A Tesszalonikaiaknak írt első levél
A levél Pál apostol első fennmaradt levele, melyet Kr. u. 50-51 fordulóján íródott. Az apostol második missziós útján jutott el a városban, és ott – elsősorban érdeklődő pogányokból – megalapította a tesszalonikai egyházközséget. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk arról, hogy a városban élő zsidók felszították a nép haragját Pál ellen, így az apostol kísérőivel együtt menekülni kényszerült, és többé nem is tudott visszatérni a városba, noha szerette volna meglátogatni a híveket. Távozásuk után rövid idővel Pál visszaküldte Timóteust Tesszalonikába, aki jó híreket hozott a közösség tagjairól.
Tesszalonika ma hatalmas város, mely teljes egészében az ókori metropolis fölé épült, így régészeti kutatása lehetetlen. A képen látható tér az egyetlen, ahol feltárásokat tudtak végezni, miután felszámoltak ott egy buszpályaudvart. A föld itt a Kr. u. 2. századi városközpontot, a fórumot rejtette magában, Pál apostol korából semmilyen épületet sem ismerünk.
A levél megírását elsősorban lelkipásztori gondok indokolták. Pál erőt akart önteni a nehéz helyzetben lévő tesszalonikai keresztényekbe, hogy azok felbátorodva és megvigasztalódva folytassák a megkezdett utat. Ezért először is arra emlékezteti őket, hogy amikor a Lélek erejével hirdette körükben az evangéliumot, megtapasztalta kiválasztottságukat. Épp az Istentől kiválasztottság az oka annak, hogy üldöztetésben van részük. Idegen, ellenséges világban élnek, és a jövőben is abban kell majd élniük. A szorongatások közepette is élő bennük a hit, a remény és a szeretet, és ez meg is hozta gyümölcsét, hiszen Tesszalonikából kiindulva terjedt az Úr szava Makedóniában és Achájában.
Timóteus feltehetőleg tolmácsolta a hívek kérdéseit is, melyekre Pál a levélben válaszolt. A keresztények arra kérték az apostolt, hogy magyarázza el, miként és mikor megy majd végbe Krisztus második eljövetele, és mi lesz azoknak a híveknek a sorsa, akik nem érik meg a földi életben ezt a napot. Pál az apokaliptika fogalmaival válaszol, és biztosítja a híveket, hogy a már elköltözöttek is egyesülni fognak Krisztussal. Addig pedig éberségre int: a keresztények éljenek a hitből, reményből és szeretetből, hogy az üdvösséget, melyre Isten szánta őket, hálásan fogadhassák. Ezért levele végén az apostol nyomatékosan kéri a tesszalonikaiakat, hogy éljenek úgy, ahogy Isten kívánja őket.
Pál apostol élete
Pál, zsidó nevén Saul (jelentése: kiesdett) a keresztény időszámítás első éveiben született a görög művelődés és tudomány egyik fellegvárában, a kisázsiai Tarsusban (ma: Törökország). Szülei arámul beszélő zsidók, akik Benjámin törzséhez tartoztak, és a farizeusokkal rokonszenveztek. Apja polgárjoggal rendelkezett, ami arra utal, hogy a család vagyonos lehetett. Pált gyerekkorától kezdve a zsidó törvények szigorú megtartására nevelték, öt éves korától tanulmányozta a héber Bibliát. Emellett feltehetőleg görög iskolába is járt, ahol kiválóan elsajátította a görög nyelvet és a korabeli vitastílust.
A Pál korabeli Tarsus egy háromszázezres nagyváros volt, melyet még Pompeius tett a szíriai Kilikia tartomány színhelyévé Kr. e. 67-ben. A zsidók ettől kezdve kaphattak római polgárjogot. Augustus császár több kiváltságban részesítette a várost – elengedte az adóját is – arra való tekintettel, hogy tanítója és barátja, Athenodorus tarsusi származású volt. A Kr. u. első században a sztoikus filozófia több híres mestere lakott itt (Zénó, Antipater, Nestor), akik kulturális és intellektuális központtá tették a várost.
Tarsus romjait régészetileg nem lehet feltárni, mert egy modern város áll fölöttük. A csekély számú emlék egyike a város kövezett főutcája, melyet oszlopos árkádok és üzletek szegélyeztek, ezekből ma néhány oszlop talapzata látható.
