A Titusznak írt levél
A levél egyidőben keletkezhetett a Timóteusnak írt első levéllel, és a szerzőségével kapcsolatban ugyanazok a kérdések merülnek fel. A kutatók egy része szerint Szent Pál maga írta, a többség viszont arra hajlik, hogy Pál egy tanítványa vetette papírra az apostol jegyzetei alapján. A címzett, Titusz, Pál apostol kísérője és munkatársa volt, aki pogány szülőktől származott, és feltehetőleg maga az apostol térítette meg Antiókhiában. Titusz Pállal és Barnabással együtt részt vett a jeruzsálemi apostoli zsinaton. Azt nem tudjuk, ezután folyamatosan az apostol mellett tartózkodott-e, mert életéről nem számol be egyetlen forrás sem. Az Apostolok cselekedeteiben Pál harmadik missziós útjának vége felé bukkan fel, ekkor az apostol Korintusba küldte őt, ahol sikeresen működött, visszavezette az eltévelyedett korintusiakat az egyházba. A Korintusiaknak írt második levelet is vele küldte Szent Pál. Kréta szigetén még együtt térített az apostol és tanítványa, majd Titusz itt is maradt, bár az apostol későbbi fogsága idején még meglátogatta mesterét Rómában. A hagyomány szerint Titusz Kréta püspökeként halt meg.
A levél témája rokon a Timóteusnak írt levelekével, Pál apostol a közösségek elöljáróinak feladatait taglalja bennük, és óv a tévtanítóktól. Részletesen felsorolja azokat a tulajdonságokat, amelyek a keresztényeket kell hogy jellemezzék, és például állítja a tisztességes, fegyelmezett, szeretetteljes életet.
Az apostoli kor egyháza
Az első keresztények még betartották a zsidó törvényeket, eljártak a zsinagógába és a templomba is, és emellett a hét első napján, az utolsó vacsora emlékére ünnepi lakomán vettek részt. Mivel a zsidók a lakomát kenyértörésnek nevezik, az eukarisztia megünneplése is ezt a nevet kapta, de ugyanígy hívták a szeretetvendégséget, az agapét is. A kettő sokáig összeolvadt (az eukarisztiát egy szeretetlakoma keretében ünnepelték, de ez fordítva már nem igaz, szeretetlakomára eukarisztia nélkül is összegyűltek). Az első időkben az összejövetel legelején a Krisztustól tanult szavakkal megáldották és megtörték a kenyeret, majd ezt szétosztották, hogy mindenki kapjon belőle. Ezután elfogyasztották a vacsorát, majd a végén megáldották és körbeadták a borral telt kelyhet. A sorrend később úgy módosult, hogy az összejövetel elején elfogyasztották a vacsorát, és ezt követte a kenyér és bor megáldása és szétosztása. Egy még későbbi fázisban, amikor a kétfajta kenyértörés elkezdett szétválni, a közös vacsorára szombat este került sor, az eukarisztiában pedig másnap reggel részesültek.
Az agapé és az eukarisztia összefonódásából az is következik, hogy az első keresztények nem böjtöltek a kenyér és bor vétele előtt. Ilyen böjtről a 4. század előtti időből nincs adatunk, először a 393-as hippói majd a 397-es karthágói zsinat rendelte el az ún. szentségi böjtöt, azaz az eukarisztia vétele előtti koplalást. Ez abból állt, hogy éjféltől kezdve sem enni sem inni nem lehetett. (Az ortodoxiában ma is így van, ezért liturgiát csak délelőtt végeznek. Kivétel ezalól a nagyböjti idő, amikor esti istentisztelet keretében is szétosztják az előző vasárnap átváltoztatott és megőrzött szentséget, ilyenkor déltől kezdve tilos az étel és az ital, a víz is.) Ez a szigor a katolikus egyházban a 20. század elejétől fokozatosan enyhült, előbb a betegeknek engedték meg, hogy vizet és gyógyszert vegyenek magukhoz, majd 1957-ben a böjt mindenki számára lerövidült a szentmise előtti három órára. Ettől kezdve lehetett délután és este is misézni. Mára ez már csak egy óra, ami alatt vizet korlátlanul lehet inni.
Az, hogy a böjt az ételtől és a folyadéktól való teljes tartózkodás, zsidó gyökerekre megy vissza. A zsidók egyfelől bizonyos ünnepek előtt, másfelől heti rendszerességgel hétfőn és csütörtökön böjtöltek. Az év két napján (az engesztelés napján és a templom lerombolásának ünnepén) napszálltától napszálltáig, azaz 24 órán keresztül tart a zsidók szigorú böjtje ma is. Más ünnepek előtt csak napkeltétől napszálltáig. (Ezt vette át az iszlám is, és ezt gyakorolják a Ramadan, a böjti hónap alatt 28 napig. Napnyugta után annyit lehet enni és inni, amennyit akarnak, a böjt csak a világosság óráira terjed ki.) A hétfői és csütörtöki böjt azt jelentette, hogy az adott napon késő délutánig semmit nem ettek, utána pedig már csak egyszer. Az első keresztények gyakorolták ezt a böjtöt, de miután a két vallás szakított egymással, a keresztények a szerdát és a pénteket választották böjti napnak.
Az eukarisztia megünneplése már a legkorábbi időben sem puszta lakoma volt, hanem egy olyan szertartás, melyben imák hangzottak el. Az imák a zsidó hagyományból származtak, a szeráféneket, a „Szent, szent, szent” kezdetű imát pl. a zsidó papok mondták el reggelente a templomban. De zsidó eredetű az ámen, az alleluja, a hozsanna is. Ezek az imák eleinte nem voltak mindenütt ugyanazok, Szent Pál pl. nagy szabadságot adott az általa alapított egyházközségeknek, melyek az ünneplésben eltértek a Jeruzsálemben kifejlődött liturgiától, és a kenyértörés alatt himnuszokat énekeltek vagy karizmatikus beszédeket hallgattak. Az eukarisztikus lakomát kezdetben magánházaknál ülték meg.
Az eukarisztiában való részesedés előfeltétele a legkorábbi időktől fogva a keresztség volt. Ez szertartásában megegyezett azzal, amit Keresztelő Szent János végzett, vagyis a jelöltet alámerítették a vízbe, de taralmában más, mint János keresztsége, nemcsak bűnbocsánatot szerez, de a Szentlelket is közli. Az ószövetségi próféták a messiási idők jeleként említették a Szentlélek kiáradását. Az ősegyház ennek a jóslatnak a beteljesedését élte meg az első pünkösdkor. A vízben való megmerítkezés mellett ezért a jelöltekre kézföltétellel lehívták a Szentlelket is, mai szóval élve a jelölteket megkeresztelték és megbérmálták. A két szertartás egyszerre zajlott (az ortodoxiában ma is így van, a csecsemőket megkeresztelik és megbérmálják, sőt, ezután eukarisztiát is kapnak), de kezdettől fogva világos volt, hogy két különböző dologról van szó. Az Apostolok cselekedeteiben olvasható, hogy a szamáriaiak már felvették a keresztséget Jézus nevében, amikor Péter és János megérkezett hozzájuk, és a Szentlélek adományaiban részesítették őket („Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy megkapják a Szentlelket. Mert még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket.” ApCsel 8,15-17).
A keresztények a mindennapokban nem különültek el a római birodalom lakosságától, nem alkottak egy olyan látványos, zárt csoportot, mint a zsidók. Egy 3. századi ismeretlen szerző így ír róluk: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. … Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi éltük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. … Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.”