Bevezetés a prófétákhoz

A prófétaság története Izraelben

A Bibliában szereplő próféta kifejezés a görög prófétész szóból származik, melynek jelentése hírnök, szóvivő, beszélő. A görög kultúrában a próféta az, aki az istenek nevében beszél, isteni akaratot vagy tanácsot hirdet jóslataiban. Héberül nabi a próféta neve, mely a hirdetni, közölni jelentésű szócsaládba tartozik. Az Ószövetségben nabinak nevezik azt a személyt, aki isteni meghívást kapott egy meghatározott küldetésre, feladatra, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek, általában prédikáció, de némelykor szimbolikus cselekedetek formájában.

A Kr. e. második évezredből fennmaradt szövegek tanúsága szerint Mezopotámiában, Szíriában, Föníciában és a Palesztinában lakó kánaánita népek között ismert volt a látnok, aki eksztatikus állapotban isteni utasításokat vagy jóslatokat közölt, a jövőben bekövetkező üdvös eseményeket vagy sorscsapásokat jövendölte meg. A szövegekből kiderül az is, hogy az istenség akaratát milyen módon tudakolták meg ezek a próféták: zenével, tánccal idézték elő az eksztatikus, elragadtatott állapotot, vagy látomások, álmok megfejtésével próbáltak kapcsolatba lépni a természetfeletti világgal. A legkorábbi idők zsidó prófétái külsőségekben sokban emlékeztettek a környező népek látnokaira, ők is zenével, tánccal kísért elragadtatásban prófétáltak, de élesen különböztek a nem zsidó látnokoktól abban, hogy tevékenységüket a Jahve hit határozta meg, ennek érdekében, ezt hirdetve prófétáltak. Az elragadtatott állapot azonban feltehetőleg visszaélésekre adott alkalmat, mert a nabi az idők folyamán rosszalló színezetet kapott. Szembeötlő, hogy Isten emberei, mint Ámosz, Izajás, Mikeás és Jeremiás soha nem nevezték magukat prófétáknak, Náhum, Habakuk, Aggeus és Zakariás pedig csak a nevüket viselő könyv szerkesztőjétől származó feliratban viseli ezt a titulust.

A prófétizmus még az állam megalakulása előtti időszakban, a Kr. e. 9. században a prófétaközösségek megjelenésével kapta az első nagy lendületet Izraelben. A törzsek elszigeteltsége és a fenyegető filiszteus veszély jellemezte korszakban a nabik közössége jelentette a nemzet széthúzó erőivel szemben az egységesítő erőt. Ezek a közösségek Jahve szentélyei körül csoportosultak. A Biblia történeti könyvei többször is említik őket. Egyik jellegzetességük, hogy tánc, és hangszeres, erős ritmikus zene segítségével eksztatikus állapotba, révületbe juttatták magukat, ami gesztusokban, Jahvét dicsőítő felkiáltásokban nyilvánult meg, és időnként a szemlélőkre is átragadt. („Amikor onnét Gibeába értek, lám, egy sereg próféta jött velük szembe, s leszállt rá az Isten lelke, úgyhogy ő [Saul] is prófétai révületbe esett.” 1Sám 10,10) A prófétaközösségek mellet azonban megtalálhatók azok a kiemelkedő személyek is, akiknek tevékenysége nem vezethető vissza az eksztatikus prófétaságra, és fontos politikai szerepet is játszottak Izrael történetében. Közülük az eső Sámuel, akinek tevékenységét részletesen leírja a Biblia. Salamon uralkodásától fogva a prófétaság szembekerült a királyság intézményével, s az ország kettészakadása után a prófétákat mindkét országrészben ugyanaz a szellem hatotta át, védelmükbe vették a királyság előtti kor vallási, erkölcsi és szociális értékeit, amelyeket az állam szervezetének kiépítése egyre inkább veszélyeztetni látszott. A király és a próféták szembenállása az északi országrészben erőteljesebb volt, különösen az Omri-dinasztia időszakában (882-841), amikor a királyok politikai okokból teret engedtek a bálványimádó kultuszoknak. A prófétai ellenállás legkiemelkedőbb alakjai Illés és Elizeus voltak.

