7. hét: Bírák

Bírák könyve

A Bírák könyve (rövidítése Bír) a honfoglalás utáni évszázadok történelmét írja le. Míg a Józsué vezette honfoglalás a Jahve iránti hűség időszaka volt, addig a bírák korát a hűtlenség, Jahve és az idegen istenek közti ingadozás jellemzi. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amely Jeruzsálem 587-es katasztrófájához, a babiloni fogsághoz vezetett. A Bírák könyvének célja az, hogy teológiai értékelést adjon a honfoglalás és az állam kezdete közti időszakról, amikor Izrael hosszas küzdelmek árán végleg megvetette a lábát Palesztina földjén. A honfoglalásról más képet nyújt, mint Józsué könyve. A zsidók a történelem tanúsága szerint nem az összes törzs közös háborújával foglalták el Kánaánt, hanem külön-külön, több-kevesebb sikerrel küzdöttek területük megszerzéséért. A történeti valóságot a Bírák könyvének leírása közelíti meg jobban (Józsué az összes törzs közös vállalkozásaként mutatta be az eseményeket), de ettől is csak töredékes történelmet várhatunk. A királyság előtti Izrael nem rendelkezett szilárd egységgel. Minden egyes törzsnek, csoportnak saját hagyománya, történelme volt, amely nem lehetett egyformán jelentős a többiek számára. A Bírák könyvében részhagyományok találhatók, amelyeket egy egységes teológiai tanítás foglal össze. Az egyes elbeszélések irodalmi műfaja nem azonos. Sokat merítettek a népi szájhagyományból, amelyben nem a részletek pontos visszaadása volt a fontos.

A helyi hagyományokat egységbe hozó gondolat az, hogy Jahve a Kánaánba való letelepedés után is gondoskodik népéről, és ez mindig Izrael egészére vonatkozik. Megmutatkozik Jahve üdvözítő cselekvésének egyedülisége is, az emberi kezdeményezés háttérbe szorul, nehogy Izrael saját erejével dicsekedhessék: „Így Izrael kérkedhetne a rovásomra (Jahve) és azt mondhatná: a saját kezem szabadított meg.”

A Bírák könyvének gerincét a bírákról szóló elbeszélések alkotják. Ez a tisztség azonban eltérő szerepköröket takar. A bírák egyik típusát szabadítónak nevezhetjük. Ezek karizmatikus törzsi vezetők voltak, akiket esetenként Jahve kiválasztott és megbízott az ellenség sanyargatásának elhárítására. Olyan nemzeti hősök, akik Jahve harcait vezetik. Ebbe a típusba tartozik többek között Debóra és Gedeon. A Bírák könyve szereplőinek másik típusa szoros értelemben vett bírónak nevezhető, szerepük más, mint a szabadítóké, ők nem Jahve harcait vezették. Személyükhöz nem fűződnek a külső ellenség ellen folytatott harcok, tevékenységüket – amelyet bíráskodásnak nevezhetünk – békésen gyakorolták, és az izraeliták belső életét irányították. Hatalmuk helyi jellegű volt. A bíráskodás nem peres ügyek intézését jelenti, a héber szó, az ítélkezés azt jelenti: igazságot gyakorol, érvényre juttatja a megsértett jogot, elintéz, oltalmat, uralkodik. A két típus között Jiftach az összekötő kapocs, ő egyszerre szabadító és bíró is.

A Bírák könyvében önálló hagyományt alkotnak a Sámson-történetek. Főszereplőjük, Sámson, a Dán törzséből való hős magányos harcos. A történetek eredetileg több önálló elbeszélésből kapcsolódtak egységgé. A bevezetés Sámson születésének körülményeit mondja el, azt, hogy Isten rendelkezésére egész életében nazireus lesz. Ezzel egyértelműen vallásos távlatba helyezi Sámson személyét. A gyűjtemény gerincét alkotó elbeszélésekben viszont a vallásos motívum háttérbe szorul, s csak az utolsó két elbeszélésegységben (Sámson és Delila, Sámson bosszúja és halála) bukkan fel ismét, Sámson nazireus voltának említésével.

