Izajás próféta könyve
Izajás (protestáns fordításokban Ézsaiás) könyve a leghosszabb prófétai könyv az Ószövetségben. A 66 fejezetből álló mű szerzőjének a zsidó és keresztény hagyomány azt az Izajás prófétát tekintette, aki a Kr. e. 8. században élt. Csak az újkori bibliakritika fedezte fel, hogy a 40-55. fejezet a fogság végén keletkezhetett, az 56-66. fejezet pedig a fogság után. Ismeretlen szerzőjüket második és harmadik Izajás néven emlegeti a tudomány. A szövegkritika azt is megállapította, hogy a 40. fejezetig tartó részben is vannak későbbi betoldások. Ezek alapján Izajás könyvének 66 fejezetében a következő egységek állapíthatók meg:
1-12: Többségében fenyegető prófétai mondások Júda és Jeruzsálem ellen (Kr. e. 8. sz.)
13-23: Fenyegető prófétai mondások a pogány népek ellen (részben Kr. e. 8. sz.)
24-27: Izajás nagyapokalipszise (fogság utáni eredetű)
28-32: Fenyegető prófétai mondások Jeruzsálem ellen (Kr. e. 8. sz.)
33-35: Üdvösség ígérete (fogság utáni eredetű, 33. fejezet: Jahvét királyként ünneplő prófétai liturgia; 34-35. fejezet: Izajás kisapokalipszise)
36-39: Történeti függelék (a fogság utáni kiegészítés)
40-55: Második Izajás (a fogság második felében keletkezett)
56-66: Harmadik Izajás (a fogság után keletkezett)
A könyv jelenlegi, kánoni formáját a fogság utáni időben nyerte el, legkésőbb a Kr. e. 2. század elején. Bár a szövege hosszú időn keresztül hagyományozódott, és különböző történeti korokban keletkezett, az egész művet azonos eszme hatja át: a könyv üdvösséghirdetés Izraelnek.
A könyv címét adó Izajás próféta a Kr.e. 8. század második felében tevékenykedett Júdában, három király, Jotam (756-41), Acház (741-25) és Hiszkija (725-657) uralkodása alatt. E korszakban nagy történeti változások kezdődtek a térségben, Asszíria uralkodói lépésről lépésre igázták le az addig önálló államokat, melyek egymással szövetséget kötve próbálták megőrizni függetlenségüket. A két részre szakadt zsidó állam, Izrael és Júda is részt vett ezekben a szövetségekben, melyek ahelyett, hogy meg tudták volna állítani az asszírokat, csak területi veszteségeket eredményeztek és rengeteg háborús szenvedést hoztak a lakosságnak. Izrael utolsó húsz esztendejét anarchia, teljes politikai szétesettség jellemezte. Asszírbarát és asszírellenes pártok és királyok váltogatták egymást, s az áldatlan helyzetnek maguk az asszírok vetettek véget Kr. e. 722-ben, amikor elfoglalták az ország fővárosát, Szamáriát. Ezzel az északi országrész eltűnt a történelem színpadáról.
Júda sorsa másként alakult. Amikor Damaszkusz és Izrael koalícióra léptek Asszíria ellen, megpróbálták Júda királyát is csatlakozásra bírni. Acház király azonban vonakodott belépni a szövetségbe, aminek az lett a következménye, hogy a damaszkuszi és az izraeli uralkodó Júda ellen vonult azzal a céllal, hogy Acház helyett egy velük szövetséges királyt ültessenek a trónra (Kr. e. 734-732, ez volt a szír-efraimita háború, Izraelt nevezi a hagyomány legnagyobb törzséről, Efraimról efraimitának). A válságos helyzetben Izajás próféta nyugalomra és Jahve segítségében való bizalomra intette a királyt, de ő ehelyett egyenesen az asszírokhoz fordult segítségért, önként alávetette magát az asszír királynak, és adót ajánlott fel neki. Júda megszabadult ugyan a közvetlen fenyegetéstől, de hatalmas árat fizetett érte, Asszíria vazallusa lett. A politikai függéssel együtt járt a leigázó hatalom isteneinek tisztelete is, Acház király kénytelen volt bevezetni a jeruzsálemi templomban az asszír állami kultuszt, és Asszur isten oltárát is felállították. Az asszírok befalaztatták azt a bejáratot, amin korábban Júdea királya belépett a templomba, ezzel is kifejezve azt, hogy a templom feletti uralmat is átvették a győztesek. A Királyok könyvének leírása szerint Acház maga járt elöl a pogány szokások átvételében.