A Kr. e. 8. század közepétől jelent meg az ún. klasszikus prófétaság, melynek képviselőit íróprófétáknak is szokták nevezni, a bibliai kánonban található, a nevüket viselő és a tanításaikat tartalmazó könyvek alapján, bár ez az elnevezés kissé megtévesztő, mert a próféták elsősorban szóban tanítottak, az írott könyv mindig hosszabb szöveghagyományozódás eredménye volt. Az első ilyen klasszikus próféta Ámosz volt, aki II. Jerobeám király (787-747) alatt tevékenykedett. A klasszikus próféták Jahve személyes meghívását követve gyakorolták szolgálatukat, Isten szava kiragadja őket eredeti életükből, függetlenül korábbi foglalkozásuktól vagy társadalmi helyzetüktől. Ez a személyes meghívás különbözteti meg őket a hivatásos prófétáktól, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy Isten szavát hirdették. Ez nem azt jelenti, hogy a hivatásos próféták szemfényvesztők lettek volna, a nép Jahvétól rendelt vezetőknek tekintette őket, a papokkal, a bölcsekkel és a királyokkal együtt Izrael vezetőinek számítottak. Vannak olyan meghívott próféták, akik élesen kikelnek a hivatásos próféták (néha prófétatanítványoknak is nevezik őket) ellen, Mikeás szerint ők félrevezetik a népet, de ez nyilván túlzó általánosítás, a hivatásos prófétáknak csak egy része volt hamis próféta (ezt a kifejezést a héber szöveg nem ismeri, helyette „a maguk kitalálta csalárdságot jövendölőkről” beszél). Mivel a próféták tevékenységét rendszerint jutalmazták, akadt olyan ember, aki nyereségvágyból állt közéjük, Mikeás ezeket a hamis prófétákat ostorozza. Ahogy az ókori keleti királyi udvarokban mindenütt ott voltak a jövendőmondók és a bölcsek, a zsidó királyok is kíséretében is voltak udvari próféták, akik szintén hivatásos látóemberek voltak. Még Nehemiás udvarában is éltek ilyenek, ellenségei a szemére is vetik, hogy „Prófétákat rendeltél, hogy Jeruzsálemben hirdessék rólad: Júdának királya van.” Neh 6,7.

 A fogság előtti próféták a hit és erkölcs kérdéseit nem elvontan, hanem konkrét megnyilvánulásaiban szemlélték, ezért figyelmüket az emberi életnek szinte minden területe lekötötte. Igehirdetésükben foglalkoztak a kultusszal, az állam kül- és belpolitikájával, a társadalom szociális helyzetével, sőt a környező népek sorsával is. A fogság utáni prófétaság gondolatvilágában viszont az üdvösséges jövő – a végső idő – képe került az előtérbe. Sokat foglalkoznak a kultusszal, a papsággal, az áldozattal, hangsúlyozzák a törvényes előírások követésének fontosságát, de igehirdetésükben csak ritkán kerülnek elő erkölcsi kérdések. Ezekiel próféta a két korszak határán ál, az ő művében mindkét korszak jellegzetességei megtalálhatók, egyfelől erőteljes hangot kap nála a felhívás a bűnös állapottól való megtérésre, másfelől hirdeti Izrael helyreállítását, Jahve és Izrael jövőbeli új közösségét is.

A prófétai könyvek szöveghagyománya és stílusa

A próféták alapvetően szónokok voltak, nem írók, tanításaikat is általában az élőbeszédre utaló „halljad” felszólítással kezdik. A szóban hirdetett prófétai üzeneteket azután utólag gyűjtötték egybe és foglalták írásba. Ebben a munkában sokkal nagyobb szerepe volt a próféta környezetének vagy tanítványainak, mint magának a prófétának. A könyvek szerkezetében található egyenetlenség arra utal, hogy a szövegek fokozatosan növekedtek, csiszolódtak, alakultak. A kisebb önálló, meghatározott helyzetben elhangzott és önmagukban érthető igékből álló egységek egymás mellet gyakran nem alkotnak összefüggő gondolatmenetet. Ennek az az oka, hogy a prófétai igehirdetést először kisebb gyűjteményekbe formálták, majd később ezeket a gyűjteményeket összekapcsolták, újraértelmezték, kiegészítették.

A próféták látomásokban (ritkábban álomban) kapták azt a tanítást Jahvétól, amit aztán a legkülönbözőbb módokon hirdettek. Néha jelképes cselekedettel vagy testtartással tették szemléletessé az üzenetet. Izajás meztelenül és saru nélkül járt, hogy érzékeltesse az Egyiptomot fenyegető nyomort. Jeremiás igát vett a nyakába, hogy megjövendölje Babilon királyának elkövetkező uralmát. Ezekiel úgy adta tudtul Jeruzsálem pusztulását és lakói elhurcolását, hogy szokatlan módon összeszedte holmiját, elhagyta házát, útra kelt.

