János evangéliuma
Márk evangéliuma főleg a keresztet figyeli, egy vértanúságba menő Egyháznak akarja mutatni, hogy a kereszt győzelem. Máté mint tanítót, az új Mózest ünnepli Jézust. Lukács az üdvtörténetet magyarázza, hogyan jutott Isten terve Jeruzsálemtől Rómáig. János evangéliuma ezekkel szemben olyan, mint egy elmélkedés: a mélyet keresi az eseményekben. Kevés történetet mond el, kevés csodát és kevés találkozást, de azokat mélyen elemzi, és próbálja megérteni, Márk olyan, mintha a piactéren beszélne, Máté mintha egy zsinagógában prédikálna, Lukács pedig mintha egy művelt görögnek beszélne Jézusról. János egy cellában elmélkedő szerzeteshez hasonlít, aki megpróbálja minél jobban megérteni Isten titkait.
Kr. u. 190-ből származik a legelső ránk maradt híradás arról, hogy a negyedik evangélium szerzője János apostol volt. Ma már tudjuk, hogy ez szinte biztosan nem igaz, de az evangélium szerzőjének (és a szeretett tanítványnak) kiléte homályba vész. Több próbálkozás történt arra, hogy a szerzőséget egy bizonyos János presbiterhez kössék (az egyházatyák ugyanis következetesen tanítványnak nevezik az evangéliumszerző Jánost, de soha nem írják róla, hogy apostol lett volna), de minden kétséget kizáró bizonyíték erre az elméletre sincs. A negyedik evangélium kialakulása egy hosszú folyamat eredménye volt, az első változatba később több betoldás került, míg végül elnyerte mai formáját. Az utolsó fejezet pl. egész biztosan ilyen toldalék, az eredeti írás Tamás apostol hitvallásával („Én Uram, és Istenem”) végződhetett, az evangéliumnak ugyanis világosan felismerhető kerete van: legelső verse egy nagy horderejű állítást mond ki, amit az Újszövetség ritkán tesz meg, azonosítja Jézust Istennel („Isten volt az Ige”). Ez az azonosítás ismétlődik meg a végén Tamás vallomásában.
A negyedik evangélium időben is legutoljára keletkezett az evangéliumok közül, egészen biztosan azután, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból (Kr. u. 90). Erre többször van utalás a szövegben, pl. a vakon születettet kidobják a zsinagógából, és a szülei félnek, mert a zsidók megmondták, hogy aki Jézust Messiásnak vallja, azt kizárják a zsinagógából. Vagy a 12. fejezetben olvassuk, hogy sok főember is hitt Jézusban, de csak titokban, mert féltek attól, hogy kizárják őket a zsinagógából. Ez Jézus korára egyáltalán nem jellemző, semmiféle ilyen retorzió nem fenyegette Jézus tanítványait. Az evangélium megírásának legkésőbbi lehetséges időpontját a fennmaradt papirusztöredékek alapján lehet meghatározni, eszerint biztosan Kr. u. 110 előtt készült. Forrásairól semmit nem tudunk, annyi biztos csak, hogy több szövegrészt a szóbeli hagyományból merített.
Az ősegyház választ keresett arra a kérdésre, miért kellett az emberiséget Jézus halála árán megváltani. Olyan hasonlatokat alkalmazott, mint a rabszolgaságból történő kiváltás, az engesztelő áldozat. János – Lukács evangéliumához hasonlóan – tartózkodó az engesztelés gondolatával szemben. János kinyilatkoztatásnak ábrázolja Krisztus művét, és sok dolgot háttérbe szorít (megtérés, bűnök eltörlése, bűnök megbocsátása). Krisztust Logosznak (magyar fordításban: Ige), Istenről szóló beszédnek mutatja be. A csodák jelek, amelyek kinyilatkoztatják Istent. A kereszt is ebbe a sorba tartozik, a kinyilatkoztatás csúcsa, a legnagyobb jel. A kánai menyegző és a kereszt fogja közre az evangéliumot, a menyegző leírása már utal az órára („még nem jött el az én órám”), az evangélium kezdettől fogva a kereszt, mint csúcs felé tart. A keresztrefeszítésre János egy többértelmű kifejezést használ, mely felmagasztalást, fizikai felemelést, a korabeli szóhasználatban leggyakrabban trónra emelést, de keresztrefeszítést is jelent. Szándékos ez a kétértelműség: Jézus a keresztrefeszítésekor kezdte meg uralmát. János sok mindent kihagy a passióból, ami megalázó lehetne (Júdás csókja, a poroszlók gúnya, a Heródes-jelenet, a gonosztevők közé sorolás). Az elfogására küldött katonák térdre rogynak, mint valami uralkodó előtt. János a megaláztatások és kínok helyett azt emeli ki, hogy Jézus a szenvedésben királlyá emelkedik.
