23. hét: Zsoltárok

Zsoltárok könyve

A Zsoltárok könyve 150 zsoltárból álló gyűjtemény. A zsoltár szó görög eredetű (pszalmón, ebből lett a latin psalmus, a latinból a kora középkori német salter, ami a magyarban zsoltárrá alakult), és hárfát vagy hangszeres kísérettel előadott éneket jelent. A zsoltárok könyvének számozása eltér a Biblia héber és görög változatában, mivel a görögben a 9. és a 10. valamint a 114. és a 115. zsoltárok egy-egy éneknek számítanak, míg a 116. és a 147. zsoltárok két részre bontva, két-két külön dalként szerepelnek. A katolikus és az ortodox egyház a görög számozást követi, a reformáció felekezetei pedig a hébert, mely így a 10. zsoltártól egészen a 147.-ig eggyel alacsonyabb sorszámokat mutat. Az újabb katolikus bibliafordítások azonban áttértek a héber számozásra, de zárójelben meg szokták adni a hagyományos, görög számozás szerinti, eggyel magasabb sorszámot is.

A Zsoltárok könyve több, eredetileg önálló, kisebb részgyűjteményből állt össze, melyeket fokozatosan illesztettek egymás mellé a Kr. e. 5. századtól, míg végül a könyv Kr. e. 200 körül elnyerte mai formáját. Az 150 zsoltár öt ciklusra bontható, ezek mindegyik dicsőítő énekkel (doxológiával) fejeződik be: ilyen doxológia a 41., 72., 89., 106. és a 150. zsoltár. Az egyes zsoltárok keletkezési idejét nem lehet megállapítani, de az biztos, hogy egy részük nagyon ősi, még Dávidig vagy a királyságot megelőző időkig visszamenő hagyományból származik, egy részük viszont a makkabeusi időkből való. Dávid nevének feltüntetése nem jelenti feltétlenül azt, hogy valóban ő a szerző, még ha a hagyomány annak mondta is. Dávid közismert volt költői tehetségéről és a kultusz iránti szeretetéről, ezért természetes, hogy a neve alatt sokkal több mű maradt fenn, mint amennyit valójában ő szerzett. A zsoltárok felirataiban megjelenő Aszaf és Korach több helyen szerepelnek a Krónikák könyvében, ők feltehetőleg nem voltak zsoltárszerzők, csak templomi szolgálatot ellátó énekesek, akiknek a neve alatt hagyományozódtak a zsoltárgyűjtemények. A zsoltárok egy része valószínűleg a fogság előtti templomi szertartásokból nőtt ki, ezeket a templomban énekelték a szolgálattevő papok. Más zsoltárok az egyéni áhítat kifejezésére szolgáltak, ezekben a zsoltáros egyedül áll a teremtő Isten előtt, megvallja személyes panaszait vagy háladalt énekel az Úrnak.

Zsoltárszerű imaszövegek bőségesen maradtak fenn a sumér, akkád, asszír vagy egyiptomi irodalomban is, sőt, kimutathatók párhuzamosságok, motívumbeli egyezések a zsoltárköltészet és a környező népek imaszövegei között. Ez azonban nem jelent közvetlen átvételt, a hasonlóságokat a szoros politikai és kulturális kapcsolatok magyarázzák. A zsoltárok gyökerét Izrael vallásos élmény- és gondolatvilágában, a Jahve hitben kell keresni, amelynek egyedülállósága kizárja az idegen vallásos háttérből való levezetést.

