Jeremiás próféta könyve
Jeremiás négy évtizedes tevékenysége átfogja Júda királyságának utolsó időszakát, a vallási és politikai téren is kiemelkedő Jozija király uralkodásától kezdve Jeruzsálem elfoglalásán át az állam függetlenségének elvesztéséig. Az Ószövetség prófétái közül Jeremiásról ismerjük a legtöbb életrajzi adatot, melyek a könyvében szétszórtan találhatók. A sok adat ellenére nem lehet egy minden kétséget kizáró kronológiát felállítani a próféta életének eseményiből, mert az utalások gyakran ellentmondanak egymásnak. Nevének jelentése is vitatott (talán annyit tesz: Jahve felemel). Egy Jeruzsálemtől öt kilométerre levő faluból származik, a könyve szerint papi nemzetségből, de arra nincs utalás, hogy ő maga pap lett volna, és igehirdetésének sincs papi karaktere. Prófétai meghívását Kr. e. 626-ban, Jozija király uralkodásának 13. évében kapta, ekkor megkezdte küldetését, ám igehirdető tevékenysége nem folyamatos. Ahogy más próféták esetében is előfordul, maga az élete is igehirdetéssé, jellé válik azáltal, hogy Istentől utasítást kap: ne házasodjon meg és ne legyenek gyerekei, s ezzel is az eljövendő isteni ítélet jele legyen.
A prófétai küldetés és a személyes életsors elválaszthatatlanul összefonódik Jeremiás életében. Az Ószövetség prófétái közül az ő könyve a legszemélyesebb. Egész életművét átszövi az az ellentét, ami saját egyénisége és akarata, illetve a küldetése között feszül. Ez már meghívásakor jól kitapintható: a csendes, visszahúzódó ifjat Isten a nyilvánosság elé állítja, így Jeremiásnak vállalnia kell a vele szemben megmutatkozó ellenségességet. A próféta másik nagy fájdalma az, hogy teljes szívéből szereti népét, együtt érez velük, de a küldetése azt követeli meg tőle, hogy Isten fenyegető ítéletét hirdesse nekik. Vívódásai, kétségbeesései ellenére Jeremiás mindig Isten akarata mellett döntött, és hűséges maradt prófétai szolgálatához.
Jeremiás próféta szobra a dijoni karthauzi kolostor udvarán álló kút talpazatáról. A kút szobrait 1396-1406 között faragta Claus Sluter. Jeremiás próféta eredetileg rézből készült szemüveget viselt. Bár az első szemüveget már száz évvel korábban elkészítették Itáliában, az eszköz a szobor faragásának idején még ritkaságszámba ment. A szobrász ezzel akarta érzékeltetni, hogy a próféta a könyv embere, sokat fárasztotta írással és olvasással a szemét. Valójában Jeremiás próféta könyvében nincs utalás arra, hogy ő maga írta volna le a saját igehirdetését, sőt, éppen ellenkezőleg, azt olvashatjuk, hogy kétszer is lediktálta a tanítványainak.
Tevékenysége négy szakaszra osztható. Az első szakasz a meghívásától, Kr. e. 626-tól 622-ig tart, ekkor Jeremiás a zsidók által űzött pogány szokások, szertartások ellen emeli fel a szavát. Elsősorban a vezetőket kárhoztatja, akik csak gazdagodásukkal törődnek, a szegényeknek pedig nem szolgáltatnak igazságot, Jeremiás ezért súlyos isteni ítéletet hirdet, de ugyanakkor felhív a menekülést jelentő megtérésre is. Küldetése azonban eredménytelen, ezt ő maga is belátja. Ezeknek a korai éveknek az igehirdetése lényegében a könyv első hat fejezetében található. Feltehetőleg ekkor születtek az északi királyságot (Jeremiás Efraim és Szamária néven nevezi) érintő próféciák is. Az északi királyság Kr. e. 722-ben pusztult el, a próféta pedig egykori lakóit szólítja fel megtérésre, hazatérést és üdvösséget ígérve nekik. Ezeket a jövendöléseket, melyek a könyv 30-31. fejezetében olvashatók, később, Jeremiás halála után átértelmezték, és Júda helyreállítására vonatkoztatták.