A Bírák könyve tizenkét bíró tetteit beszéli el, ezek közül hatnak a történeteit hosszabban (Otniel, Ehud, Debora, Gedeon, Jiftah és Sámson), s az ilyen leírásokban mindig érvényesül a teológiai mondanivaló is. A másik hat bíró csak említésszerűen jelenik meg. Bár nincs minden törzsnek saját bírája, a tizenkettes szám a tizenkét törzsre utal, ezzel is aláhúzva azt a törekvést, hogy az eredetileg egy-egy törzs múltjából megőrzött történetek az egész népre vonatkozóvá táguljanak.

Vendégszeretet

A vendégszeretet, a vendég oltalmazásának törvénye a mai napig elevenen él a nomádok között. A vándorló életmódot folytató állattenyésztő törzsek tagjai gyakran szorultak egymásra, egymás vendégszeretetére. A Teremtés könyve a vendégszeretet mintaképeiként mutatja be Ábrahámot és Jóbot. A Biblia számos helyen utal arra, hogy maga az Isten is vendégszeretetet gyakorol, és az Ígéret földjén Izrael az ő vendége („A föld az enyém, ti meg csak jövevények és vendégek vagytok számomra.” Lev 25,23) Jézus a királyi menyegzőről szóló példabeszédben (Mt 22, 1-14) ezt a gondolatot bontja ki, a királyi menyegzőn megjelentek Isten vendégei.

A Bírák könyvének függelékében olvasható két történet közül az egyik a vendégszeretet és a vendég oltalmazása parancsának durva megszegéséről szól. A történet főszereplője egy levita, aki joggal várhatná el, hogy a városban, melybe betért, valaki szállást adjon neki. Senki sem fogadja be, csak egy idegen, egy Efraim törzséből származó ember, aki csak betelepült Benjámin törzsének ebbe a városába. Amikor a vendéget veszély fenyegeti, ez az idegen még a saját lányát is hajlandó lenne feláldozni, csak hogy eleget tegyen a vendég megoltalmazására szólító kötelezettségének.

A vendégszeretet parancsa kimondja, hogy az úton levőt be kell fogadni. Amikor Mária és József nem talált szállást Betlehemben, az nem a véletlenek szerencsétlen egybeesése volt egy túlzsúfolt városban. Ha a helybeliek az igazi vendégszeretetet gyakorolják, akkor nem fordulhat elő, hogy az utazó fedél nélkül marad éjszakára, akármennyi vendég is érkezzen egyszerre a településre.

Jiftach (Jefte) lánya

Jiftach az ammoniták elleni harcban fogadalmat tesz, hogy ha az Úr győzelemre segíti, hazatérése után az első embert, aki kilép házának kapuján, hogy üdvözölje, feláldozza az Úrnak. Ez a motívum széles körben elterjedt a különböző népek mitológiájában, irodalmában (nálunk is ismert, ugyanerre a sémára épül a Kőműves Kelemenné ballada). A hős fogadalma, melynek aztán saját családtagja esik áldozatul, egyike az emberiség legősibb mondáinak, mely aztán más-más történet keretében őrződött meg az egyes népek kultúrkincsében. A görög mitológiában Iphigeniát áldozza fel apja, Agamemnon, hogy kiengesztelje a megsértett isteneket.

A teológusok véleménye megoszlik arról, hogy a Bírák könyvében leírt fogadalom valóban emberáldozatról szólt-e azt ugyanis Mózes törvényei egyértelműen megtiltották. Vannak, akik úgy gondolják, a lányt nem ölték meg, csak Istennek áldozták, ami azt jelenti, hogy később sem ment férjhez senkihez. Mások úgy látják, hogy a szöveg nem ad más értelmezési lehetőséget, mint az égőáldozatot.

