A Máté evangélium
Az Újszövetség kanonikus könyveinek sorát a Máté evangélium nyitja. A hagyomány Máté apostolnak tulajdonítja a könyv megírását, de az szinte bizonyos, hogy a szerző nem volt közvetlen szemtanú, ha ugyanis az lett volna, nem követné szolgai módon a Márk evangéliumot, mely művének egyik forrása volt. A szerző felhasznált ezen kívül egy olyan Jézus mondásaiból szerkesztett gyűjteményt, mely nem maradt fenn, de a tartalma elég jól rekonstruálható. Bizonyos az is, hogy az evangélium egyes részei (pl. a gyermekségtörténet) a korabeli szájhagyományból kerültek be a műbe. Ha Máté (nevezzük így a hagyományok szellemében a szerzőt) Jézus szavait az általa használt két forrásban eltérő formában találta, akkor úgy kapcsolta őket össze, hogy egyik forrás se sikkadjon el.
Máté egyike lehetett azoknak a keresztény írástudóknak, akik az Ószövetséget tanulmányozták, kutatták benne azokat a helyeket, amelyek a Messiásra vonatkoztathatók. Az evangélium maga is a zsidókeresztények számára íródott, Máté olyan hallgatóságnak szánta művét, akik számára nem kellett magyarázni a zsidó szokásokat, ezért az ilyen részeket nem is veszi át Márktól. A zsidókeresztények Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) után krízisbe kerültek. A város pusztulásában az Izrael felett kimondott ítéletet látták, ami eltávolította őket a zsidóktól. Ugyanez végbement a másik oldalon is, a zsidók ugyanis Jeruzsálem lerombolása után tartott zsinaton kizárták a keresztényeket köreikből, és nem engedték meg többé nekik, hogy bemenjenek a zsinagógákba. A zsidókból lett keresztények, akik eddig mindkét valláshoz egyformán tartoztak (azaz megtartották a zsidó törvényeket, csak nem a farizeusi, hanem a jézusi értelmezésben, valamint hittek Krisztus feltámadásában, és megünnepelték ennek emléknapját, a vasárnapot), ekkor válaszút előtt álltak: vagy visszatérnek a zsidóságba, vagy csatlakoznak a pogányokat is magába foglaló kereszténységhez, és vállalják a pogánymissziót (a zsidókeresztények ugyanis zártak voltak a pogányokkal szemben). Máté a péteri nagyegyházhoz való csatlakozást szorgalmazza írásával, az evangélium ebben a történelmi helyzetben született meg. Több filológiai és történeti érv szól amellett, hogy Máté Szíriában élt, művét ott írta görög nyelven.
A Máté evangélium szerkezetét Jézus öt nagy beszéde határozza meg, ezáltal Máté Mózeshez hasonlítja Jézust, aki új Tórát ad, a végső kinyilatkoztatást. A gyermekségtörténet több részlete is (mágusok, gyermekgyilkosság, egyiptomi menekülés) Mózes születésére és életére emlékeztet. AZ evangélium elején álló nemzetségtábla az apokaliptikából ismert korszakok (6×7 évhét) motívumát felhasználva utal Jézus dávidi származására, és ezzel messiási mivoltára. A háromszor 14 nemzedék jelentését a zsidókeresztények könnyen megértették, ők úgyis tudták, hogy a Dávid név betűinek számértéke, ha összeadjuk, 14. Az egész evangéliumot át- meg átszövik az effajta rejtett utalások, szimbólumok. Az öt beszéd is úgy van elhelyezve benne, hogy a középső, a harmadik (a mű 13. fejezete, a megvetőről szóló példázat) szól Isten országáról, a többi négy pedig úgy helyezkedik el körülötte, hogy az első az ötödikkel, a második a negyedikkel párhuzamos, azaz körülölelik. A Máté evangélium egy jól megszerkesztett, többszöri olvasásra szánt mű, melyben fel kell fedezni ezeket az összefüggéseket.
Jézus a Miatyánkra tanítja az apostolokat, egy 12. századi francia kódex ábrázolásán. A Miatyánk a hegyi beszéd közepén áll, ez az egész evangélium rövid foglalata. A keresztények kezdettől fogva naponta imádkozták, és az Eukharisztia liturgiájának is kezdettők fogva része. A Miatyánk kristálytiszta evangéliumi igazság. a közvetlen istenközelség (Abba, amit atya helyett inkább apukának kellene fordítani), az egyszerű és rövid megfogalmazások, a mindenfajta nacionalizmustól való mentesség, az Isten országának és a mindennapoknak ez a szerves egységben való látása, a szegények és a megbocsátás imádságban való kulcsszerephez jutása egészen egyedülállóvá teszik Jézus imádságát. Univerzális nyitottságú ima ez, imádkozni tanít minden jóakaratú embert.