Acház fia, Hiszkija eleinte megtartotta az Asszíria iránti hűséget, de mindent előkészített a vallási és nemzeti függetlenség kivívására. Megerősítette Jeruzsálemet, felkészült egy eseteges ostromra. Befogadta az Izraelből menekült zsidókat, akik nem akartak Asszíria uralma alatt élni. A menekültekkel együtt Izrael vallási hagyománya és irodalma is délre került, ahol ezeket összegyűjtötték, s így nyilvánvalóvá lett, hogy Júda az északi hagyomány örökösének is tekinti magát. A függetlenség kivívásának lehetősége 713-711-ben csillant fel, amikor a térség kis államai (Edom, Moáb és néhány filiszteus város) egyiptomi támogatással felkeltek Asszíria ellen. A fáraó követeket küldött Jeruzsálembe is, hogy Hiszkiját is csatlakozásra bírja. Izajás ellenezte a felkelésben való részvételt, s mint Acház napjaiban, most is Jahve segítségére figyelmeztetett, s óvott attól, hogy Egyiptom erejében bízzanak. A prófétának igaza lett, Asszíria leverte a felkelést, Júda pedig ismét meghódolt a győztesek előtt. Az események pár év múlva megismétlődtek, a próféta intése ellenére Hiszkija ismét megpróbálta kihasználni az asszírellenes felkelést, az asszírok pedig ismét diadalmaskodtak. A király beszorult Jeruzsálembe, melyet a támadók ostromgyűrűbe fogtak. A lakosságot és a megingott királyt ekkor Izajás szilárdságra buzdította, és Jahve segítségét ígérte. Hiszkija behódolt, magas adót fizetett, mire az asszírok felhagytak a város ostromával.
A korszak eseményei felvetették a nemzeti lét fennmaradásának vagy pusztulásának égető kérdését, amelyet elsősorban Júda történelmében kísérhetünk figyelemmel. Az ország előtt két út állt: vagy megpróbálja megőrizni vallási és politikai függetlenségét, és szembeszáll az asszír birodalommal (és ha elbukik, akkor az ország is elpusztul, mint Izrael), vagy elfogadja a túlélést jelenő hűbérességet, és a megmaradásért cserébe feladja a kultusz tisztaságát. A királyi udvar politikai lépéseit ebben a helyzetben mindig a pillanatnyi erőviszonyok határozták meg. Izajás próféta ezzel szemben egy Jahve-hitben gyökerező politikai cselekvés lehetőségét mutatta meg: Jahve, Izrael Istene a történelem ura, s van hatalma arra, hogy benne bízó népét megmentse a válságos helyzetben.
Szót kell ejteni még a korabeli Júda gazdasági és szociális viszonyairól is. A Kr. e. 8. században Júda páratlan gazdasági fejlődésnek indult, szerte az országban építkezések folytak, a lakosság száma megnövekedett és az általános jólét szintje emelkedett. A gazdasági fellendülés egyúttal a szociális és társadalmi bomlás forrása is lett. A már vagyonos réteg gazdagabb lett, az alsó népréteg pedig fokozatosan elszegényedett. A társadalmi ellentétek kiéleződését erkölcsi romlás kísérte: a gazdagok minden eszközt megragadtak vagyonuk gyarapítására, a szegények pedig nem találtak sérelmeikre jogorvoslatot a bíróságokon. A vezetők fényűző életmódjukban érzéketlenül nézték a növekvő szegénységet, a templomi kultusz fénye és gazdagsága pedig azt a tudatot erősítette, hogy eleget tettek Jahve parancsainak.
