Mikeás próféta könyve
Mikeás (a neve annyit jelent: ki olyan, mint Jahve?) a Kr. e. 6. században élt, kortársa volt az első Izajás prófétának. Működési helye Jeruzsálem, de ő maga nem ott született, hanem a várostól délnyugati irányban fekvő dombvidéken, mely Filiszteával (a mai gázai övezettel) volt határos. Lehetséges, hogy Mikeás akkor menekült Jeruzsálembe, amikor Asszíria elözönlötte Filiszteát. Vidéki származása ellenére a fővárosban fellépett a nyilvánosság előtt, és élesen kritizálta a vezető réteg körében uralkodó állapotokat, így feltehető, hogy ő maga is az előkelők közé tartozott, talán nemzetségfő vagy „vén” lehetett. Mikeás nem beszéli el meghívásának történetét, sőt magát nem is nevezi prófétánk, de igehirdetését áthatja a prófétákra jellemző isteni meghatalmazottság tudata.
A szöveg elemzéséből arra lehet következtetni, hogy Mikeás fellépésének kezdetén még létezett az északi királyság, és fővárosa, Szamária, melynek ostromát Kr. e. 725-ben kezdték az asszírok és 722-ben foglalták el. Hosszú időn keresztül, legalább húsz, de lehet, hogy harminc éven át prédikált. Ahogy korábbi életéről sem maradt fenn semmilyen adat, úgy későbbi sorsa is ismeretlen.
Mikeás próféta eredeti szövegét azután – csakúgy, mint minden más fogság előtti időből származó iratot – átdolgozták a fogság után. Az üdvösséget hirdető szakaszokban (pl. Bizony, összegyűjtöm egész Jákobot, bizony, egybegyűjtöm Izrael maradékát. Egybegyűjtöm őket, mint juhokat az akolba, mint a nyájat a mezők ölén, és nem kell félniük senkitől. Elindul az élükön a vezérük, előttük jár; kilépnek a kapun, kivonulnak; előttük megy királyuk, az Úr halad az élükön! Mik 2,12-13) a fogság és a fogság utáni idők tapasztalata tükröződik, a 8. századi teológia még nem foglalkozott a végidővel és a végidőben elkövetkező üdvösséggel. A szerkesztés és átdolgozás következtében a könyvben a fenyegetésről és az üdvösség ígéretéről szóló részek váltogatják egymást: az első három fejezet fenyegetés, a 4-5. üdvösség, a hatodik és a hetedik fejezet első fele ismét fenyegetés, majd a hetedik fejezet második felében az üdvösség ígérete zárja a könyvet. A próféta nyelve szemléletes, konkrét, nyers, szókimondó, néven nevezi a tapasztalt jelenségeket, képeit és fordulatait a vidéki életből veszi. Hallgatóit közvetlenül szólítja vagy kérdezi meg, és gyakran idézi szavaikat. Mikeás nemcsak vidéki származásában, a társadalmi és szociális élet problémáinak kritikájában, hanem kifejezésmódjában is közel áll Ámosz prófétához.
A könyv Jahve súlyos ítéletét hirdeti Szamáriának, Jeruzsálemnek és Júdea városainak, melynek okát a közállapotokban, a hatalmasok erőszakosságában, az ősi törvénytől való elfordulásban jelöli meg. A próféta küldetésének célja az, hogy feltárja ezeket a vétkeket, és szembeszálljon azzal az elbizakodott elképzeléssel, mely szerint a templomi kultusz gondos végzése biztosíték arra, hogy a nép minden körülmények között bántatlan maradhat, Jahve minden veszedelemtől megvédi őket. Bár a könyvben sehol nem találni bűnbánatra való felhívást, mégsem állítható, hogy a próféta az elkerülhetetlen ítéleten túl ne látta volna egy új kezdet lehetőségét. A Betlehemből származó uralkodóról szóló jövendölés (De te, [Betlehem] Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Mik 2,1) a próféta eredeti, nyolcadik századi szövegének is része volt már, nem későbbi kiegészítés.
A vének
Amíg a zsidók törzsi kötelékben éltek, a törzsek és ezeken beül a nemzetségek irányítói a vének, a nagycsaládok legidősebb tagjai voltak. Ők jog szerint mind egyenrangúak voltak, a hatalom mégis gyakran a legerősebb családok vezetőinek kezében összpontosult. Így a „vén” fokozatosan egyre kevésbé életkort, mint inkább méltóságot jelentett. A törzs vénei, Izrael vénei a törzs vagy az egész nép nemességét alkották, háborús időben ők voltak a hadvezérek, békeidőben igazságot szolgáltattak. Ítéleteiknek a puszta tekintélyük szerzett érvényt, nem voltak katonáik, akik kikényszerítették volna intézkedéseiknek betartását. Bár a vérségi köteléken alapuló törzsi, nemzetségi szervezet bizonyos mértékig fennmaradt a honfoglalás, sőt még a babiloni fogság után is (minden zsidó számon tartotta magáról, hogy melyik törzsbe tartozik), a végleges letelepedés azzal is járt, hogy városokban egy keverék népesség alakult ki. A mindennapi élet megszervezése megkövetelte, hogy az egy helyen lakók azonos joghatóság alá tartozzanak, mégpedig a lakóhelyük vezetőinek irányítása alá, nem pedig a gyakran több napi járóföldre levő törzs vénei ítélkezzenek fölöttük. Így a vének szerepét a honfoglalás után átvették a város előkelői, az arisztokrácia férfitagjai. A királyság bevezetése tovább korlátozta a vének maradék tekintélyét és befolyását, de a királyok nem hagyhatták figyelmen kívül a vének szavát, akik gyakran a király tanácsadói is voltak. A fogság utáni időkben a vének alkották a helyi hatóságokat, és elsősorban az adminisztrációért voltak felelősek. Bekerültek harmadik csoportként a zsidó főtanácsba is a főpapok és az írástudók mellé, ezért nevezik a főtanácsot gyakran vének tanácsának, presbitériumnak. A diaszpórában élő zsidó közösségeket is a vének kormányozták az ókorban, s ők vezették a zsinagógákat is.