Ahogy a Biblia történeti könyveiben olvasható jövendölések rövidek és ritmikusak (pl. “Két nép van a méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.” Ter 25,23, jövendölés Jákobról és Ézsauról), a régebbi próféták is így fogalmazták meg (a Biblia egyik kedvelt kifejezésével „kiáltották”) mondanivalójukat.  A prófétai mondás Jahve nevében mondott ünnepélyes kijelentés, ez áll a prófétai igehirdetés középpontjában. A kijelentés, más szóval orákulum tágabb értelemben Isten válasza az akaratát tudakoló embernek, és összefüggésben áll a papság tevékenységével. A papok egyik legfontosabb feladata ugyanis az volt, hogy választ adjanak azoknak, akik életbe vágó dologban vagy egy döntés, elhatározás kimeneteléről Jahvét kérdezték. A prófétáknál az orákulum egy olyan eseményt hirdet, mely a közeli vagy távoli jövőben üdvösséget vagy bajt, büntetést hoz. A próféta azért hirdeti a jövőt, hogy az ember helyes magatartást tudjon tanúsítani, igaz életével biztosítsa magának a kilátásba helyezett üdvösséget, ill. megtérésével elháríthassa a jövendölésben megmutatott bajt. A prófétai mondásokat tartalmuk szerint csoportosítani is lehet, vannak köztük bajt hirdető, fenyegető, ítélethirdető szavak, a fogság előtti próféták igehirdetésének nagy részét ilyenek teszik ki. Külön csoportot alkotnak a jajjal kezdődő kiáltások, a vitatkozó beszédek (ezekben a próféta párbeszédbe bocsátkozik hallgatóival, és az ő kételyeikre, fenntartásaikra felel vitatkozva), az intések, végül az üdvösséget hirdető prófétai mondások, az ígéretek. Míg a bajt hirdető mondások feltételhez kötik az ítélet elhárítását, a szabadulást, mégpedig az emberi magatartás megváltoztatásához, Jahve törvényéhez való megtéréshez, addig az üdvösség ígérete soha nem szab feltételt. Isten ítélete indoklásra szorul, Isten könyörülete viszont nem.

A prófétai könyvekben a tanítások általában képekben jelennek meg, és kifejtésükhöz az írók felhasználták a korabeli irodalmi műfajokat is, így találunk ezekben a szövegekben himnuszt, siratóéneket, perbeszédet, bordalt, gúnydalt, zarándokéneket stb. A képek, hasonlatok a próféták saját korából származnak, ezeket a kortársak tökéletesen értették, ma már azonban nem kevés történeti és filológiai jártasság kell a megfejtésükhöz, ami nem is mindig sikerül. Ugyanakkor a képes kifejezéseket gyakran nem kell és nem is szabad szó szerint érteni. A próféták beszédei alkalmi beszédek, ebből következően a bennük foglalt ígéretek gyakran a próféták korára jellemző szorongatott helyzetre utalnak.

Próféták az Újszövetségben

Az Újszövetség könyvei sokszor említik a prófétákat, leginkább annak tanúiként, hogy Krisztusban beteljesedtek Istennek az üdvösségre vonatkozó ígéretei és kinyilatkoztatásai. A legtöbbször – névvel vagy név nélkül – Izajást idézik az evangéliumok és az apostoli levelek, de utalnak még Jeremiás, Dániel, Jónás, Ámosz, Mikeás, Habakuk és Zakariás próféták könyveire is. A könyvet hátrahagyó, ún. író prófétákon kívül prófétaként emlékezik meg az Újszövetség másokról is, így Hénochról, Illésről, Sámuelről, Dávidról, sőt a mezopotámiai származású Bileámról is.

A régmúlt idők alakjain kívül az evangéliumok megemlékeznek olyan kortársakról is, akiket eltöltött a Szentlélek, és az ő kinyilatkozásából jövendölték meg Krisztus üdvözítő szerepét. Ilyen újszövetségei próféta Zakariás, Erzsébet, Anna és Simeon, és mindenekelőtt Keresztelő Szent János, akit Krisztus Illéssel azonosított. Jézust magát is prófétának tekintették, bár az evangéliumok elég szűkszavúak ebben a kérdésben. Nem világos, hogy Jézus csak egy közmondással él-e, amikor magát prófétának nevezi (“A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete.” Mt 13,57), de az biztos, hogy sorsközösséget vállalt a prófétákkal, és a kortársai is prófétának tekintették.

A korai keresztény közösségekben a Krisztus által megígért Szentlélek egyik adományaként igen elterjedt volt a prófétálás képessége. Pál apostol útmutatást is ad, hogy mi a teendő abban az esetben, ha próféták lépnek fel a közösség összejövetelein. Mivel az Újszövetség több helyen is eligazítást ad a hamis prófétákkal kapcsolatos dolgokról, feltehető, hogy ez sem volt ritka jelenség. Pál apostol egyébként soha nem mondta magát prófétának, bár tudatában volt annak, hogy Isten Lelke szerint beszél. Az ősegyházban a próféták a tanítókkal együtt az egyház vezetői voltak, később azonban szerepük csökkent, ahogy az egyház hierarchiája fokozatosan intézményesült.