A Rómaiakhoz írott levél
A levelet minden kétséget kizáróan Szent Pál írta, ez a legjelentősebb és teológiailag is a legrészletesebb a levelei közül. Egy olyan egyházközösségnek írta, melyet személyesen nem ismert, akkor, amikor befejezte kisázsiai és görögországi térítő munkáját, és azt tervezte, hogy Hispániába megy, átutazóban pedig meglátogatja a római híveket is (pontos évet nem lehet meghatározni, a levél valamikor 54 ősze és 59 tavasza között keletkezett). Éppen ezért meglepő, hogy az apostol nem saját eredményeit, térítéseinek gyümölcseit mutatja be, ettől ugyanis joggal várhatta volna, hogy lelkesedést vált ki, és könnyen talál munkatársakat is. Ezzel szemben egy már akkor is nehezen érthető teológiai fejtegetést írt. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy Rómában mind a zsidókból mind a pogányokból lett keresztények – más-más érvekre hivatkozva – szembehelyezkedtek az apostol tanításával. Pál ezért jónak látta, hogy mielőtt nagy missziós tervébe belevág, összegezze és igazolja teológiáját, és helyesbítse a félreértéseket és belemagyarázásokat. Ezért egyfelől szembeszáll az üdvösségről szóló zsidó tanítással, mely a törvény pontos megtartására és a kiválasztottság tudatára épül, de ugyanilyen határozottan elutasította a törvény nélküli szabadosságot is, amelyet némelyek abból magyaráztak félre, amit Pál a hitből való megigazulásról tanított.
A megigazulás a bűnös ember igazzá válása Isten előtt. Pál apostol azt írja, hogy megigazulásunkat ingyen kapjuk, a hit által Krisztusban, „akit Isten nyilvánosan kitett mint engesztelést a hit által, a vérével, hogy igazságát kimutassa, s hogy az eddig történt bűnöket elengedje, az Ő türelmével” (Róm 3,25). A nehezen felfejthető mondatban a „nyilvánosan kitett” görögül ugyanaz a szó, amit az ószövetségben a szentélyben kitett kenyerek kihelyezésére használnak. Az engesztelés általában engesztelő ajándékot jelentett, de van egy konkrét jelentése is: annak az aranytáblának a neve, mely a szövetség ládája felett volt, innen beszélt az Úr Mózessel, ide koncentrálódott az Isten jelenléte. Ezt a táblát hintették meg az áldozat vérével. Azt állítja tehát Pál apostol, hogy Krisztus az engesztelés helye, ahol Isten kinyilatkoztatja, kimutatja igazságát. Ez a kimutatás nem elvont bizonyítást jelent, hanem tettekkel való megmutatást. Isten Krisztust odaadta az emberekért, és ezzel a tettel megmutatta, megvalósította igazságát. Az Igazság szó jelentésének kulcsát is az Ószövetségben kell keresnünk, ott az igazságot jelentő szavak rokon értelműek az irgalommal. Isten igazságossága Isten üdvözítő tetteit jelenti népe számára, az igazság elsősorban Isten hűségét jelenti, a szolidaritást népe felé.
A római levél hosszasan értekezik az Ádám –Krisztus párhuzamról, mégpedig a bűn szempontjából. Felidézi a bűnbeesés történetét. Sokak szerint ez a történet tartalmazza az eredeti bűn tanát. Az első ember valamiféleképpen magában foglalja az egész emberiséget. Egy olyan személyiség, amely megtestesít egy kollektívumot. Az első emberben az egész emberiség vétkezett, Ádám bűnét már az Ószövetségben is elkezdték így értelmezni. Ám a történetnek nem csak ez a magyarázata lehetséges. Az elbeszélés alapvetően nem az első emberről, hanem AZ emberről szó, Ádám nem tulajdonnév, hanem azt jelenti: ember. Pál a Római levében azt emeli ki, hogy mindenki bűnös, a kegyelem pedig mindenkit igazzá tesz, aki hisz. Nem a bűn áteredését állítja, ahogy a kegyelem átörökléséről sem beszél. A bűn átszármazásának gondolata helyett egyszerűen a bűn egyetemes uralmát hangsúlyozza, amelyből az ember nem tud a maga erejéből kitörni, és amelyen a mózesi törvény sem tudott változtatni. Minden ember rászorul Krisztus megváltására (mert a bűn mindenkin uralkodik), és mindenki sorsa csakis Őbenne teljesedhet be. Szent Pál ehhez az állításhoz festi meg a sötét hátteret, amikor a bűn egyetemességéről beszél.