János a szenvedést szeretetből való önátadásnak nevezi. Ez a szinoptikusoknál így nem szerepel, Jánosnál viszont annál többször. A kereszthalál is ilyen önátadás, János sehol nem nevezi áldozatnak. Még abban a kifejezésben sem, amit Keresztelő Szent János használ Jézusra: Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Az evangélium több helyen is visszatér erre a gondolatra: Jézus elítélésének órája pontosan egybeesik a húsvéti bárányok feláldozásával, nem törik csontját, ahogy a mózesi törvény előírja a bárány feláldozásánál stb. Fontos azonban tudnunk, hogy a zsidók a bárányt nem tekintették áldozatnak, a bárányból semmi sem került az oltárra, nem volt égőáldozat, megették egy ünnepi lakoma keretében. Miért szorul Jánosnál ennyire háttérbe az áldozat gondolata? Elsősorban azért, mert a bűnt mélyebben fogja fel, mint Szent Pál. Nem egy jogi sértésnek tekinti, sem adósságnak, amit el lehet engedni. Nem egy folt, amit le lehet mosni az áldozat vérével, vagy ami átruházható (bűnbak). A bűn Jánosnál létmód. Szinte mindig egyes számban szerepel, János nem bűnökről beszél, hanem egyetlen bűnről, ami egy Istennel szembeni állapot. Nevezi hazugságnak, önmagunk dicsőítésének, gyűlöletnek, gyilkosságnak, sötétségnek, rabszolga-életnek. Az ember ebben az állapotban távol van Istentől és az igazságtól. Ennek az állapotnak a legfőbb oka az, hogy az ember nem ismeri Istent. Ezért mivel a bűn lényege Isten nem ismerése és a tőle való elidegenedés, ezért a megváltás úgy történik, hogy Isten kinyilatkoztatja igazi arcát. A megváltás a jánosi felfogás szerint nem pusztán megbocsátás vagy lemosás, hanem egy új ember megszületése, Isten a bűn létmódjából a szeretet isteni létmódjába emeli át az embert, ezt nevezi János újjászületésnek. A szeretet vonzza az embert, és újra közel hozza Istenhez. Nekünk ma már magától értetődőnek tűnik, hogy Isten szeret minket, de az ókorban ez nem így volt. Az ókori ember nem beszél Isten szeretetéről, csak arról, hogy az ember vágyik Isten felé, de Isten nem törődik vele. Ő önmagát szemléli. Az ember méltatlan Istenhez. Az ókori ember számára azt megérteni és átélni, hogy Isten valóban szereti ezt a világot és az embert, igazi megváltás volt. Manapság újra különösen aktuális a jánosi megváltástan. Az a fajta bűntudat, amit Szent Pál feltételez, amit átélt Szent Ágoston és Luther, a mai emberből hiányzik. Kevés ember érzi úgy, hogy szörnyű helyzetben van bűnei miatt, hogy be kellene tartania valamilyen törvényt, de képtelen rá. Ezért nem megkönnyebbülés számára, amikor megtudja, hogy Krisztus magára vette a törvény átkát. Sokkal inkább átéli viszont azt, hogy a bűn elidegenedés, hazugságban, szeretetnélküliségben élés. A mai ember is beismeri, hogy nincs meg az életében a harmónia, hogy nem ismeri a világ és az élet titkát, hogy a maga erejéből a saját életét nem tudja megoldani, új életre van szüksége. Ennek elfogadásban segíthet a jánosi megváltástan, amely olyan fogalmakkal írja le Krisztus üdvözítő művét, amelyek a mai emberhez közelebb állnak, mint a páli kifejezések.