Izajás ebben a történeti eseményekben rendkívül mozgalmas időszakban élt. Születésének és halálának idejét nem ismerjük, prófétai meghívását Uzija király halálának évében, 736 körül kapta (mivel Uzija leprás lett, már életében átadta a trónt fiának, Jotámnak, így a halála évét nem jegyezte fel pontosan a zsidó történetírás), életének utolsó biztos dátuma 701, Jeruzsálem ostroma, ezután már nincs adatunk a sorsáról. Apja Ámosz (nem azonos az ugyanilyen nevű prófétával), családja maga is részese az igehirdetésnek. Saját személyét és gyerekeit intő jelnek, isteni üzenetnek tekinti, feleségét „prófétaasszonynak” nevezi, jóllehet semmi nyomát nem találjuk az ő tevékenységének. Két gyerekének szimbolikus nevet adott, melyek a nép eljövendő sorsára utalnak: Seár Jasub („A maradék visszatér”) és Maher-salal-kas-baz („Rabolj gyorsan, prédálja hamar”). Tevékenységének körülményeiből arra lehet következtetni, hogy előkelő származású volt, a próféták közül egyedülálló kapcsolata volt a királyokkal és a magasabb udvari körökkel. Közvetlenül beszélt az uralkodóval, úgy intézte hozzá szavait, ahogyan egyik próféta sem tehette. Bejárása volt az ország előkelő köreihez, egyenrangúként tárgyalt velük, és kiválóan értette gondolkodásmódjukat, amit ironikusan bölcsességnek és okosságnak nevezett. Próféciáiból kiderül, hogy jól értesült a királyi udvar terveiről és politikai lépéseiről. Műveltségéről tanúskodik széles látóköre, korai problémáinak megítélése, teológiájának mélysége és nyelvezetének eleganciája. Tömör stílusa, képeinek, jelzőinek újszerűsége, szerkesztésének harmóniája kiemeli Izajás könyvét az Ószövetség többi irata közül.
Izajás igehirdetésében háttérben marad Izrael üdvtörténeti múltjának – pátriárkák, kivonulás, pusztai vándorlás – hagyománya, nem beszél Mózesről, hiányzik a szövetség eszméje, megszólal viszont egy sajátos jeruzsálemi vallási hagyomány. Jól ismeri a város szociális, politikai és kultikus viszonyait, amiből arra lehet következtetni, hogy Izajás jeruzsálemi lakos volt és ott is nőtt fel. Meghívását is a templomban kapta, a város – melyet Sion néven is emleget – maradt mindvégig tevékenységének színhelye.
Izajás, amint leírja próféciáit. Egy 1148-ban Angliában készült Biblia egyik illusztrációja.
Izajás igehirdetésének legjellegzetesebb vonása az isteneszme emelkedettsége, Isten világfelettiségé-nek tanítása. A próféta mindezt az általa használt istennevek sokféleségével, tartalmi gazdagságával és árnyaltságával mutatja be. Így Jahve Izrael Istene, Izrael Erőse, Izrael Szentje, Jákob Istene, a Seregek Jahvéja stb. Nem Izajás az első, aki Jahvét királynak nevezi, de az Ószövetségben megfigyelhető bizonyos tartózkodás ezzel a képpel szemben, nyilván azért, mert félő volt, hogy a királyként trónoló Istent összekeverik a szintén királyként ábrázolt kánaánita pogány istenekkel. Izajás látomásában azonban kitárul a kép: Jahve a király, aki égi udvarából mint teremtő a kozmosz fennállását biztosítja, és uralkodik a népek világa felett, vagyis a történelem ura.
A királyként trónoló Jahve két hatszárnyú szeráf között, egy 14. századi kéziratból. A szeráf szó csak kétszer szerepel az egész Bibliában, mindkétszer Izajás látomásában. A szó etimológiailag a tűzzel függ össze, s a látomásban is tűzzel tisztítja meg a próféta ajkát az egyik szeráf. A zsidó apokrifekben és a keresztény irodalomban később a szeráfok ugyanazt a szerepet töltötték be a mennyei udvartartásban, mint a kerubok, akik gyakrabban fordulnak elő az Ószövetségben.
