Az Újszövetség
Régies formában Újtestamentumnak is nevezik azoknak a könyveknek a gyűjteményét, melyet a keresztény egyház sugalmazottnak ismer el. A testamentum ma már végrendeletet jelent, de a szó eredeti latin jelentése szövetség, szövetkezés. Jézus új szövetség alatt egy olyan szövetséget ért, ami rajta keresztül jött létre a világ és Isten között, és azért nevezi újnak, hogy megkülönböztesse attól a szövetségtől, melyben Mózes volt a közvetítő Isten és a választott nép között.
Az Újszövetség 27 könyvet tartalmaz, melyet a hagyomány nyolc szerzőnek tulajdonít. Közülük hatan apostolok voltak (Máté, János, Péter, Pál, Jakab, Júdás), ketten pedig (Márk és Lukács) az apostolok közvetlen tanítványai. A könyvek – csakúgy, mint az Ószövetség könyvei – három csoportba oszthatók: történeti, tanító és profetikus könyvekre. Ezek az első század második felében keletkeztek, azaz kb. 50 és 100 között íródtak, eredetileg csak egy szűkebb közösség (egy-egy város keresztényei) vagy mint az evangéliumok, egy nagyobb terület egyházai számára, de már igen korán gyakorlattá vált az, hogy a szomszédos városok közösségei kölcsönösen felolvassák egymás leveleit (Ha nálatok már felolvasták ezt a levelet, gondoskodjatok róla, hogy a laodiceai egyházban is felolvassák. Ti pedig olvassátok el a laodiceaiakét. Kol 4,16), azaz a legrégibb keresztény írások már a korai időkben olvasmányul szolgáltak az istentiszteleteken. Az apostolok és tanítványaik tekintélye az általuk lejegyzett írásokra is kiterjedt, így ezeket igen hamar kezdték szent könyveknek tartani.
Az Újszövetség könyveinek kanonizálása (azaz annak megállapítása, hogy mely könyvek sugalmazottak és melyek nem) csak a 4. század közepére fejeződött be. Ebben a hosszú időben az egyházban több eretnekség is támadt, s ezek a mozgalmak (főként a gnosztikus áramlatok, melyek azt hirdették magukról, hogy a tömeg számára hozzáférhetetlen, titkos tudással, hagyományokkal rendelkeznek) olyan írásokat is isteni eredetűnek tekintettek, melyek nem őrizték tisztán az apostolok tanítását. Az újszövetségi kánon így viták és az eretnekségekkel való küzdelem során született meg, s első ízben 367 húsvétján hirdették ki. A lista az egyház keleti és nyugati felében (azaz az ortodoxiában és a katolicizmusban is) azonos, sőt, a reformáció során keletkezett felekezetek sem változtattak rajta, így az Újszövetség könyvei minden keresztény Bibliában megegyeznek egymással.
Az Újszövetség könyveinek eredeti nyelve görög, bár azt nem lehet teljesen kizárni, hogy egyes szövegek vagy szövegrészek arámi nyelvből készült fordítások. Az eredeti kéziratok természetesen nem maradtak fenn, de igen nagyszámú másolattal (voltaképpen másolatok másolataival) rendelkezünk, a korai időkből több mint négyezer szöveget vagy szövegtöredéket őriznek ma a könyvtárak. Ezeknek szövege kismértékben tér csak el egymástól, vagyis a szöveghagyomány szilárdan és megbízhatóan őrizte meg az eredeti változatot.
Az eredeti görög szövegből már a 2. század vége előtt készültek fordítások, elsőként szír, latin és kopt nyelvre. A következő évszázadokban minden nagyobb népcsoport nyelvére lefordították a szöveget, örmény, grúz, etióp, gót, ószláv változatokat is ismerünk, ez utóbbi Cirill és Metód püspökök munkája a 9. századból. Ezután azonban megállt az anyanyelv térhódítása az egyházban, így mire a magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe, már fel sem merült, hogy magyarul végezzék a szertartást, és magyarul olvashassák a Bibliát. Az első teljes magyar nyelvű Újszövetségre a 16. századig kellett várni.
Kánontábla egy 11. századi görög Újszövetségből. Mivel a bibliai könyvek fejezetekre és versekre tagolására csak a késő középkorban került sor, Caesareai Euszebiosz (263?-339) püspök egy praktikus táblázatot készített, melyből könnyen ki lehetett keresni azokat a helyeket, ahol az evangéliumok azonosan vagy különbözőképpen adnak elő egy-egy történetet. A táblázatot tíz függőleges oszlopra osztotta, és az egyes oszlopok a lehetséges csoportosításokat tartalmazzák, az első oszlopba azok az evangéliumi helyek kerültek, melyek mind a négy evangélistánál azonos történetet fednek, a második oszlopba az ún. szinoptikus evangéliumok, azaz Máté, Márk, Lukács egyezései, a harmadikba Máté, Lukács és János egyezései, a negyedikbe Máté, Márk és János egyezései stb. Az ötödik oszloptól kezdve két-két evangélium összevetése szerepel, míg a tizedik oszlopban azok a helyek, amelyek csak egyetlen evangéliumban szerepelnek, nincs párhuzamuk másutt. Euszebiosz kánontáblája annyira hasznos volt, hogy szinte nincs bibliakézirat, amiből kimaradt volna. A kora középkorban általában egy stilizált, oszlopos épületet festettek a táblázat köré, és gyakran díszítették jelképes motívumokkal. Ebben a 11. századi kéziratban az épület felett két erősen sematikus pávát látunk, a páva a halhatatlanság és az örök élet szimbóluma, azt tartották róla ugyanis, hogy a húsa nem romlandó.
Illusztráció egy etióp nyelvű Újszövetségből. A korai kereszténység követte még a mózesi parancsot, mely elítélte Isten képi ábrázolását. Az első keresztények – akár zsidókból lettel azzá, akár egy pogány kultusztól fordultak el – úgy három évszázadon át legfeljebb egy-egy jelképpel, szőlőfürttel, hallal, pávával, báránnyal utaltak a láthatatlan lényegre. Később már megjelenik Krisztus ábrázolása is, mégpedig meglepően egységes módon. Hiába idegen és furcsa számunkra az etióp szokás szerint megrajzolt, tágra nyílt szem, a hangsúlyos, ívelt szemöldök, azonnal felismerjük a jelenetet, melyet a nyugati kereszténység és az ortodox ikonfestők is pontosan így ábrázolnak: a mandorlában (mandula alakú dicsfényben) Krisztus ül, kezében nyitott könyv, jobbját áldásra emeli. Körülötte a négy evangélista szimbóluma, alul pedig a hódoló angyalokat látjuk, vagyis az égi liturgia egy pillanatának vagyunk tanúi.
A János evangélium első oldala egy 9. századi, latin nyelvű, ír szerzetesek által kifestett Újszövetségből. Az írek még pogány korukból hozták magukkal az ornamentális díszítés iránti rajongásukat, s a motívumokat a keresztény művészetben is alkalmazták. Az indák, vonalak kanyargása olyan, mintha egy gazdagon díszített szőnyeget látnánk, alig lehet kivenni a betűket: In principio erat verbum, azaz kezdetben volt az ige. Az evangélista a hosszú szárú I és a P között, a szinte felfedezhetetlen n betű felett ül.