Az ókori görögök alig ismerték azt a fajta bűntudatot, amit a Szentírás tanúsít. A nagy görög tragédiák a bűnt mint kikerülhetetlen sorsot, mint az emberléttel együtt járó korlátozottságot és tudatlanságot ábrázolják. Az ókori Kelet kultúrái egészen eltérően viszonyultak a bűn valóságához, a bűn magától értetődő, kikerülhetetlen dolognak tartották. Az Ószövetség kb. 50 különböző szót használ a bűn megjelölésére, a vétek különféle árnyalatainak kifejezésére. A bűn egyetemessége közmeggyőződése a bibliai embernek. Szent Pál ebbe a bibliai hagyományba áll bele, amikor a bűn egyetemességéről beszél. Hogy a bűn uralkodik az egész világon, az olyan magától értetődő számára, amit nem is kell magyaráznia. Az apostol tanítása ezen a ponton nem ellenkezik a későbbi keresztény teológia áteredő bűnről vallott felfogásával, ám annál kevesebbet állít.
A római levél teológiájának másik nehezen érthető tétele az eleve elrendelés (latinosan predestináció): Az ígéret ugyanis így hangzott: “A maga idején eljövök és Sárának fia lesz.” Ugyanígy volt ez Rebekka esetében is, aki egytől, Izsák atyánktól foganta fiait. Mielőtt még megszülettek, és jót vagy rosszat tettek volna – hogy Isten szabad választása, amely nem a tettektől, hanem a meghívó akaratától függ, érvényesüljön -, Rebekka ezt a kinyilatkoztatást kapta: “Az idősebb szolgál majd a fiatalabbnak.” Az Írás is ezt mondja: “Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem”. (Róm 9,9-13) Ezekből a mondatokból több teológus (elsősorban a protestánsok) azt a következtetést vonták le, hogy az ember – cselekedeteitől függetlenül – eleve üdvösségre vagy kárhozatra van rendelve. Ha azonban figyelmesen olvassuk Szent Pál sorait, akkor világossá válik, hogy ő valami egész másról akar beszélni, mint az egyes ember öröktől való kiválasztása. Az apostol Izrael elvetésének, elbukásának okát keresi, és válaszolni kíván arra az ellenvetésre, vajon nem vált-e hűtlenné Isten a nekik tett ígéretekhez. Pál hangsúlyozza, hogy Isten ígéretei sohasem szóltak megkülönböztetés nélkül minden test szerinti utódnak, csak a kiválasztottaknak. Ábrahám fiai közül csak Izsák, Izsák fiai közül csak Jákob örökölte az ígéretet. Azonkívül Isten tervében kezdettől fogva szerepelt a pogányok belépése isten népébe, a választott népből pedig – a próféták szavai szerint – csak a „maradék” fog megtérni. Senki sem kérheti számon Istent a cselekvéséért, és senkinek sincs „joga” az üdvösséghez.
A Rómaiakhoz írt levél kezdete egy 1164-es francia kódexből. A P iniciálé tetején az Úr, a szárában felül a levelet író Szent Pál, mellette a levelet átvevő Főbe, akiről a levél megemlékezik, valószínűleg ő vitte el az írást a rómaiaknak. Főbétől jobbra a rómaiak képviselői, a festő a sokféle hajszínnel és hajviselettel érzékelteti a sokaságot. A P fejének jobbszélén Dávid király látható. A betű szárában van még két ember, egy szerzetes, ő volt a kódex megrendelője, és egy festő, aki a képeket készítette.
Szent Pál írja a rómaiaknak szóló levelet, 15. század végi francia kódexfestmény. Pál mellett ott van az attribútuma, a kard. A rómaiakat négy férfi képviseli, akik különféle kalapot viselnek, az ősz szakállú férfi fején olyan sapka van, amit a klerikusok hordtak a 15. században, mellette a széles karimájú kalap nemesi viselet, a csúcsos süveg a zsidók megkülönböztető jelzése volt a középkorban, végül a turbán török jellegzetesség. Amikor a kép készült, a török Európát fenyegette, nemcsak Magyarországon, de hajóival a Földközi tengeren is.