Második Izajás próféta (Iz 40-55)
A fogság idején tevékenykedett egy névtelen próféta, akinek igehirdetését Izajás könyvének 40-55. fejezetében gyűjtötték össze, ezért a kutatás Második Izajásnak vagy Deutero-Izajásnak nevezte el őt. Az egybekapcsolódás oka nyilvánvalóan a névtelen próféta és Izajás tanítása között fennálló folytatólagosság és eszmei összefüggés. A 40-55. fejezetek olyan történeti helyzetre utalnak, amely a Jeruzsálem 587-es lerombolása után kialakult állapotokra és a fogság körülményeire jellemző. Nincs többé szó fenyegető ítéletről, viszont annál többször történik említés Izrael megpróbáltatásairól, amelyek Jahve büntetéseként következnek be, Júda földjét feldúlták, Jeruzsálem és a templom romokban hever, a nép kifosztott és elnyomott, minden irányba szétszóródott, többségük Babilonban él száműzetésben. A súlyos megpróbáltatások és szenvedések között élő Izrael sorsában azonban hamarosan reményteljes fordulat következik. A próféta azzal az örömhírrel lép népe elé, hogy a szolgaság rövidesen véget ér, Izrael Istene kivezeti a foglyokat rabságukból, és visszaviszi őket hazájukba. A hazavonulás csodálatos lesz: maga Jahve vezeti a visszatérőket, ennek hatására a sivatag megújul, a pusztaság termékennyé válik, Jeruzsálem újra felépül, és Isten szeretetét, különleges védelmét fogja élvezni. A fordulatot Babilon közeli bukása hozza meg, amikor összetörnek a börtönök zárai.
Második Izajás a vigasztalás prófétája, Izrael szabadulását és eljövendő üdvösségét hirdeti. Gondolatvilágában a történelem két szakaszra osztható: a múlt és a jelen megpróbáltatásokkal teli idő, melyben a nép Isten büntetésének súlya alatt él, a feltartóztathatatlanul közeledő jövőben viszont kibontakozik az üdvösség, megvalósul Jahve egyetemes uralma. Isten beteljesítette Izrael büntetését, és a bűnhődés után maga jön el, hogy üdvösséget hozzon, összegyűjti népét és visszavezeti az ősi hazába. A próféta azonban többet lát Izrael helyreállításában, mint a régi történelmi állapot visszaállítását. Új üdvtörténeti korszakot köszönt, melyben Izrael belsőleg átalakul, és Jahve megvalósítja egyetemes, egész világra kiterjedő királyságát, amelyhez a pogányságból megtért népek is csatlakoznak.
A Második Izajás szövegében található történeti utalások alapján a próféta Babilonban élt, igehirdetése a babiloni viszonyok alapos ismeretéről tanúskodik. Fellépése Kr. e. 550 körülire tehető, és 539-ig prófétált, ebben az évben foglalta el ugyanis Kürosz király a várost, s ezzel beteljesedett a Babilon pusztulásáról szóló jövendölések sora.
Második Izajás idehirdetése tartalmilag és formailag is különbözik az előtte tevékenykedett próféták hagyományaitól. Nála hiányzik a bajt hirdető prófécia, a korholás, a büntetést indokoló vádbeszéd, ő üdvösséget hirdet és vígasztal. A szövegben rövid himnuszok egész sorát találjuk, melyek örömre és Jahve dicsőítésére hívnak fel a hamarosan bekövetkező isteni üdvösség reményében. Második Izajás egy olyan korszakban élt, amikor – a hagyományos felfogás szerint – egy nép istenének erejét az igazolta, ha a nép győzött a háborúban. Miután a zsidók vereséget szenvedtek, sokakban vert gyökeret a kétely, hiszen Jahve gyöngének bizonyult a katasztrófa elhárításában. Sokakat meg is kísértett a győztesek isteneihez való átpártolás gondolata. Második Izajás egy meglepően új tanítással állt elő ebben a helyzetben. Azt hirdette, hogy a jelenlegi sanyarú állapot nem Jahve veresége, hanem egyenesen isteni hatalmának bizonyítéka. A próféta a közgondolkodással szemben azt hirdette, hogy Jahve, Izrael Istene éppen azzal tanúsítja Istenségét, hogy az 587-es katasztrófában és az utána következő fogságban betejesítette a korábban meghirdetett jogos büntetést. Az igaz istenség kérdése tehát nem azon dől el, hogy melyik isten népe győz. Az az igaz Isten, aki tartja kimondott szavát. Jahve meghirdette prófétái által a büntetést, és ezt végre is hajtotta. Jahve ezzel a történelem ura, míg más népek istenei erre képtelenek. Marduk például hiába tette hatalmas birodalommá Babilont, csak akkor lenne valódi isten, ha Babilon bukását is meghirdette volna, és átmentette volna népét a katasztrófán, ahogy Jahve tette a zsidókkal.
