Kr. e. 3. századtól kezdődően, és nemcsak a Tórára terjedt ki, hanem az összes többi kanonikus könyvre is, sőt, a Hetvenes fordításban olyan bibliai könyvek is szerepelnek, melyek a zsidó kánonból hiányoznak: Tóbiás, Judit, a Makkabeusok, a Bölcsesség, Sirák és Báruk könyve. Ezek a könyvek héber vagy arám nyelven, Palesztinában keletkeztek, de az eredetijük nem maradt fenn, csak újabban találtak belőlük töredékeket a qumráni kéziratok között. A zsidó kánonban szereplő könyvektől eltérően ezeket a könyveket nem olvasták fel a zsinagógákban, de pl. a rabbinikus irodalom tanúsága szerint Sirák fia könyvének igen nagy tekintélye volt a zsidók körében.

A kereszténység kezdetben a görög nyelven beszélő világban terjedt el, ezért az egyház az Ószövetség görög fordítását, a Septuagintát vette át, s vele együtt az alexandriai kánonban többletként megjelenő könyveket is. A keresztény kánon azonban nem azt jelenti, hogy egyszerűen csak átvették a Septuagintában található könyveket, s így lényegében a szent iratok Alexandriában kialakult gyűjteménye határozta volna meg a kánoniság mércéjét az egyházban. A Septuaginta jelenleg ismert formáját a keresztények alakították ki, és biztos, hogy nem azonos a hellenista zsidóság körében használt eredeti gyűjteménnyel. Az egyház azt vette át, amit kánoninak talált, és nem azt tartotta kánoninak, ami benne volt a Septuagintában (vannak olyan Septuaginta kéziratok, melyek további írásokat is tartalmaznak). Az alexandriai kánonból származó könyvek száma hét, ezekkel együtt áll a teljes Ószövetség összesen 46 könyvből. (Kis eltérést a számolásban az okozhat, hogy egyes Bibliák külön könyvként veszik Jeremiás siralmait, mások pedig nem.)

A reformáció hatására kialakult különféle felekezetek szakítottak az addigi egységes keresztény hagyománnyal, és nem tekintik kanonikusnak azokat a könyveket, melyek csak az alexandriai, görög nyelvű gyűjteményből ismertek. A református Biblia Ószövetségében ennek megfelelően csak 39 könyv van.

Az újszövetségi könyvek kánonja ugyancsak hosszabb idő alatt kristályosodott ki. A Zsidókhoz írt levelet például Rómában sokáig nem tartották kanonikusnak, míg Alexandriában mindig annak tekintették. Az Újszövetség ma kanonikusnak tartott 27 könyvét teljes egészében először egy 367-ből származó irat sorolja fel.

A teljes Biblia tehát összesen 73 könyvből áll, és az egyház ezeken kívül nem ismer olyan iratot, melyet sugalmazottnak tekintene. Ez azonban nem jelenti, azt, hogy minden nem kanonikus könyv eretnek vagy helytelen tanítások tárháza lenne. Vannak köztük hasznos és épületes olvasmányok is, ezek azonban kizárólag emberi alkotások. A kánonba nem tartozó könyveket összefoglaló néven apokrifeknek nevezzük. A szó görög eredetű, és jelentése elrejtett, titkos. Mind az Ószövetség mind az Újszövetség mellett vannak apokrif iratok, zsoltárok, evangéliumok, különböző apostolok cselekedetei, levelek, apokalipszisek. Ezek szóhasználata, hangvétele gyakran hasonlít a Bibliára.

A Biblia egyes könyveit további fejezetekre, azokat pedig versekre szokás osztani. Bár már a zsidók is használtak szakaszolást a szövegekben, a Biblia mai fejezetbeosztása középkori eredetű, Stephen Langton angol érsek készítette 1205-ben, a versbeosztás pedig még ennél is későbbi, azt egy párizsi nyomdász, Robert Etienne vezette be 1551-ben. Mind a fejezet- mind a versbeosztás sok helyen önkényesen vágja ketté az összetartozó szöveget, de segítségükkel könnyen és gyorsan rátalálhatunk egy-egy bibliai részletre.