A kánai menyegző ábrázolása egy 10. századi kódexből. A kánai menyegző leírása azzal kezdődik, hogy a szöveg pontosan meghatározza az időt: harmadnapon. Ez nyilvánvaló előrevetítés a feltámadásra, de ennél többet is jelent. Az evangélium leírja a történetet megelőző napok eseményeit is. Az első napon zsidók és leviták mennek Keresztelő Jánoshoz, és ő tanúságot tesz előttük. Ez a tanúság végig tagadásokból áll, „nem vagyok” (sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta) ismétli hatszor a szöveg, mintha a Keresztelő ezt akarná megértetni: ti nem tudjátok, hogy ki vagyok én, és azt sem tudjátok, hogy kicsoda a Messiás. A második napon Keresztelő János egy hitvallást mond Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya”. Ez egy meglepő hitvallás, aminek az Ószövetségben igazi előzménye nincs, maga a kifejezés is ismeretlen. Az ószövetségben az emberek bárányokat, áldozati állatokat ajánlanak fel Istennek, az ember mutat be áldozatot. Itt viszont isteni Bárány szerepel, Isten áldozza fel önmagát, egészen máshogy fog megvalósulni Isten és az ember kiengesztelődése, a Messiás megérkezése, mint ahogy azt a zsidók várták volna.
A harmadik napon jönnek az első tanítványok. Első kérdésük: Rabbi, hol laksz? Rabbinak nevezik, mintha ő is egy lenne a sok tanító közül, hol laksz, kérdezik, vagyis keresik azt az iskolát, ahol Jézus tanít. Az apostolok boldogan híresztelik, hogy „megtaláltuk a Messiást”, azt gondolják, hogy tudják, kicsoda Jézus, szinte birtokolják. János evangéliumában sokszor szinte ironikusan szerepel az a kifejezés, hogy „mi tudjuk”, mert sokan úgy gondolják, hogy ismerik az igazságot, de a végén mindig az ellenkezője derül ki róluk. Nikodémus magabiztosan kezdi a beszélgetést Jézussal: „Rabbi, mi tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy…”, ám a beszélgetés végére a „mi tudjuk” biztonsága elenyészik: „Te vagy Izrael tanítója, és nem tudod?” A vakon született történetében a zsidók háromszor is mondják, hogy „mi tudjuk”, a tudásuk ellenére mégis vakok maradnak. A vakon született háromszor vallja meg, hogy”nem tudom”, és ő eljut a fényre.
A harmadik nap végére megfordul a helyzet, Jézus ad nevet Simonnak. Nem az ember ad nevet Istennek, hanem Isten mondja meg, hogy mi kik vagyunk.
A negyedik nap azzal kezdődik, hogy Jézus megtalálja Fülöpöt. Eddig arról volt szó, hogy az ember találta meg a Messiást, igazából azonban nem az ember az, aki rátalál Istenre, hanem Isten az, aki rátalál az emberre. Ezután Fülöp viszi a hírt Nátánáelnek. Fülöp szintén azt hiszi, tudja honnan való Jézus: Názáretből, nem is sejti, hogy Ő fölülről szállt alá. Azután jön Nátánáel, akiről Jézus megmondja, hogy ott volt a fügefa alatt. Valami nagyon mély és fontos dolgot említ ezzel: nem mi vagyunk, akik tudjuk, hogy Ő honnan való, hanem Isten tudja azt, hogy mi honnan vagyunk. Nátánáel pedig felkiált: „Rabbi, te vagy az Isten Fia!” Azt gondolnánk, hogy végre ez egy tökéletes hitvallás, Jézus azonban egy meglepő mondattal válaszol: „Nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Mind a négy napon arról van szó, hogy az ember neveket akar adni Istennek, de elnevezései mindig kevesebbet mondanak a valóságosnál.
