A Zsidókhoz írt levél
A könyv hagyományos címének mindkét állítása téves. A mű nem zsidóknak szól, hanem keresztényeknek, semmi utalás nincs benne arról, hogy a címzettek zsidók volnának. Amikor a szerző többes szám első személyben azt írja, hogy „Krisztus részesei lettünk”, egyértelművé teszi, hogy ő is, a hallgatók is keresztények. A mű továbbá nem levél, hanem prédikáció, a levélszerű záradékot csak később fűzték hozzá. Ez az egyetlen egészben fennmaradt prédikáció az apostoli korból (az Apostolok cselekedeteiben olvasható beszédek irodalmi alkotások, nem valóban elhangzott prédikációk).
A könyvet régebben Pál apostolnak tulajdonították, de a modern szövegkritika bebizonyította, hogy nem az ő alkotása. A szöveg stílusa nyugodt, a szerző végig a háttérben marad, és nem nevezi magát apostolnak. Nincsenek benne a Pálra jellemző Krisztus-címek és kifejezések, a szerző ehelyett apostolnak és főpapnak nevezi Krisztust. Ugyanakkor a levél sok hasonlóságot is mutat az apostol teológiájával, ezért feltehető, hogy valamelyik tanítványa írta. Az írás teológiai és irodalmi értelemben is mestermű, a szerző hellenista műveltségű zsidó lehetett, aki egyfelől igen alaposan ismerte az Ószövetséget, másfelől kiváló görög stílusban tudta megfogalmazni gondolatait. Mivel a műben a zsidó kultuszt még meglévő valóságnak festi le a szerző, mely eltűnésre van ítélve, biztosra vehetjük, hogy az írás még 70 előtt, a Templom lerombolása előtt készült.
A mű fő témáját többféleképpen próbálták megfogalmazni a szentírásmagyarázók: az Újszövetség felsőbbrendűsége az Ószövetség felett; Isten népének visszatérése az isteni szférába; a földi árnyék-létezés és a mennyei valóságok, de legtalálóbban azt a címet lehetne neki adni: beszéd Krisztus papságáról.
A vallás elsősorban Istennel való kötelék. A latin religio szó kiválóan kifejezi ezt, az re előtag azt jelenti újra, ismét, a ligo pedig azt, hogy megköt, összeköt, de nem kényszerítve, arra a latinnak más szava van (ebbe a szócsaládba tartozik az önkéntes társulás, a liga is). Az Ószövetség tele van olyan kifejezésekkel, melyek ezt az Istennel való kapcsolatot fejezik ki (pl. ti az én népem, én a ti Istenetek). Az ember háromféle módon kerülhet kapcsolatba Istennel. Egyfelől tagadhatja Isten létét, másfelől elköteleződhet Isten felé úgy, hogy közben embertársi kapcsolatait elhanyagolja. Ez egy individualista vallásosság, mely nem hiteles, mert az emberekhez való viszonyban nincs nyoma. Végül az ember állhat úgy kötelékben Istennel, hogy közben az embertársakkal és önmagával is harmóniában van, ezek a kapcsolatok egymást erősítik és egymást éltetik. Ez a közösségi vallásosság, s ebben a modellben a pap közvetít az Isten és a közösség között. Az ember lényege szerint társadalmi lény, és ez a közösségiség az Istennel való kapcsolatában is meg kell hogy jelenjen.
A protestáns felfogás szerint ez a közvetítő pap felesleges és kiiktatandó, mert ember és Isten közé áll, akadályozza az Istennel való személyes kapcsolat kialakulását. Ám az igazi közvetítő összeköt, nem pedig eltávolít. A szépség közvetítői, a művészek nem közénk és a „szép” közé állnak, hanem éppen ellenkezőleg, lehozzák számunkra a szépséget. A bölcsesség közvetítői, a tudósok közelebb visznek bennünket az igazsághoz, nem pedig eltávolítanak tőle. Éppen így a „szent” közvetítője, a próféta, a misztikus, a pap nem áll Isten és közénk, hanem közel hozza a Szentet.
