Józsué könyve
Józsué könyve nyitja azoknak a bibliai könyveknek a sorát, melyek mintegy hétszáz év zsidó történelmét beszélik el a honfoglalástól (az Ígéret Földjének, Kánaánnak elfoglalásától) a babiloni fogságig. Ez a hatalmas ívű elbeszélés nemcsak bemutatja Izrael történetét, hanem teológiailag értelmezi is azt. Ez az értelmezés egy-egy beszéd, értékelés, írói megjegyzés erejéig meg-megszakítja az elbeszélés menetét. Minden fontosabb történeti eseménynél vagy korfordulónál beszédet mond egy-egy jelentős vezető, melyben vagy a múltba vagy a jövőbe tekint, ezzel értelmezi a történelmet és ítéletet mond az eseményekről. Józsué könyvében három ilyen beszéd is olvasható, egy a honfoglalás kezdetén (Jahve beszéde Józsuéhoz, Józsué beszéde a néphez), egy a 12. fejezetben (itt a bibliai könyv szerzője sorolja fel a honfoglalás eredményeit), majd a 23. fejezetben, a honfoglalás végén ismét Józsué beszédét olvashatjuk.
Józsué könyve – ahogy a Bírák, Sámuel és a Királyok könyvei is – többféle forrásból merítettek (hivatalos állami feljegyzések, nem hivatalos, irodalmi célzattal készült történeti leírások, szájhagyomány) és végső formájukat a babiloni fogság után nyerték el. Ez meghatározza a mű célját is: magyarázatot keres a katasztrófa, a fogság okaira, de keresi a helyreállítás lehetőségeit is. Az okot a nép hűtlenségében látja, abban, hogy újra meg újra elfordultak Jahvétól. A jövő záloga pedig a megtérés, a népnek Jahvéhoz kell fordulnia, és a segítségét kell kérnie. Józsué könyvének alapgondolata az, hogy a haza birtokbavétele nem magától értetődő, hanem Jahve ingyenes adománya, ezért az iránta való hűtlenség esetén bármikor visszaveheti Izraeltől az adományozott országot. Józsué a Jahve-hit elkötelezettje, ezt nevének jelentése is mutatja: Jahve segít. A név etimológiailag összefügg a József és Jézus nevekkel is.
A honfoglalásról Józsué könyve idealizált és leegyszerűsített képet ad. Palesztina elfoglalását úgy mutatja be, mint a Józsué vezetése alatt egyesült törzsek egyetlen és gyors hadi vállalkozását. A valóságban Palesztina elfoglalása egy összetett és hosszú eseménysorozat eredménye. A zsidók letelepedése Kánaánban külön-külön csoportokban, békés beszivárgás formájában, ritkábban az őslakossággal vívott kisebb harci cselekmények során történt. Amikor a zsidók fokozatosan megszilárdították helyzetüket, törzsi határaikat kiterjesztve harcba keveredtek a kánaánita városállamokkal (majd később a filiszteusokkal, erről a Biblia következő könyveiben olvashatunk). Harcaikat eleinte önállóan folytatták, csak a törzsek csak később léptek szövetségre egymással. Ezekből az alkalmi szövetségekből jött létre a törzseket átfogó szövetség (nagyjából 1200-1000 között), majd ezután alapították meg a zsidó államot. Palesztina tényleges birtokbavétele csak Dávid (1015 k. – 975) királyságának idejére fejeződött be. A honfoglalás azt is jelentette a zsidók számára, hogy felhagytak a nomád állattenyésztéssel, és kis falvakban lakva áttértek a letelepedett életformára.
Józsué könyve nem pontos történeti tényeken alapuló elbeszélés, de nem is nélkülöz minden történeti alapot. A leírt események több helyen is egy-egy oltár, emlékkő, barlang vagy más a természeti adottság magyarázatát, keletkezésének történetét meséli el Az ilyen típusú mondák soha nem a történeti igazságot keresik (a magyar mondakincs is ismer hasonló elbeszéléseket pl. egy-egy feltűnő szikla vagy hegycsúcs mesés keletkezésének históriáját). A Józsué könyvben leírt eseményeket nem lehet pontosan összeilleszteni a régészeti leletekkel, a szerző számára a honfoglalás nem profán történelem volt, ezért ennek megfelelően a hit szemszögéből mutatja be Kánaán birtokbavételét. Célja az volt, hogy bebizonyítsa: Jahve ígéretei megvalósultak, a zsidóknak lett hazájuk és lettek utódaik. A könyv az ország határainak és a legyőzött királyoknak idealizált felsorolásával akarja az ígéret beteljesedését bemutatni. A szerző Izraelt egyetlen egységnek, Isten népének tekinti, akinek érdekében Isten aktív cselekvőként avatkozik be a történelem menetébe. Az egyes törzsek saját emlékezetében fennmaradt eseményeket a szerző ezért kiterjeszti, mintha azok az egész néppel estek volna meg (a Jordánon való átkelés történetéből kiolvasható, hogy abban valójában csak Ruben, Gád és Manassze törzsének fele vett részt).