Kleopátra kapuja. A hagyomány szerint Kr. e. 41-ben az egyiptomi uralkodó, Kleopátra álruhában Tarsusba hajózott, és itt találkozott Antoniusszal. Ez az egyetlen ma is álló épület, mely már Pál idejében is megvolt.
Pál apostol kútja a mai Tarsusban. A város korabeli gazdagsága nemcsak a kikötőből és a kereskedelemből származott, hanem egy különleges, fekete kecske szőréből előállított gyapjúból is. Pál – zsidó szokás szerint – mesterséget is tanult, sátorkészítő volt, ami feltehetőleg azt jelenti, hogy sátornak vagy úti köpenynek való gyapjútakarókat szőtt. Valószínű, hogy a damaszkuszi úton történt látomás után még néhány évre visszatért a városba, és a mesterségét gyakorolta. A legenda szerint ez az a forrás, amiből gyakran ivott. A víznek ma gyógyító erőt tulajdonít a néphit.
Tarsus, a szülőváros mély nyomokat hagyott Szent Pálban. Igényes, emelkedett görög nyelven írt, hasonlatainak nagy része is a hellenista kultúrájú város mindennapi életéből származik: a stadionban versengők, a győzelmi díjak, a diadalmenetek, az állatviadalok a római provincia fővárosában élők kedvelt szórakozásait idézik. Nem volt tőle idegen az utazás, ez is annak tulajdonítható, hogy egy nyüzsgő kikötővárosban nőtt fel. Útjain mindig nagyvárosokat keres fel, mert tudta, hogy innen sugárzik majd ki az evangélium a vidékre is. Pál nem csodálkozik rá a mezők liliomainak vagy az ég madarainak szépségére, az ő lelkéhez közelebb állnak a városok jogi és társadalmi viszonyai, az ünnepi játékok és felvonulások.
Pál 15 éves korában Jeruzsálembe ment, hogy elsajátítsa a rabbinikus hagyományokat és írásmagyarázatokat. Gamaliel tanítványa volt, aki békés természetű, jámbor és nyitott ember hírében áll, s aki a görög (hellenista) műveltséget sem üldözte. Jeruzsálemben Pál a farizeusok lelkes híve lett, szigorúan követte a mózesi törvényeket, és üldözte a kereszténnyé lett zsidókat. Ezért ment Damaszkuszba is valamikor 33 és 36 között (tehát harmincas éveinek elején járhatott), amikor egy különleges kinyilatkoztatás hatására megtért, s egyben meghívást kapott az apostolságra.
A damaszkuszi látomás egy 1493-ban nyomtatott világkrónika, a Nürnbergi Krónika egyik metszetén.
A damaszkuszi élményt eltérő módon írja le az Apostolok Cselekedeteiben Lukács és az első Korinthusi levében maga Pál. Ennek teológiai okai vannak. Pál számára a Feltámadottal való találkozás arra szolgált bizonyságul, hogy ő ugyanolyan apostol, mint akiket Jézus nyilvános működése során választott ki. Semmit nem tudunk arról, hogy az apostol teológiájának pontosan mely tételei vezethetők vissza közvetlenül erre a kinyilatkoztatásra.
Pál apostol további életéről elsősorban az Apostolok Cselekedetei alapján alkothatunk képet, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy Lukács nem követett szoros időrendet az elbeszélés során, az események sorrendjét gyakran teológiai szempontok alapján állapította meg, és legtöbbször csak másodlagos források álltak rendelkezésére, saját maga csak rövid időt töltött együtt Pállal. Ezért több ellentmondás van az Apostolok Cselekedeteiben leírt események és a levelekből magukból kikövetkeztethető történések között. A damaszkuszi élményt követően Pál a nabateusok fennhatósága alatt álló területre ment (erről Lukács nem ír), majd visszatért Damaszkuszba, ahonnan később menekülnie kellett. Lukács szerint a zsidók elől, mert Pál a zsinagógában kezdte a térítést és tanítást, ez egy nyilvánvaló párhuzam Jézussal: „…és máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia. Akik hallgatták, mind csodálkoztak, mondván: “Hát nem ez tört vesztükre Jeruzsálemben azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívják? Ide is nem azért jött, hogy bilincsbe verve a főpapok elé hurcolja őket?” Saul azonban mind határozottabban lépett fel, s mert azt bizonyította, hogy Jézus a Messiás, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat. Amikor már jó idő eltelt, a zsidók megállapodtak, hogy megölik. Saulnak tudomására jutott szándékuk. Éjjel-nappal szemmel tartották még a kapukat is, csakhogy eltehessék láb alól. A tanítványok azonban kiszöktették éjszaka, kötélen leengedték a falon át egy kosárban.” ApCsel 9,20-25 Pál a második korinthusi levélben arra utal, hogy Aretász király helytartója elől menekült: „Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjon, s egy ablakból kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem ki a kezéből.” 2Kor 11,32-33) Ezután Jeruzsálem következett, ahol megismerkedett Péterrel és Jakabbal, majd visszatért szülővárosába. Innen Barnabással Antiókhiába ment, adományokat gyűjtött a jeruzsálemi keresztényeknek, amit aztán maga vitt el a városba.