A lány azért siratja el szüzességét, mert a zsidó gondolkodás szerint a gyermektelen asszony halála a legszomorúbb halál. A zsidók nem ismernek olyan életformát, mint a szerzetesség, pedig a körülöttük élő népek pogány népek között ez nem volt ismeretlen, az egyiptomi Memphisben pl. egy Sarapisnak nevezett isten templomában sokan éltek „önkéntes fogságban”, ami azt jelenti, hogy soha nem hagyták el a templom területét. A zsidóknál erre csak akkor kerülhetett sor, ha az illető megözvegyült, ilyen templomban élő özvegy volt az az Anna prófétaaszzony is, aki Jézus templomi bemutatásakor volt jelen.

Sámson, a nazireus

A nazireusság előírásai a Számok könyvében olvashatók, eszerint a nazireus (a szó annyit jelent „megszentelt”) miután leteszi fogadalmát, tartózkodik a bortól és a részegítő italoktól, de a szőlőtől is. Haját nem vághatja, és nem érinthet halottat, mert azzal beszennyezné magát. Ez a fogadalom általában egy meghatározott időre szólt (Jézus idejében a nazireusok legalább harminc napra kötelezték el magukat), ezután a nazireus áldozatot mutatott be a templomban, majd visszatért addigi életéhez. Az áldozat jelentős anyagi terheket rótt a nazireusra (egy egyéves bárányt, valamint egy nőstény és egy hím juhot kellett feláldozni, valamint egy kosár kovásztalan kenyeret, étel- és italáldozatot is be kellet mutatni), ezért rendkívül érdemszerző cselekedetnek számított az, ha egy gazdag zsidó átvállalta az áldozat költségeit. Pál apostol négy nazireus áldozati állatait fizeti ki Jakab apostol tanácsára, hogy ezzel demonstrálja hűségét a mózesi törvényekhez: „Fogadd meg hát tanácsunkat. Van itt nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. Vedd ezeket magad mellé, és végezd el velük a tisztulási szertartást, és fizess értük, hogy megnyiratkozzanak. Így mindenki megtudja, hogy nem igaz, amit felőled híresztelnek, hisz te magad is eleget teszel a törvénynek, és szerinte élsz.” (ApCsel 21,23-24)

A Bibliában csak két olyan emberről olvasunk, akik élethosszig tartó nazireusságot fogadtak, az egyik Sámson, a másik Sámuel. A Sámson név jelentése: a nap gyermeke. Delila, akinek a neve a „gyenge, szegény” szóból származik, egy a Szórek völgyéből származó asszony volt. Szórek viszont a Teremtés könyvében magát a szőlővesszőt jelenti, így a Delila-történetnek lehet egy jelképes értelmezése is: Delila magát a bort, a részegséget jelenti, melytől a nazireusnak tartózkodnia kellett.

Delila négyszer kérdezi meg Sámsont, miben rejlik az ereje, Sámson pedig háromszor hamis választ ad, csak negyedszerre árulja el az igazat. A többszöri kérdezés és az igazság kiderülésének ez a lassú módja nem ismeretlen a népmesékből sem. A harmadik válasz szerint Sámson haját a szövőszékhez kellett erősíteni. A szövés az egész ókori világban mindenütt a nők dolga volt, és gyakran találkozunk olyan mitológiai történetekkel, melyben a szövés a mágia egyik eszköze (pl. Pénelopé vászna). Sámson szövésre utaló válasza azt jelenti, hogy valamiféle női varázslat tudja őt elerőtleníteni. Ezzel már közel járt az igazsághoz, de a valódi gyengeséget nem a varázslat, hanem az Istentől való elfordulás, a nazireus fogadalom megszegése okozta.

Sámson hatalmas ereje sokban emlékeztet a görög mitológia Herkulesére. A görög félistenről szóló elbeszéléseket a filiszteusok ismerhették, hiszen a görög szárazföld felől érkeztek Palesztinába, így nem kizárt, hogy a két hős között annyi a hasonlóság, a zsidók a palesztinok közvetítésével hallhattak a görög félistenről, s saját hősüket, Sámsont az ő tulajdonságaival ruházták fel.

A terebint