A honfoglalás hősi korszakként jelenik meg a könyvben. A szerző minden Jahvénak tulajdonít, ezért a számokat felnagyítja, az emberi tényezőket háttérbe szorítja a sikerekben, a csodás jelenségeket pedig hangsúlyozza. A kirajzolódó kép egy ideális kezdetet mutat Izrael történetében, azt a pillanatot, amikor a nép még hűséges volt az Istenhez, szemben az ország történetének későbbi szakaszaival, melyben a hűtlenség katasztrófához (a babiloni fogsághoz) vezetett.
Jerikó
Jerikó a világ legrégebben lakott városa, az ásatások szerint 11 ezer éve folyamatosan lakott hely. Legkorábbi lakói gyűjtögető életmódot folytató nomádok voltak, ám Kr. e. 8 ezer körül már egy fallal körülvett város állt itt, 2-3 ezer lakóval. A település a késő bronzkorban, 1700-1550 között élte virágkorát. Kettős fal vette körül, és olyan nagy volt benne a zsúfoltság, hogy még a falakon is házak álltak, gerendákat fektettek keresztbe a falakra, és erre húzták fel a házat.
Jerikó kettős fala részben kőből részben agyagtéglákból épült. A régészeti leletek megerősítették, hogy a falak leomlottak (feltehetőleg egy földrengés következtében), ennek ideje azonban nem határozható meg pontosabban, egyes régészek 1550 körülire, mások 1400-ra teszik. A város ekkor le is égett. A város lakóit váratlanul érhette a pusztulás, a régészek nagy mennyiségű elszenesedett kelt tésztát találtak, melyet az asszonyos a másnapi sütéshez készítettek elő. A város a hatalmas pusztulás után néhány száz évig romokban hevert, csak 1200 körül népesült be újra.
Mindez ellentmond a zsidó honfoglalás kronológiájának, hiszen a leginkább elfogadott nézetek szerint az Egyiptomból való kivonulás 1250 és 1225 között mehetett végbe, majd ezután következett a több évtizedes pusztai vándorlás (ez időben egybeesett a trójai háborúval), s csak ezután kerülhetett sor Jerikó elfoglalására, valószínűleg már 1200 után, az 1190-es években.
Sorsvetés
A Bibliában több helyen is szerepel, hogy Isten akaratát sorsvetéssel tudakolják meg. Ennek alapja az élet minden területén cselekvően jelen lévő Istenbe vetett mély hit. Nem babonaságról, vagy mai értelemben vett jóslásról van tehát szó, hanem arról, hogy fontos kérdésekben rábízzák Istenre a döntést, és a sorsvetés által kijelölt cselekedeteket végre is hajtják. Sorsvetéssel sokféle kérdést döntöttek el, így alakították ki például a papok szolgálati beosztását, így választották meg, hogy a két kecskebak közül melyik legyen az áldozat és melyiket vigyék a pusztába az engesztelés ünnepén. Józsué könyv leírja, hogy a törzsek sorsvetés után jutottak földjükhöz (vagyis hangsúlyozottan Isten akarata szerint, és nem a saját érdemükből). De használták az igazság kiderítésére is, Isten parancsára ezzel a módszerrel keresték meg azt az embert, aki megszegte a Jerikóra kimondott átokparancsot. Később majd sorsvetéssel lesz király Saul, de az Újszövetségben a Júdás helyébe lépő Mátyás apostolt is így választották ki.
A Jordán
Történeti és bibliai jelentőségéhez képest a Jordán igen rövid és kicsi folyó, mindössze 251 kilométer hosszú a forrásvidékétől a torkolatáig (A Duna tízszer ilyen hosszú, 2850 km, ebből Magyarországra 333 km esik). Négy ág összefolyásából ered, ebből kettő Libanonból, kettő pedig a Hermon hegység vidékéről hozza a vizet. A Jordán előbb átfolyik a bibliai Merom (ma Hula) tavon, majd a Galileai (Tibériás) tavon, végül a Holt tengerbe ömlik. A Jordán ma határfolyó Izrael és Jordánia között (a bibliai „Jordánon túl” kifejezés a mai Jordánia területét jelenti), és sok vitát okoz vizének megosztása a két ország között.
Légi felvétel, középen a Jordán völgye. A völgy igen termékeny vidék, kiváló mezőgazdasági terület.
