Ámosz próféta könyve
Ámosz próféta az északi országrész, Izrael utolsó felvirágzásának idején tevékenykedett, II. Jerobeám (787-747) uralkodása alatt. Ebben az időben Izrael és Júda ellenségei, Damaszkusz és Asszíria meggyengültek, így a két zsidó állam újra terjeszkedni tudott, együttes területük megközelítette Salamon országának nagyságát. A területi gyarapodás hatalmas gazdasági fellendüléssel járt együtt, soha nem látott mértékben emelkedett a jólét, a régészeti ásatások tanúsága szerint luxuscikkek sokasága árasztotta el az országot. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek, s amint belekóstoltak a fényűzésbe, egyre mohóbban vágytak arra, hogy vagyonukat tovább gyarapítsák, akár jogellenes eszközökkel is. Egyre szaporodott a nincstelenek száma, s ez éles ellentétben állt Izrael ősi törvényével, mely egymás iránti szolidaritásra kötelezte a közösség tagjait. A kiéleződő társadalmi feszültségek mellett a vallásgyakorlattal sem volt minden rendben. A Jahve tiszteletét ugyan fényes külsőségek közepette gyakorolták, de az emberek legtöbbjének számára ez egy gépies gyakorlat volt, mely automatikusan biztosította Jahve bőséges áldását. Ezzel párhuzamosan terjedtek a pogány kánaánita istenségek tisztelete is. Ilyen történelmi és vallási körülmények között lépett fel Ámosz, rámutatva korának bűneire, a hamis megelégedettségre, és meghirdette Jahve büntető ítéletét.
Ámosz próféta meghívása, egy 1372-ben készült kéziratos francia Biblia illusztrációja. A háttérben állnak a szikomorfák, ezeket a festő meglepő élethűséggel ábrázolta.
A próféta Júdeából származott, eredeti foglalkozása pásztor, akit Jahve elszólított a nyáj mellől, és víziókban adta tudtára mindazt, amit hirdetnie kellett. A könyvből arra lehet következtetni, hogy Ámosz Jeruzsálemben, Szamáriában és Gilgalban, Izrael fővárosában is prófétált, de az írás csak bételi tevékenységének nyomát őrizte meg. Bétel az északi országrész legjelentősebb szentélye volt. Ősi vallási hagyománnyal rendelkezett, és zarándokok tömegei keresték fel. A próféta valószínűleg egy ünnep alkalmával intézte szavait a néphez, melyre nagy hatást gyakorolt a prófétálás, de a királyról elhangzott jövendölést összeesküvésként értelmezték, ezért a király, amint tudomására jutott a dolog, kiutasította Ámoszt az országból. A próféta ezután minden bizonnyal visszatért Júdeába, de további tevékenységének nem maradt nyoma. Ámosz izraeli működése legfeljebb néhány hónapig tartott, valamikor Kr. e. 760 és 750 között. A neve alatt fennmaradt könyvet azonban később átdolgozták, egyes mondatai biztosan a fogság utáni időkből valók.
Ámosz próféta egyik látomása az amiens-i Boldogasszony katedrális faláról (Amiens Párizstól 100 kilométerre északra fekszik, és a székesegyháza a legmagasabb befejezett templomépület Franciaországban). A bibliai szövegben egy mérőónt tartó férfi szerepel (Ezt mutatta nekem az Úr, az Isten: Lám, egy ember állt a falon, a kezében mérőónt tartott. Az Úr megkérdezte: “Mit látsz, Ámosz?” Azt feleltem: “Mérőónt.” Az Úr így szólt: “Nézd, lemérem népemet, Izraelt mérőónnal, és többé nem kegyelmezek neki! Elpusztulnak Izsák magaslatai, lerombolják Izrael szentélyeit, és karddal támadok Jerobeám házára.” Ám 7,7-9), de ezt a szobrász továbbgondolta, és a Krisztusként ábrázolt férfi kezébe kőműves szerszámot adott.
A próféta igehirdetésének középpontjában Izrael belső viszonyainak kritikája áll. Felemelte szavát a szociális igazságtalanság, a jogtiprás, a szegények elnyomása és a vezető réteg fényűző élete ellen. Kifogásolta a helytelen vallásos magatartást, a hamisan értelmezett kiválasztottságból fakadó önbizalmat, a pogány elemeket is magába olvasztó istentiszteleti gyakorlatot, melyből hiányzott a Jahve iránti odaadó hit és a szilárd erkölcsi magatartás. Ezért meghirdette Izrael ítéletét, az északi ország királyának és népének pusztulását.