622-ben Jeremiás elhallgatott. Ebben az évben találták meg a templomépület felújítási munkálatai közben a törvénykönyvet (feltehetőleg Mózes ötödik könyvének egy ősváltozatát), s ennek nyomán a király elrendelte a törvényben előírt, de időközben feledésbe merült vallási ünnepek megülését, mindenekelőtt a húsvét megtartását. Jozija király vallási reformjának idején a próféta hallgat, csak a király halála után emeli fel újra a szavát. Jeremiás tevékenységének második szakasza Jozija halálától, 609-től Jeruzsálem első ostromáig, 597-ig tartott. A király, Jozija fia, Jojakim egyoldalúan elkötelezte magát az egyiptomiak mellett, ami egy végzetes Babilon-ellenes háborúba sodorta az országot. A király önkényesen, az ősi jogot figyelmen kívül hagyva kormányzott, a nép pedig elbizakodottan hitt abban, hogy Jahve minden veszedelemtől megmenti őket. Jeremiás fellépett a templomba és a kultuszba vetett hamis bizalom ellen, megfeddte a jogtipró királyt, és figyelmeztetett arra, hogy Babilon az isteni ítélet eszköze. A király, az előkelők és a nép egyaránt ellenségesen tekintett a prófétára. Az ebből az időből származó igehirdetés nagyjából a 7-20. fejezetekben található, míg az ekkor történt eseményeket a 26., valamint a 35-36. fejezet rögzíti.
Jeremiás működésének harmadik szakasza a Jeruzsálem két ostroma közötti idő, 597-587-ig. Ekkor leginkább a Jahve biztos támogatását hirdető hamis próféták ellen beszélt, amiért börtönbe is vetették. A királlyal mindvégig barátságos viszonyban volt, de a király, Cidkija, tehetetlennek bizonyult a Babilonnal való háborút propagáló udvari vezetőkkel szemben. Hiába hajlott volna Jeremiás tanácsának megfogadására, és hiába vállalta volna az önkéntes meghódolást Babilon előtt, a nacionalista vezetőkkel szemben nem merte elszánni magát erre a döntő lépésre. Ennek a szakasznak az eseményei és igehirdetése a 21-24., 27-29., 32., 34., 37-39. fejezetben olvashatók.
A negyedik szakasz Jeruzsálem elfoglalásától (587) a próféta Egyiptomba hurcolásáig (kb. 585) terjed. Az ostrom után Júda önállósága megszűnt, besorolták a Babilóniai Birodalom tartományai közé. Bár a helyzet gyökeresen más lett, a próféta igehirdetése nem változott. A babilóniaiak Jeremiás pártfogóját, Gedalját tették meg az új tartomány helytartójává, őt azonban az ammoniták felbujtására meggyilkolja egy bizonyos Izmael. A babilóniaiak bosszújától tartó júdeaiak közül sokan Egyiptomba menekültek, s akarat ellenére magukkal hurcolták Jeremiás prófétát is. Életéről ezek után többé nem tudunk semmit. Az utolsó időszak eseményeit a 42-44. fejezetek írják le.
Jeremiás próféta könyve hosszú és bonyolult szöveghagyományozódás után alakult ki. A héber és az ókorban készült görög fordítás egybevetése azt mutatja, hogy a könyvnek legalább két változata lehetett, a görög szöveg ugyanis mintegy 2800 szóval hosszabb a ma ismert héber szövegnél. Ezen túl a könyvben több réteget lehet elkülöníteni, a próféta saját szavai mellett a szövegben elszórtan egy egyes szám harmadik személyben („ő”) megírt Jeremiás-életrajz is felfedezhető. A hagyomány ezeket a mondatokat Jeremiás tanítványának, Báruk prófétának tulajdonította. Ezt a feltevést nem lehet igazolni, de az biztos, hogy a szöveg első változatát olyan valaki írta, aki közelről ismerte Jeremiást és a vele történteket. A fogságban azután mind Jeremiás saját szavait, mind a róla szóló életrajzot újból és újból átdolgozták, kiegészítették, ami arra utal, hogy a próféta hatása elevenen élt a babiloni fogságba hurcolt zsidók között, szavait tovább értelmezték, bővítették, aktualizálták.