Harmadnapon – indítja a kánai történetet az elbeszélő, ez a Fülöp megtalálását követő harmadik nap, összességében tehát a hatodik napon játszódik a történet (a negyedik napot kétszer kell számolni, a „harmadnapon” a zsidó időszámításban annyit tesz, a mai naptól számolva a második napon). A hat nap nyilvánvaló utalás a teremtés hat napjára. A menyegző napján, a hatodik napon elhangzó „Asszony” megszólítás is az első asszony megteremtésére utal. A hat nap azonban emlékeztet a sínai teofániára is. A zsidók a törvényadás ünnepére (ebből lett a kereszténységben a pünkösd) hat napon át készültek, s a zsidók közt közmondásos volt, hogy a hatodik napon adatott a törvény. A kánai csoda úgy végződik, hogy „Jézus kinyilatkoztatta dicsőségét”, ahogy a Sínai hegyen is az Úr dicsősége nyilvánult meg. A kánai csodában Mária azt mondja: tegyétek meg azt, amit csak mond nektek”. Ez visszaidézi a nép szavait a Sínai hegy alatt: „Amit az Úr mond, mindent megteszünk” (Kiv 19,8).
A kánai csoda elbeszélése azzal indul, hogy volt ott hat kőedény. Ez valószínűleg utalás az ószövetségi szertartások tökéletlenségére. Meg is jegyzi: „a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára”. A hatos szám az abszolút tökéletlenség száma, mivel majdnem hét, ami pedig a tökéletesség száma. A hat kőedény tehát jelképezi a zsidóság, a régi szertartások tökéletlenségét, igazi megtisztulást nem tudnak adni. Ekkor jön Mária, aki nem tudja megfogalmazni, kicsoda Krisztus, nem akar neki neveket adni, de tudja, hogy azt kell tenni, amit ő mond. Ez egy abszolút odaadás Krisztusnak, erre a hitre történik válaszként a csoda.
Nagyon sok párhuzam van a kánai csoda és a kereszt jelenete között. Rögtön az elején rövid utalás történik: „Asszony, még nem jött el az én órám”. Jézus órája a kereszthalál, a megdicsőülés óráját jelenti. AZ „asszony” megszólítás is utalás a kereszthalálra, két helyen nevezi Jézus Máriát asszonynak a kánai menyegzőn és a kereszten. A keresztrefeszítést úgy ábrázolja az evangélium, mint az új Évának, az új asszonynak a megteremtését az új Ádám oldalából. Ez az asszony az Egyház, akit Mária testesít meg a kereszt alatt. A Krisztus oldalából kifolyó vér és víz emlékeztet a keresztségre és az Oltáriszentségre, az Egyház születésére. A kánai menyegzőn is (mint a kereszt alatt), Mária jelképezi az Egyházat, a tökéletes hitet. Az igazi vőlegény ebben a menyegzőben maga Krisztus. Jelképesen ábrázolva van Isten és ember násza. A kánai menyegző jelképezi azt a végső lakomát, ahol a menyasszony, Isten népe, visszatér a vőlegényhez. Ehhez a lakomához adja majd Krisztus a bort, saját vérét.
A lábmosás ábrázolása egy 1200 körül készült kódexből. Az ókori Keleten mezítláb vagy saruban járták a poros utakat, így megérkezéskor elengedhetetlen volt a lábmosás. Vendégségben kötelező udvariassági gesztus volt, hogy a vendégeknek lehetőséget adjanak a lábmosásra. Az alattvaló (rabszolga) feladata volt megmosni ura lábát, de az asszony is köteles volt megmosni férje lábát, ill. a gyerekek is mosták apjuk lábát. Ha valaki vállalta ezt az egészen alantas szolgálatot, az a legteljesebb odaadás jelének számított.
Lázár feltámasztása egy 1130-40-es évekből származó kódexből. Lázár az Eleazár név görögösített változata, jelentése: Isten segített.
Jézus és a szamáriai asszony a kútnál. Katakombafestmény a 4. századból.