Füge és szikomor
Ámosz próféta azt mondja magáról könyvében, hogy pásztor volt, és szikomort gyűjtött. A szikomorfa a fügék egyik változata, eperfügének vagy vadfügének is nevezik (az angolul tudókat könnyen megtéveszti a név, mivel az angol sycamore platánt vagy juharfát jelent, és nincs semmi köze a fügéhez).
A füge az egyik legalapvetőbb táplálék a bibliai tájakon, mivel magas cukortartalma miatt meleg éghajlaton is hosszú ideig tárolható. Évente kétszer hoz termést. A zöld gyümölcsök télen a fán maradnak, és a következő év júniusára érnek be. Ez a korai vagy téli füge. A fa közben elhullatja leveleit és újakat nevel. Jézus ezért átkozza meg a gyümölcstelen, de már leveleket hajtó fügefát, amikor nem találja rajta a téli termést. (Az út mentén látott egy fügefát. Odament, de nem talált rajta egyebet, csak levelet. Erre így szólt: “Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!” A fügefa azon nyomban kiszáradt.Mt 21,19) A második termés tavasszal kezd növekedni, és augusztus-szeptemberre érik be, ezt általában aszalták vagy préselve tartósították. A gyümölcsöt a táplálkozáson kívül sebek, kelések, gyulladások gyógyítására is használták. (Akkor Izajás meghagyta: “Hozzatok nekem fügét!” Vittek, s rátették a kelésre. Nyomban meggyógyult. 2Kir 20,7) A fügefa megporzását a fügedarázs végzi, csak ez az állat fér át a fügevirágzat apró csúcsi nyílásán. A fügedarázs azért keresi fel a fügefát, hogy a magkezdeményekbe rakja a petéit. A vadfügefák virága rövid bibéjű, és amelyikbe a darázs belepetézik, csökevényes és keserű gyümölccsé érik. A nemes fügefák virágának bibéje viszont hosszú, a darázs nem éri el a magkezdeményt, így csak akaratlanul beporozza a növényt a vadfügéről származó virágporral, mely ezután édes gyümölcsöt terem. A fügeültetvényeken ezért szoktak a nemes fák közé elszórtan vadfügéket is ültetni.
Ficus carica, azaz édes vagy közönséges fügefa. 3-6 méter magas, fénylő kérgű cserje vagy fa. Levelei nagyok, mintegy 20 cm átmérőjűek, melyeket a belőlük fakadó fehér tejnedvvel össze is lehet ragasztani, a Teremtés könyve ilyennek írja le az ősszülők maguk készítette első ruházatát.
Az eperfüge vagy szikomorfa a vadfügék egyik változata. Igen hosszú életkora és az olajfákéhoz hasonló rendkívüli sarjadóképessége miatt a túlélés, a halhatatlanság jelképe. Ha a homok teljesen betemeti vagy ellenkezőleg, a szél kifújja a talajt a gyökerei közül, képes igen hosszú idő után is újra hajtani. Gyökerének szilárdsága a hit erejét példázza. Az egyiptomi kultúrában igen ellenálló természete és az örök életet szimbolizáló tulajdonsága miatt a múmiakoporsókat szikomorfából készítették. Egy legenda szerint az Egyiptomba menekülő Szent Család is egy szikomorfa árnyékában pihent meg a mai Kairó közelében.
A szikomorfa tőben elágazó, 10-15 méter magas, vízszintes ágú, terebélyes fa. Hatalmas árnyékot adott, ezért előszeretettel ültették a városokban az utak mellé. Könnyen mászható fa, így tudott rá Zakeus is felkapaszkodni, amikor a Jerikó felé vezető út mentén látni akarta az arra haladó Jézust.
A szikomorfa dió nagyságú termése
A szikomorfa virágát a vadfügedarázs porozza be ugyanolyan módon, ahogy a nemes fügefát. Hogy a termés ne legyen ehetetlen, az éretlen fügét egy éles késsel bemetszették, megszúrták. A bevágás után a növény etilént kezdett termelni, amitől a gyümölcs napok alatt a sokszorosára nőtt. A júdeai pusztaságban pásztorkodó Ámosz a száraz nyárvégeken feltehetőleg a Jerikó környéki fügemetszőknél dolgozott ilyen „szurkáló emberként”. Az eredeti héber szó, amit a magyarban a gyűjteni igével adtak vissza („pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem”) ugyanis azt jelenti: vágni, szurkálni.