A zsoltárokat összeköti a szemlélet, az érzelemvilág és a vallási hagyomány azonossága. Ugyanakkor egyes zsoltárok az irodalmi felépítés, a kifejezésmód, a zsoltáros helyzete vagy a téma hasonlósága miatt szorosabb kapcsolatban állnak egymással. A Zsoltárok könyvének jelentős része, mintegy negyede panaszzsoltár, melyek vagy egyéni, vagy közösségi imákat fogalmaznak meg. Az egyéni panaszokban a személy fordul Isten felé, feltárja előtte szorult helyzetét, segítséget, bajából szabadulást kér. A szorongatás, amiből az illető menekülni igyekszik, lehet az ellenség üldözése, halál, betegség, bűn, rágalom stb. A közösségi panaszzsoltárok indítéka valamilyen nemzeti szerencsétlenség (vereség, az ellenség támadása, a szentély meggyalázása, az igazak üldözése, természeti csapások), amelyben Izrael könyörög Istenhez, és a nép szabadítását kéri a veszedelemből. A közösségi panaszzsoltárok eredete a kultusz, a háborús események, természeti csapások miatt összehívott nép jelenlétében tartott, böjttel egybekötött istentisztelet. A Biblia több helyen is megemlíti, hogy ilyen istentiszteleteket tartottak a templom idejében.

Az egyéni és közösségi panaszzsoltárok felépítése azonos, hármas tagolásúak. A bevezetés segélykiáltás Istenhez, mely lehet egyszerű megszólítás vagy hosszabb ima is, amelyben a zsoltáros felidézi Isten jóságát, hivatkozva arra, hogy mindig megsegíti azokat, akik a bajban hozzá folyamodtak. A második rész leírja a zsoltáros állapotát, melyből kitűnik, hogy a bajbajutott imádkozón egyedül csak Isten segíthet. A könyörgő egyes szám első személyben beszéli el szenvedélyes hangnemben – gyakran túlzóan felnagyítva – nehéz helyzetét. Tényleges körülményeit nehéz megítélni, mert helyzetét ismétlődő, képszerű kifejezésekkel jellemzi, mint pl. mélység vizei, a halál és az alvilág cselvetései, fenyegető, álnok ellenségek, támadó vadállatok (kutya, oroszlán, bika stb.), kiszáradt csontok, rémülettől viaszhoz hasonlóan megolvadt szív. Állapotának ábrázolásával a zsoltáros előkészíti kérését, amelyben elsősorban a maga számára könyörög Isten segítségéért, de előfordul, hogy barátaiért vagy általában a jámborakért is esedezik, ismételt kéréssel („tekints rám”, „irgalmazz nekem”, „siess segítségemre”, „szabadíts meg üldözőimtől” stb.) vagy szemrehányó kérdéssel (meddig? miért?) szólítja Istent cselekvésre. Kérésének támogatására a zsoltáros felsorolja az isteni közbelépés indokait is, Jahve kegyelmét, irgalmát és igazságosságát. Hivatkozik Isten múltbeli segítségére, de saját bűnbánatára vagy Istenbe vetett bizalmára is. A közösségi panasz-zsoltárok a szövetséget és az az üdvtörténet nagy tetteit idézik fel, melyekben Jahve segítségére sietett népének. Többször érvként említik azt is, hogy Istent saját nagysága is Izrael megsegítésére kötelezi, mert ha nem így tenne, a pogányok tehetetlen, mihaszna Istennek gúnyolnák őt. A panasz-zsoltárok harmadik egysége a befejezés, melyben az imádkozó kifejezi bizalmát és azt a meggyőződését, hogy Isten meghallgatja kérését. A panaszzsoltárok sok esetben hálaadással vagy fogadalommal végződnek.

Ez a köszönet a zsoltárok második típusának, a hálazsoltároknak a lényege, ebben a csoportban is vannak egyéni és közösségi darabok is. A háladalok többsége egyéni ének, amelyekben az imádkozó ember megemlékezik szenvedéseiről, köszönetet mond Istennek a kért és elnyert szabadulásért, felszólítva a közösség tagjait, hogy ők is vegyenek részt a hálaadásban. Kollektív háladal csak három van a zsoltárok között, ezekben Izrael köszönetet mond a veszélyből való szabadulásért és a bő termésért. A háladalok a kultuszhoz kapcsolódnak, eredetileg az áldozatokat kísérték ilyen énekekkel, vagy körmenetekben énekelték őket. Istenhez forduló bevezetés után a dalok központi része négy mozzanatot tartalmaz (a sorrendjük esetenként változhat): a zsoltáros felidézi szenvedéseit vagy üldöztetését, ezután elmondja Istenhez intézett könyörgéseit és kérésének meghallgatását. A harmadik elem a hálaadás maga, Isten üdvözítő tetteinek hirdetése, végül a zsoltáros Jahve hatalmát dicséri, aki győzelemre segíti a benne bízókat.