A Biblia fordításai

Az Ószövetség döntő többségének eredeti nyelve héber, néhány kisebb részének pedig arámi. (Az alexandriai kánonból származó könyvek eredeti nyelve görög.) Az Újszövetség könyveinek eredeti nyelve görög.

A héber a zsidók köznapi nyelve volt, ám a babiloni fogságot követő időkben ez megváltozott, amikor a nép átváltott egy rokon nyelvre, az arámra, s így ez lett a hétköznapok nyelve, Jézus és tanítványai is így beszéltek. A nép egyre kevésbé értette a hébert, mely így szent nyelvvé lett, s művelői elsősorban az írástudók voltak. Mivel a szent iratokat is héberül írták, ezért a zsinagógai istentiszteleteken egy-egy szakasz felolvasása után egy fordító arám nyelvre fordította a szöveget. Ez eleinte szóban történt, de később le is írták őket.

A Biblia legkorábbi fordításai közé tartozik a szír nyelvű fordítás, mely talán már a Kr. u. 2. században elkészült, ráadásul nem is teljes egészében görögből, hanem a héber eredeti felhasználásával is. Ugyancsak a 2. századból vannak az első nyomok arról, hogy a szövegeket latinra fordították. Ez a fordítás azonban nem volt kellően pontos, így I. Damasus pápa megbízást adott Szent Jeromosnak (347-420) egy újabb változat elkészítésére. Jeromos Palesztinába utazott, ahol a héber szöveg alapján elkészítette az új fordítást, mely fokozatosan kiszorította a régit a használatból. Ezt a fordítást nevezzük Vulgatának (a latin szó jelentése közszájon forgó, elterjedt, innen van a vulgáris kifejezés is). Bár újra meg újra javítottak rajta, a Vulgata szövege lett évszázadokig a hivatalos és egyetlen használatban lévő szöveg a katolikus egyházban, ebből készültek a nemzeti nyelvű fordítások.

Az ókeresztény korban a latinon kívül készült még örmény, grúz, gót, kopt és etióp fordítás is. Cirill és Metód pedig a 9. században ószláv nyelvre fordították a Bibliát. Ezután azonban már újabb nemzeti nyelvű változatok nem készültek, a középkorban aki írni-olvasni tudott, az latinul is megtanult, nem volt szükség fordításokra. Az igény a 15. században jelentkezett először komolyabban, amikor a husziták és követőik nemzeti nyelvű bibliafordításokat (köztük magyart is) készítettek. A reformáció egyik központi eszméje a bibliaolvasás széles körű elterjesztése volt, ezért a 16. századtól kezdve rövid idő alatt a Bibliát minden akkor ismert nyelvre lefordították. Az első teljes magyar fordítás a protestáns (református) Károli Gáspár nevéhez fűződik, ez először 1590-ben jelent meg. Kisebb változtatásokkal ez a mai fülnek már igencsak veretes szöveg maradt használatban a magyar református egyházban napjainkig. Az első katolikus fordítás 1626-ban jelent meg, készítője Káldi György jezsuita szerzetes volt.

A protestáns és katolikus fordítás ma leginkább abban tér el egymástól, hogy az egyes zsidó neveket más-más formában tartalmazzák. Így lesz ugyanaz a személy a katolikus fordításban Izajás, a protestánsban Ézsajás, vagy így lesz Ozeás prófétából Hóseás.

A Biblia legrégibb kéziratai

Az Ószövetség ránk maradt legrégibb kéziratai igen későiek, a 9. századból származnak. Töredékek természetesen korábbról is vannak, ezek közül a leghíresebben az ún. Holt-tengeri tekercsek, melyeket egy esszénusoknak nevezett zsidó közösség írt a Kr.e. 2. századtól zsidó háborúig (Kr. u. 66-70), mely a közösség pusztulását hozta.

A Vulgata legrégibb teljes szövegét a 8. századból származó Codex Amiatinus őrite meg. A kézirat ma Firenzében található. Természetesen vannak korábbi kéziratok is, melyek latin bibliai szövegeket tartalmaznak, ám ezek csak töredékek.