Izrael monoteizmusára, Jahve kizárólagos tiszteletére mindig nagy veszélyt jelentett a politeizmus vonzása, de Babilonban, az istenek születéséről és származásáról szóló tanok őshazájában, ebben az istenek ábrázolásában élenjáró országban különösen nagy volt a hitbeli elpártolás lehetősége. Második Izajás egyfelől érvekkel bizonyítja, hogy nincsenek más istenek (a zsidó gondolkodásban más népek istenei nem számítottak igaz istennek, de létüket nem vonták kétségbe), másfelől nevetségessé és értelmetlenné teszi a képmások, bálványok tiszteletét.
Második Izajás Jahve különleges eszközeként ábrázolja a perzsa királyt, Küroszt. Ez nem új dolog, a Kr. e. 8. században élt Izajás próféta Jahve eszközének tekintette a zsidókra támadó Asszíriát, Jeremiás Jahve szolgájának nevezte Nebukadnezár babiloni uralkodót. Kürosz esete azonban annyiban más, hogy ő nem a büntetés eszköze, hanem Jahve üdvözítő tervének szolgája, Izrael megmentője. Második Izajás olyan címekkel ruházza fel őt, amelyek Izrael királyainak járnak (pásztor, Jahve fölkentje). A hazatérés után valami új kezdődik. Az eljövendő új üdvrendet valóságos teremtésként mutatja be a próféta, ezzel is jelezve páratlan nagyságát. Az üdvösség nem korlátozódik csupán Izraelre, az egész világ előtt nyilvánvalóvá válik Jahve dicsősége.
Az üdvösség közvetítője: Jahve Szolgája
Az Iz 40-55 fejezetekben négy, egymással összefüggő és önálló réteget képező szövegegység található, az ún. Ebed Jahve (Jahve Szolgája) dalok, Jahve Szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedésének üdvösségszerző hatásáról. Az egyes énekek a Szolga küldetésének és sorsának egy-egy mozzanatát tárják fel.
42,1-4: A Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt.
49,1-6: A Szolga meghívása, Jeremiás próféta meghívására emlékeztető módon.
50,4-9: A Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről, egyes szám első személyben.
52,13-53,12: A Szolga engesztelő szenvedése, diadala és feltámadása.
A Jahve Szolgájáról szóló énekek értelmezése a biblikus tudomány egyik legbonyolultabb problémája, amelynek egyértelmű megoldására valószínűleg soha nem fog eljutni a kutatás. Az énekek egyetlen és igazi nagy témája az üdvösség és az üdvösség megvalósulása. A fogság előtti zsidó gondolkodásban a jövendő üdvösséget a dávidi királysággal kapcsolták össze. A fogsággal vége lett a királyságnak, sőt a királyság intézményéből is sokan kiábrándultak, mivel úgy látták, hogy Jozija király utódainak felelőtlen politikája okozta a katasztrófát. Ugyanakkor nagyon megnőtt a prófétákba vetett bizalom, hiszen a katasztrófa az ő szavaikat, jövendöléseiket igazolta. Így az üdvösségre való várakozás egyre inkább egy kiemelkedő személyre, egy prófétára irányult.
Jahve Szolgája személyében ez a két hagyomány, a királyi és a prófétai ötvöződik. Jahve királyhoz hasonlóan választja ki és mutatja be őt, Isten lelke nyugszik rajta, akárcsak a királyokon, és neki is békét kell hoznia, mint a királyoknak. Másfelől a Szolga küldetése prófétai, célja nemcsak Izrael, hanem minden nép üdvössége. Ugyanúgy szenved, ahogy az Isten ügyét képviselő próféták, értelmetlennek tűnő bukása és szenvedései árán teljesíti feladatát.
A művészetben az Úr szenvedő szolgája, a fájdalmak férfia mindig Krisztussal azonos, akármennyi teológiai bizonytalanság is húzódik meg a Szolga és Messiás azonosítása mögött.