A zsoltárok könyvében a legkönnyebben felismerhető műfaj a himnuszoké: hangnemük a dicséret, ezekben a versekben a zsoltáros nem kér semmit se maga se a közösség számára. Isten dicsőítése a biblikus hagyomány meghatározó eleme, válasz Jahve nagy történeti tetteire, melyekben Izrael megtapasztalta Isten nagyságát és gondviselését. Ezért himnuszok vagy himnikus motívumok több helyen is találhatók az Ószövetségben, ilyen pl. Mózes és Mirjam éneke a csodálatos sás-tengeri átkelés után vagy a három ifjú éneke a tüzes kemencében Dániel könyvéből. A himnuszok eredetileg a kultuszhoz tartoztak, az istentiszteletek alatt énekelték őket. A himnuszok bevezetése felszólítás Isten dicséretére, majd Isten nagy tetteinek bemutatása következik, mindez igen változatosan, kérdések, felkiáltások, áldások, az idegen istenekkel való összehasonlítás formájában.

A zsoltárok könyvében elszórtan több olyan zsoltár található, melyeknek közös vonása az, hogy a király személyével foglalkoznak. Mivel a királyok Dávid házának tagjai voltak, a dinasztia kiválasztottságát kijelentő ünnepélyes isteni ígéret többszörösen visszhangot kap ezekben a zsoltárokban. Emellett számos utalás található a király életének fontosabb mozzanataira, így például a király beiktatására, a trónra lépés évfordulójának megünneplésére, a királyi nászra, a háborúkat megelőző könyörgésekre és a győzelmet követő hálaadásra. A király iránt megnyilvánuló tisztelet végső fokon Istenre irányul, hiszen Izrael uralkodója Jahve királyságának trónján ül. Ezért a király isteni adományok birtokosa: Jahve fogadott fia és örököse, felkentje, aki a jobbján foglal helyet, és övé az ígéret Dávid trónjának örök fennállásáról. Bár a királyzsoltárok egy része valóságos élethelyzetekre utal, mégis túllépnek a konkrét történelmi helyzeteken, és a végidőbeli beteljesedés felé mutatnak. Ez az eszkatológikus-messiási vonás csak a fogság utáni időkben került előtérbe, amikor a zsoltárok konkrét történeti háttere megszűnt, minthogy a dávidi királyság többé már nem állt vissza. A királyzsoltárokat azonban tovább használták az új templom liturgiájában is, és bekerültek a zsoltárok gyűjteményébe. Továbbélésük összefügg az egyre erőteljesebben kibontakozó messiási reményekkel, és többé már nem a Sionon uralkodó királyra, hanem a végidőbeli Messiásra-királyra értelmezték őket.

A felsorolt műfajok mellett vannak kisebb csoportok is a zsoltárok könyvében, mint a történeti zsoltárok (ezek az üdvtörténet eseményeire tekintenek vissza), a liturgikus zsoltárok (a templomba való bevonulás vagy a hálaadás liturgiája), prófétai intések, bölcsességi vagy tanító zsoltárok. Ez utóbbiak témaköre közös a bölcsességi irodaloméval, különös figyelmet fordítanak az igazak és gonoszok viselkedésére, sorsuk kimenetelére. Az isteni visszafizetés, jutalmazás és büntetés problémáját a hagyományos bölcsességtan alapján szemlélik (Isten a jót jóval, a gonoszat gonosszal fizeti vissza még ezen a földön), de nem kerüli el a figyelmüket az sem, hogy az életben gyakran a gonoszok sorsa megy jó, az igazak viszont szükséget szenvednek. A bölcsességi zsoltárokban előforduló témák a következők: az istenfélő ember dicsérete, akit a zsoltáros boldognak hirdet; Jahve törvényének kimeríthetetlen gazdagsága; az igazak és gonoszok útja; a helyes emberi magatartás és Isten áldásának összefüggése; hogyan viselkedjen az igaz, amikor a gonoszok sikerét látja; a gazdagság hiábavalósága; oktatás az igazak és istentelenek sorsáról történeti visszapillantás formájában. A tanító zsoltárokat az alfabetikus felépítés is összeköti a bölcsességi irodalommal.

