Szent János első levele
Az írást csak a negyedik századtól kapcsolja össze a keresztény hagyomány a negyedik evangélium szerzőjével, akit – tévesen – János apostollal azonosítottak. Bár a szöveg stílusában több olyan vonás is van, ami az evangéliumban is megtalálható, a levél (és a két további, Jánosnak tulajdonított levél) szerzője feltehetőleg nem azonos az evangélium szerzőjével, de mindketten a valaha János apostol alapította keresztény csoport tagjai lehettek. A levelet író presbiter a második keresztény generáció tagja lehetett, aki talán még ismerte a közvetlen szemtanút, az apostolt, s most ezt a tudást átadva próbálja meg egyben tartani a jánosi közösséget. Az írás keletkezési helye feltehetőleg a görög Efezosz, ideje pedig (mint az evangéliumé) a 90-110 közötti évekre tehető. Igazából nem is levél, legalábbis nem követi a klasszikus levélformát, így se köszöntés, se bevezető, se befejezés nincs benne. A szöveg hol polemizáló, hol tanító.
A szerző azután látott munkához, hogy egy csoport kivált a közösségből. Ez a kiszakadt közösség egyfajta túlzott krisztológiát vallott, azaz túlságosan szellemi krisztológiát. Ezzel szemben említi számos alkalommal az első János levél, hogy Krisztus testben jött el. A nevét, Jézust is többször leírja, jelezvén, hogy egy valós történeti személyről van szó, akiben az Ige testté lett. Az a szemlélet, ahogy a szakadárok Krisztusra tekintettek hasonlít a gnósztikusok tanításaihoz. Az apokrif Péter-apokalipszis pl. azt írja, hogy Krisztus mosolygott a kereszten, mert Lélek nem szenvedhet, következésképpen Krisztus sem szenvedhetett. Ezekkel a tévtanításokkal szemben lép fel az első János levél, és ezért hangsúlyozza, hogy Krisztus víz és vér által jött el, nem pedig csak víz által.
Krisztus fizikai szenvedéseinek a tagadása a János-evangélium félreértéséből fakadhatott, talán így juthattak a szakadárok a gnósztikusokkal azonos nézetekre. A János-evangélium ugyanis valóban egy igen szellemi krisztológiát hirdet (már első mondatában Igének nevezi Istent), a keresztet pedig a megdicsőülés helyének ábrázolja. Az evangélium ki is hagyja a passió néhány mozzanatát. Ezt érthették lassanként félre, s ezért kell a levél szerzőjének azt tanítania, hogy a kereszt valóságos áldozat.
A közösségből kiszakadt csoport nemcsak teológiájában, hanem erkölcsi tanításában is eltért a jánosi hagyományoktól. Azt vallották, hogy ők „ismerik Krisztust”, ami azt jelenti, hogy a benne való hitet elegendőnek tartották ahhoz, hogy tetteik már ne ítéltessenek meg. Ezzel szemben a levél arra tanít, hogy ne vétkezzünk, s aki azt állítja, hogy hisz krisztusban, annak „úgy kell járnia, ahogy Krisztus járt”.
A következő vitatott téma az eszkatológia, a jánosi közösségből kivált csoport úgy tartotta, hogy a gonosz már eljött és le is győzetett. A levél ezzel szemben azt tanítja, hogy bár az újjászületésünk már megtörtént, Isten fiai vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. A szerző egyértelművé teszi, hogy a végső dolgok még előttünk állnak.
Antikrisztus
Az antikrisztus kifejezést csak János leveleiben fordul elő, és Krisztus ősellenségét jelenti, aki a végső időkben lép majd fel, és akit a levelek szerzője kora tévtanítóival azonosít. Maga a gondolat azonban sokkal általánosabb, a Biblia több könyve is is beszél istentelen ellenségről vagy a kárhozat fiáról, a Jelenések könyvében pedig a vadállat jeleníti meg a végső idők gonoszát. Ószövetségi előképe a Dániel próféta könyvében szereplő tízszarvú vadállat, pontosabban annak legkisebb szarva, ami IV. Antiokhosz Epifánészt, a zsidóüldöző királyt jelképezi. Az üldözések idején különösen gyakran személyesítették meg így az ellenséget mind a zsidók mind a keresztények, de még a Kumránban talált esszénus iratok is beszélnek a hazugság emberéről, a gonosz papról vagy az erőszak emberéről. Nem dönthető el egyértelműen, hogy az antikrisztus egyetlen személy-e vagy gyűjtőnév, hol egyes, hol többes számban szerepel az írásokban, sőt az is feltehető, hogy nem konkrét személy vagy csoport, hanem egy eszmeáramlat.
AZ antikrisztus az idők végén Krisztus ellenfele lesz, és nagy romlást hoz majd a világra. AZ első keresztények úgy gondolták, hogy az idők vége hamarosan elérkezik, így az antikrisztust különböző történeti személyekkel, Nero vagy Caligula császárral azonosították. A későbbi időkben is gyakori volt, hogy egy-egy személy kiáltottak ki antikrisztusnak, a protestáns hitújítók (főképpen Luther és Kálvin) a római pápát nevezték így írásaikban. A modernkori történelemben is van néhány diktátor (legfőképp Hitler), akit sokan antikrisztusnak tartottak.
A Ludus de Antichristo (Játék az antikrisztusról) című, 12. századi német misztériumjáték egyik ránk maradt kéziratos példánya. A középkori misztériumjátékok bibliai történeteket mutattak be dramatizált formában (valahogy úgy, ahogy ma is előadják sok helyen a passiót), ám ez a darab már erősen elszakad az egyházi hagyományoktól. Első felében a német császár, Rőtszakállú Frigyes jelenik meg, amint sorra legyőzi a francia, a görög majd a jeruzsálemi királyt, Jeruzsálemet pedig megmenti Babilon királyának támadásától. A második részben az Antikrisztus és segédei, Képmutatás és Eretnekség megszerzi a jeruzsálemi trónt, majd vagy harccal vagy ajándékokkal legyőzi a többi királyt is, csak a németet nem tudja. Végül egy villám agyonsújtja az Antikrisztust.
A könyvnyomtatás előtti időben fametszetes nyomóformát használva sokszorosítottak igen népszerű műveket, ezek voltak a korabeli képregények. Egy ilyen lapon az antikrisztus átható, a felső képen hatalma teljében, míg az alsó képen már a bukása, az egyházat jelképező toronyból való kihajíttatása után. Két kísérője itt is a képmutatás és az eretnekség.