A hegyi beszéd
A hegyi beszéd a Máté evangélium tanításának legfontosabb összefoglalása. A beszéd úgy kezdődik, hogy Jézus felmegy „a” hegyre. A természetes megfogalmazás az lenne, hogy egy hegyre vagy pl. a Tábor hegyére. A „felment a hegyre” a Sínai hegyre utal, Jézus felmegy a kinyilatkoztatás hegyére, ahol 10 boldogságmondást mond (ebből az első nyolcat szokás nyolc boldogságként emlegetni), azaz új tízparancsolatot, új törvényt ad. Lukács evangéliumában is szerepel ennek a beszédnek a története, ott az áll, hogy Jézus a hegyen imádkozott, majd lejött, és tanította a népet. A beszéd eredeti helyszíne valószínűleg a síkság lehetett, a józan megfontolás is ezt diktálja. Máté azért változtatta meg a forrásában szereplő adatot, hogy ezzel Mózesre utaljon. Nem hamisítja meg ezzel az eseményt, hanem mélyebb jelentését, igazi horderejét ábrázolja. Mózes ugyanis felment a hegyre, de ott ő nem beszélt, hanem Istent hallgatta. A hegyen tanító Jézus viszont így isteni mivoltában nyilatkoztatja ki az új törvényt.
A hegyi beszéd a boldogságmondásokkal kezdődik, ezeket általában erénylistának szoktuk értelmezni. Három mondás azonban kilóg a sorból: a sírás, a szegénység és az éhezés nem erény, amiért jutalom járna. S pontosan ez a három boldogság a legeredetibb, a legősibb, ezeket idézi ugyanabból a Máté által használt elveszett forrásból Lukács is. Máté kiegészíti a mondásokat, ennek a háromnak is lelki értelmet ad. A szegényekhez hozzáteszi, hogy lélekben szegények. Mivel a héber nyelvben kevés az elvont melléknév és főnév, ezért elvont fogalmakat gyakran fejeztek ki úgy, hogy a hétköznapi tulajdonságot jelölő szóhoz hozzáillesztették a szív vagy lélek szót. Az alacsony lelkű így alázatost jelent, a magas lelkű nagyképűt. A lelki szegényt ugyanilyen átvitt értelemben kell érteni, akinek a lelke alázatos, kicsi, Istenre szorul, nem gőgös. Máté az éhezőhöz is hozzáteszi, hogy az igazságot éhezi. A zsidóknál az igazság azt jelentette, hogy valaki igaz, szent ember, éhezni az igazságot pedig annyit jelent, hogy vágyom arra, és mindent megteszek azért, hogy Istennek tetszően élhessek.
Eredetileg azonban úgy hangozhattak el a boldogság-mondások, ahogyan Lukács is idézi őket:“Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert jól fogtok lakni. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.”(Lk 6,20-21) Az eredeti szöveg nyelvtani formulája világossá teszi, hogy Isten lakatja jól őket, ő ad vigasztalást nekik. Isten országa pedig nem a túlvilág, a menyország, hanem Isten királysága, az, ahol és amikor Isten a király. Az ókori Kelten a királyoktól elsősorban azt várták, hogy a nyomorultakat segítség, a szegényeket, árvákat, özvegyeket segítsék. Idealizálták a királyt, hol pásztornak nevezik, néha még anyához is hasonlítják. Azt remélik a királytól, hogy igazságot teremt. A keleti ember számára az igazság nem egyszerűen jogegyenlőséget jelentett, mint a nyugati gondolkodásban, Keleten tudták, hogy attól, hogy az erősnek és a gyengének ugyanolyan jogai vannak, még nem lesz esélyegyenlőség. A király akkor igazságos, ha a szegény mellé áll, és a jogait megvédi. Ennek számtalan példáját találjuk Hammurabbi törvényoszlopától kezdve az egyiptomi iratokig. Izrael is ezt várta, elsősorban magától Istentől, Istent a gyöngét védő királynak nevezve. Amikor tehát Jézus azt kiáltja, boldogok vagytok ti, szegények, mert elérkezett Isten királysága, akkor ennek a királyságnak a beteljesülését hirdeti meg. Trónra lépett a Messiás, aki jóllakatja az éhezőt. Nem arról van tehát szó, hogy a szegények jobbak, mint a gazdagok, vagy az éhezők jobbak, mint a jóllakottak, hanem arról, hogy Isten úgy uralkodik, hogy még a szegények is boldogok lesznek.