Az ószövetségi papság eszméjének alapképe az, hogy az ember távol van Istentől a bűn miatt. Az ószövetségi pap kilép ebből a bűnös világból, elkülönül, hogy szent legyen, Istenhez közeli. A héber „szent” szó (a kds mássalhangzóhármas) alapjelentése az, hogy vág, s a szó etimológiailag összefügg az angol cut (vág) vagy a francia couteau (kés) szavakkal. Szent az, amit kihasítanak a profán világból Isten számára, ezért a papok egy külön csoportot alkottak, különböző megtisztulási szertartásokat végeztek (fürdő, olaj, különleges ruha stb.), s sok minden tilos volt nekik, nehogy elveszítsék kultikus tisztaságukat. A pap feladata az ószövetségben az, hogy feljusson Istenhez, ott áldozatot mutasson be, s lehozza Isten áldását. Az ember maga nem juthat el Istenhez, de maga helyett kiszakíthat pl. egy állatot a profán világból, s azt elküldheti Istenhez (az Istenhez szálló füst és az oltárra ömlő vér formájában).
Az Újszövetség más könyvei nem nevezik Krisztust papnak, s ő maga is többször tiltakozik a tisztasági törvények és az elkülönítések ellen. Benne minden hely, idő szentté vált. („Itt nagyobb van, mint a templom.” Mt 12,6 „A szombat lett az emberért.” Mk 2,27) Halála sem szent helyen történt, nem is kultikus áldozat formájában. Miért kezdtek el mégis Krisztusról, mint papról beszélni az Újszövetség írásai? Az első keresztények gondolkodni kezdtek azon, vajon lehetséges-e vallás papság nélkül. Ha Krisztus beteljesíti az Ószövetséget, akkor hogyan teljesíti be a papságot? Az Ószövetség öröknek tartotta az Áronnal kötött szövetséget, erre válaszol a Zsidó levél, mely a dolgok mélyére néz (a papság mint közvetítés), nem pedig a külsőségekre (kultikus szertartások).
A könyv kilencedik fejezetében a szerző ünnepélyesen kimondja Krisztusról, a főpapról: „Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.” (Zsid 9,11-12) Mi ez az új sátor? Egyesek az égi szentélyre gondolnak, ám ez nem fér össze azzal a ténnyel, hogy az „új sátor” és a „saját vére” kifejezés között összefüggést jelez a szöveg. Mások gondoltak az alsóbb egekre, amelyeken át Krisztus eljutott Istenhez („áthatolt az egeken” Zsid 4,14), ám másutt a szerző világossá teszi, hogy az új sátor nem ebből a világból való, és eddig nem volt látható.
Az ószövetségi áldozati rend szerint a papok a sátorig mehettek el, csak a főpap léphetett be a szentélybe, s az általa felajánlott áldozat jutott el Istenig. Ám a szigorú elválasztások (papok – főpap – áldozat – Isten) az áldozat után is megmaradtak. Az emberek számára nem tárult fel a szentélybe vezető út. A régi áldozatok igazából csak egy második sátorba juttatták el az embert, a régi papság zsákutcába jutott, nem tudott elvezetni Istenig. Ezért Krisztus egy új és élő utat hozott létre. A főtanács előtt kijelentette, hogy nem emberkéz által épített szentélyt emel majd három nap alatt, és János evangélista nyíltan megfogalmazta, amit ez a kijelentés burkoltan állított: „saját testének templomáról beszélt.” (Jn 2,21) Jézus teste és vére az új sátor, amelyen keresztül az ajándék eljut Istenhez. Az ő teste az új és élő út, teste és vére az oltár, az áldozat és a templom. Az égi szentélybe lépett be, mert Isten Fia odaléphetett Isten trónjához. Ebbe az új sátorba mi is beléphetünk, hiszen testének tagjai vagyunk.
A régi áldozati állatoknak hibátlanoknak kellett lenniük. Jézus bűn nélküli, tiszta. A régi áldozatoknál a tűz volt az az égi erő, amely mintegy átváltoztatja az adományt, és füst alakjában felviszi az égbe. Az oltár tüze Isten áldozatot elfogadó, magához emelő erejét jelenítette meg. Jézus nem a tűz, hanem az Örök Lélek által adta magát áldozatul.
Az új szövetség papja részesedik Krisztus papságából. Ahogyan Krisztus sem, ő sem azáltal pap, hogy áldozatot mutat be, hanem az egyetlen Áldozatta válik eggyé. Nem pusztán híd-építő (szó szerint: pontifex) Isten és ember között, mint a pogány vallások és az Ószövetség papjai, hanem ő maga válik élő úttá. A létében lesz pappá. Nem egy funkciót végez, hanem kifeszül ég és Föld közé, a létével hirdeti és éli, hogy a teremtmény a teremtőé.