Pál első missziós útjára 44 és 49 között került sor. Ennek végén, Antiókhiában vita robbant ki a mózesi törvények betartásáról. Pál és Barnabás befogadta a közösségbe a pogánykeresztényeket, amit néhány Jeruzsálemből érkezett testvér helytelenített, mivel a mózesi törvények tiltják, hogy a zsidók nem zsidókkal (körülmetéletlenekkel) együtt étkezzenek. A vita eldöntésére Jeruzsálemben került sor, az apostoli zsinaton, ahol Pál álláspontja győzedelmeskedett. Ezután Pál újabb missziós útra indult, mely mintegy két évig tartott. Kisázsián keresztül Makedóniába ment, ekkor alapította Philippi, Tesszalonika és Korinthosz egyházközségeit. Korinthoszban mintegy másfél évig tanított, s innen írta első leveleit, köztük a Tesszalonikaiaknak szóló két levelet is. Harmadik apostoli útja (53-58) Galácián és Frügián keresztül Efezoszba vezetett, ahol három évet töltött. Innen Makedóniába és és Görögországba utazott, majd a körút Jeruzsálemben ért véget, ahol letartóztatták. A helyőrség kapitánya Caesareába vitette, ahol két évig volt fogságban. A fogság feltehetőleg az életét mentette meg, mivel a zsidók közül sokan kívánták a halálát. Pál, mint római polgár jogosult volt arra, hogy az ügyét a császár elé vigye, így 60 végén néhány más fogollyal együtt hajóra tették. A hajó Kréta közelében viharba került, és napokig tartó hánykolódás után Máltára sodródott. Az utasok itt töltötték a telet, majd újra hajóra szálltak. Rómában Pált házi őrizetbe helyezték, de viszonylag nagy szabadságot élvezett, fogadhatott látogatókat és hirdethette az evangéliumot, és leveleket is írhatott az egyházközségeknek. Az apostolok Cselekedetei ezen a ponton szakítja meg Pál életének ismertetését, a továbbiak – Római Szent Kelemen feljegyzéseit nem tekintve – csak a hagyományban maradtak fenn. Ezek szerint Pált 63-ban felmentették, és egy negyedik missziós útra is vállalkozott, melynek során Hispániába (ma: Spanyolország) ment. Rómába visszatérve újra fogságba került, és valószínűleg 67-ben áldozatul esett a Nero-féle keresztényüldözésnek. Mivel római polgár volt, nem feszíthették keresztre, hanem lefejezték. Sírja fölé templomot építettek a következő évszázadokban, ma ez Róma négy ősi bazilikájának (más néven pápai bazilikájának) egyike.
A római Szent Pál bazilikát Nagy Konstantin kezdte építeni az apostol sírja fölé. A középkorban az épület kibővült és egy kolostort is emeltek mellé (bencés szerzetesek lakták, és a kolostor egyik apátja a későbbi pápa, VII. Gergely volt). A bazilika 1823-ban egy építőmunkás gondatlanságának következtében leégett. Ez volt az utolsó római templom, mely megőrizte eredeti formáját. Az újjáépítéshez Egyiptomtól Oroszországig a nemzetek sora járult hozzá.
A hagyomány szilárdan tartotta, hogy Szent Pál sírja a bazilika főoltára alatt van. Ezt a hagyományt végül négyévi ásatás után 2006-ban tudományosan is igazolták, bár a szarkofágot nem emelték ki az eredeti helyéről.