Jeremiás prófétálásának leghangsúlyosabb eleme az Isten iránti engedelmesség hirdetése. A Jahve iránti elkötelezettséget szerinte nem pótolhatja a kultusz terén megnyilvánuló buzgalom. Jeremiás tanítása szerint a kultusz az engedelmesség és hála kifejezése, nem pedig annak pótlása. Önbecsapásnak tekinti azt a nép körében elterjedt felfogást, hogy az áldozatok teljesítésével le lehet róni minden Isten iránti kötelezettséget, s a többi parancsot elég csak félvállról venni. A próféta nem ellenséges a templomi kultusszal szemben, de kárhoztatja, amikor az nem más, mint lélektelen gyakorlat. Ugyanígy ostorozza azt a hamis biztonságérzetet, ami ekkoriban eltöltötte a nép nagy részét. A vezető körök által hangoztatott nemzeti reményeket kezdettől fogva hamisnak és elbizakodottnak tekintette. Hogy tanítását mindenki jól értse, összetör egy cserépedényt annak hirdetésére, hogy Isten el fogja pusztítani Jeruzsálemet. Ugyanezt a célt szolgálja az is, amikor igát vesz a nyakába, úgy jár körbe a városban. Jeremiás az elkerülhetetlen isteni ítélet tudatában biztos abban, hogy akik szabadulást és üdvösséget ígérnek, csak hamis próféták lehetnek, vége a könyörület és az irgalom, az üdvösség és béke idejének.
Jeremiás hosszú tevékenysége alatt meggyőződhetett arról, hogy igehirdetése minden erőfeszítése ellenére sem talál meghallgatásra. Jeruzsálem lakói képtelenek voltak a megtérésre, és ez Jeremiást a bűnös ember és a bűn mélyebb megismerésére vezette. A bűn személyes és tudatos cselekedet, ami a próféta szerint annyira beleivódik az emberbe, hogy az már képtelen megváltozni. A bűn az emberi lét gyökeréig nyúló téves magatartás eredménye, mely azonban nem hatalmazza fel az embert arra, hogy hátat fordítson a megtérésre való felszólításnak, ahogy a próféta példája is mutatja, aki képes volt Isten akaratának a követésére. Isten maga siet a bűnös ember segítségére, amikor szeretetben megbocsát, visszafogadja a bűnöst, és átformálja belső világát, hogy képes legyen a megtérésre, Isten szavának engedelmes befogadására. Jahve és Izrael egyedülálló kapcsolatának ábrázolására Jeremiás a házasság szimbolikáját használja. Isten szeretete viszontszeretetre kötelezte a népet, ám az a honfoglalás után hűtlen lett, idegen istenek kegyét kereste. Jahve azonban gondoskodik népéről, és hűséges marad hozzá, amit a próféta „az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” kijelentés ismételt használatával nyomatékosít.
Jeremiás az eljövendő üdvösség leírásában tartózkodó. Nem jövendöli a fogság előtti állam helyreállítását, hanem egy új vallási közösségre gondol, amely majd Jahve akaratának hűséges és odaadó teljesítője lesz. Ez az új közösség pedig kizárólag Jahve üdvözítő műve, nem pedig emberi erőfeszítés vagy nemzeti megújulás eredménye lesz. Jahve új szövetséget köt népével, mely más lesz, mint a kivonulás után kötött első. Megbocsátja a bűnöket, törvényét a nép szívébe írja, s nem lesz többé hűtlenség.