A különböző műfajú zsoltárok különböző formában fordulnak Istenhez: a himnuszok és hálaénekek a dicséret, a panaszok a segélykiáltás hangján szólítják meg őt, de valamennyi zsoltár Jahvéhoz, Izrael Istenéhez szól. A zsoltárok istenképe nem elvont, mindig a személyes Istent hirdetik, aki a teremtés és történelem cselekvő Ura. A zsoltárok elsősorban a történelemben tevékeny Istenről beszélnek, akinek üdvözítő nagy tetteit Izrael annyiszor megtapasztalta. A zsoltárok azt a hitet hirdetik, hogy Isten igaz, és gondja van az emberre. Ő irányítja az emberi sorsot, számon kéri kinek-kinek tetteit. Az Ószövetség felfogása a bűn és a szenvedés összefüggéséről azon a meggyőződésen alapul, hogy a csapások vétkeinek következményeként sújtják az embert. A bűn és a szenvedés ok-okozati kapcsolatának felismerése egyben figyelmeztetés a hívőnek. Az igaz természetszerűen sikert, boldogságot, bőséget és egészséget vár feddhetetlen életéért, ha mégis szenvedés éri, ez bűneinek felismeréséhez kell, hogy vezesse. Helyzete nem reménytelen, mert őszinte bűnbánattal és bocsánatkéréssel visszaszerezheti Isten pártfogását. A bűneit megvalló ember reménye abból a hitből fakad, hogy Jahve üdvözítő Isten, s ezért nem tagadja meg irgalmát attól, aki a vele való közösség helyreállításának őszinte vágyával közeledik hozzá.

A zsoltárokat elvont tartalmuk miatt nehéz volt illusztrálni, ezért a korai zsoltároskönyvek – mint ez a 9. századból, a magyarok honfoglalásának korából való görög kódex – azt a megoldást választották, hogy a szöveg egy-egy sorát vagy akár csak egy-egy szavát ábrázolták, néha a szövegösszefüggéstől teljesen elrugaszkodva. Ezen a lapon a 69. zsoltár szövege olvasható görögül, a margóra festett golgotai jelenet pedig a zsoltár 22. versét ábrázolja: „Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak”, azaz Krisztusra vonatkoztatta a zsoltárverset. A kép alján az ikonromboló teológusokat gúnyolja az illusztrátor, a rúdra tűzött szivaccsal az utolsó ikonromboló konstantinápolyi pátriárka, VII. Johannész Grammatikosz látható, amint sikertelenül próbálja meg eltüntetni Krisztus képmását. A pátriárka haja rendezetlen, ami az eleganciára sokat adó Bizáncban visszataszítónak számított, a festő ezzel is nevetségessé akarta tenni őt, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a pátriárka teológiai tévedésének. Az ikonrombolók minden ábrázolást bálványimádásnak tartottak, ezért összetörték és elpusztították a régebbi szentképeket, újak festését pedig megtiltották. Az ikonrombolók és az ikontisztelők teológiai harca a 9. század közepén zárult le, az utóbbiak győzelmével.

Ebben az 1265 körül, Angliában készült zsoltároskönyvben Krisztus teste a világmindenség képzeletbeli térképe, a középpontban Jeruzsálemmel. A világ nem azért kerek az ábrázoláson, mert tudtak arról, hogy a Föld gömb alakú, azt laposnak vélték, de a kör a legtökéletesebb geometriai alakzat, és egyedül ezt tartották méltónak arra, hogy a világmindenséget, a Földet, és a körülötte keringő égitesteket ábrázolja.

Az első zsoltár latinul a „Beatus vir” boldog férfi szavakkal kezdődik. A középkori kódexekben ezt a B kezdőbetűt általában díszesen kifestették. A leggyakrabban a hárfázó Dávid királyt ábrázolták a B betű testében, mivel a zsoltárok nagy részét neki tulajdonította a hagyomány.