A sírból felkelő Krisztus, a fájdalmak férfia egy 16. századi bizánci ikonon.
Felmerül a kérdés: kire gondol a próféta, amikor leírja a Szolga küldetését és engesztelő szenvedését. A kutatók véleménye két nagy csoportra osztható, egyesek szerint a Szolga egy személy, mások viszont úgy gondolják, hogy egy csoport, Izrael népe vagy annak szent maradéka. Az értelmezés nehézségét növeli az, hogy a „szolga” az Ószövetségben nagyon sokértelmű szó. Az Írás szolgának nevezi Mózest, Dávidot, a prófétákat, az eljövendő új Dávidot, az ideális királyt, a messiást, de Izraelt magát is. Azok között a teológusok között, akik a Szolgát személynek gondolják, nagyok a nézetkülönbségek abban, hogy ki ez a személy. A leghagyományosabb értelmezés szerint ő a próféta korához képest a jövőben megjelenő Messiás. De vannak, akik Mózest, Jeremiást, Joziját vagy a fogságba hurcolt Jojachint látják benne, esetleg egy ismeretlen mártírt, vagy magát a prófétát.
A fájdalmak férfia, Krisztus egy 1400 körül készült németalföldi utazó oltáron. Ilyen kicsi, kinyitható képeket vittek magukkal az útra a középkorban a papok, hogy bármilyen körülmények között is tudjanak misét mondani.
A fájdalmak férfiának ábrázolása egy francia herceg imakönyvéből, 1412-16-ból. A háttérben idilli nyugalmú táj, a feltámadt Krisztus arca olyan, mintha békésen álmodna. A reneszánsz festészetben a bibliai téma még az imakönyvekben is csak ürügyül szolgált az ideális szépségű táj és emberek ábrázolására.
Az ellentétes vonások egyidejűsége (személy és csoport, király és próféta) azzal magyarázható, hogy a Szolga alakjának és üdvözítő művének megrajzolásakor a próféta egy sor teológiai gondolatot ötvözött egybe: a királyi üdvösségközvetítőről és prófétai küldetésről szóló hagyományokat, a behelyettesítő szenvedésről szóló tanítást, Izrael küldetését, a misszió gondolatát, s ezeket nem sikerült tökéletesen összeötvözni. Ez a magyarázata a többirányú értelmezés lehetőségének is.
Harmadik Izajás próféta (Iz 56-66)
Izajás könyvének 56-66. fejezetei egy a fogság után, közvetlenül Nehemiás reformjai előtt működő, ismeretlen nevű prófétától származnak. Elképzelhető, hogy ez a Harmadik Izajásként emlegetett próféta Második Izajás tanítványa volt. Az is valószínű, hogy ezeket a fejezeteket nem egyetlen ember írta, hanem egy hosszabb szöveghagyomány áll mögötte, és többen is átdolgozták. A szöveg Második Izajás tanítását viszi tovább, de egy megváltozott helyzethez alkalmazva. A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a közösséget ebben az időben már nem a visszatérés gondolata foglalkoztatja, hanem a romba dőlt templom feletti bánat, a szentély és Jeruzsálem újjáépítésének lehetőségei. A nehéz körülmények között élő közösség legnagyobb problémája, hogy miként vegyen erőt az elkeseredésen, kiábránduláson és vallási közönyön. Harmadik Izajás prófétai szolgálatának célja az elkeseredett nép vigasztalása. A hétköznapok kemény realitásában semmi sem látszott megvalósulni Második Izajás nagyszerű ígéreteiből. Elmaradt az új kivonulás, a második Exodus dicsősége, és nem vált valóra Jahve Sionból gyakorolt világfeletti uralma. Harmadik Izajás azt tanítja, hogy a nyomorúságos jelen próbatételei csak az eljövendő üdvösség szülési fájdalmai. A romok felépülnek és Jeruzsálem átalakul.
A fogság utáni közösség viszonyai olyan problémákat vetettek fel, amelyek ismét megszólaltatták a korábbi prófétizmusra jellemző témákat: bűn, ítélet, erkölcs, bálványimádás, a külsőségeiben pontosan betartott, ám kiüresedett istentisztelet. Mindez maga után vonja a próféta haragját és fenyegető szavait.