Európában azt szoktuk meg, hogy a városok a folyók mellé települtek. A Jordán partján egyetlen nagyobb helység sincsen, Jeruzsálem jó egy napi járóföldre fekszik. A többi közel-keleti folyó mellett is ugyanez volt a helyzet, mivel a folyók nyáron hatalmas területet öntöttek el (és tették ezzel termékennyé a földet), így nem lehetett közvetlenül a partjukra építkezni.
A körülmetélés
A körülmetélés a Bibliában az Ábrahámmal kötött szövetség jele, mely később feledésbe mehetett, mert mind Mózes, mind Józsué idején az egész nép aláveti magát a rituálénak (Mózes maga azonban haláláig körülmetéletlen maradt). Annak ellenére, hogy e jelnek vallási jelentősége van, a körülmetélés nemcsak a zsidók körében ismert. Szerte a világon törzsi társadalmak tucatjaiban végzik az ausztrál őslakóktól kezdve az ókori Egyiptomon át a különböző afrikai kultúrákig. Jelentése, eredete a történelem ködébe vész, csak annyit lehet róla biztosan állítani, hogy mindenütt van valamiféle vallási vonatkozása.
Legrégibb említése és egyben falképen való ábrázolása Egyiptomból maradt ránk, kb. Kr. e. 2400-ból. A körülmetélés Egyiptomban csak egy szűk réteg kiváltsága volt, valószínűleg csak a papok részesültek benne, ez volt az elithez való tartozás jele, egy jegy, melyet a fáraók és a kiválasztott kevesek viselhettek.
A héber nyelvben a „szövetség” és a „körülmetélés” szavak etimológiailag összefüggenek egymással. A Bibliában a szó gyakran metaforikus értelemben fordul elő, jelentése kitágul, összekapcsolódik a terménységgel: „Ha majd bejuttok földetekre és ott gyümölcsfát ültettek, a gyümölcseit úgy tekintsétek, mintha az előbőre volna. Három éven át legyen körülmetéletlen dolog számotokra, és ne egyetek belőle. A negyedik évben minden gyümölcsét szenteljétek az Úrnak hálaadó ünneppel. Az ötödik évben már megehetitek a gyümölcsét, és begyűjthetitek a termést magatoknak.” (Lev 19,23-25) Az Izraelben termő fák (pl. a füge, olíva, datolya és a szőlő is) jellemzően igen kevés termést hoznak az első években, csak később lesznek termékenyek.
Az ősatyák és a honfoglalás korában a körülmetélést fiatal felnőtteken hajtották csak végre (a törzsi társadalmakban is ez egy beavató szertartás, a férfivá válás jele), de később már csecsemőkorban elvégezték. Pontosan nem tudjuk, mikor változott meg ez a szokás, de Jézus idejében már biztosan így volt, ő nyolc napos korában vette fel a szövetség jelét. A csecsemők körülmetélése valószínűleg összefügg a babiloni fogsággal, ekkor vált a nép számára létkérdéssé, hogy zsidó identitásukat megőrizzék, s megakadályozzák, hogy a fiatalok később elhagyják a népet, és másutt próbáljanak szerencsét a birodalomban.
Miután Nagy Sándor 334 és 331 között meghódította az egész Közel-Keletet, a görög kultúra, a görög esztétikai normák elterjedtek az itt élő népek körében is. Mivel pedig a görögök mindent barbárnak tekintettek, mely a test megcsonkításával járt, a körülmetélést is mélyen elítélték. A görög kultúrának szerves részét képezte a testgyakorlás, amit meztelenül végeztek, azaz a görögök számára nem a ruhátlanság maga volt megbotránkoztató. Ők azt tekintették elítélendő és visszataszító meztelenségnek, ha az atléták előbőre hiányzott. A Makkabeusok korában, Kr. e. 100 körül állandó problémát okozott az, hogy a zsidó fiatalok szégyellték körülmetéltségüket, és olyanok akartak lenni, mint a görögök.
Krisztus körülmetélésének ünnepe a születése utáni nyolcadik napra, azaz január elsejére esik, a törvény szerint ugyanis az egészséges csecsemőket nyolc napos korukban kellett körülmetélni. Az ünnep latin neve Circumcisio Christi. A középkorban, amikor az olvasni tudás igen ritka volt, nagy tekintélynek örvendett az, aki eligazodott a kalendáriumban, azaz értette a csíziót, mely nem más tehát, mint a circumcisio szó második fele, a középkorban elterjedt olaszos ejtéssel.
A nyolcas szám a Bibliában az új élet jelképe. Ahogy a gyermek nyolc napos korában lép be Ábrahám szövetségébe, s nyer ezáltal új életet, úgy Krisztus is a hét első napján, azaz a nyolcadik napon támadt fel, s adott ezzel mindannyiunknak új életet.
