Jób könyve
A Makkabeusok második könyvével lezárult a Biblia legterjedelmesebb egysége, a történeti könyvek csoportja. Jób könyve, mely nem a szerzőjéről, hanem a főszereplőről kapta a nevét, a bölcsességi könyvek sorában az első. Jób könyve tematikailag egységes – végig az igaz szenvedésének okára keresi a választ -, ám irodalmilag és teológiailag több réteget lehet benne elkülöníteni. A mű egyes részei formailag is eltérnek egymástól (vannak verses és vannak prózai fejezetei), és a szóhasználat is más bennük, pl. Isten nevét hol így hol úgy írják. Mindez arra enged következtetni, hogy a könyv nem egyetlen szerző munkája, hanem egy hosszabb szöveghagyományozódás eredménye. A keretelbeszélés és a könyv törzsét kitevő beszédek teológiai szemléletmódja is más. A bevezető és a lezárás Jóbot példamutató szenvedőként írja le, aki zúgolódás nélkül fogadja el a sorscsapásokat. Ezek a szövegrészek a hagyományos felfogást képviselik, miszerint az igazak Isten áldásában részesülnek. A feddhetetlen Jóbot is csak átmenetileg érik a csapások, de a rövid szenvedésben tanúsított hűsége után Isten igazolja őt, és mindent visszaad neki. A történetben magában ezzel szemben Jób hevesen és elkeseredetten, sőt Istennel is perlekedve tiltakozik bajok ellen, amiket ő igazságtalanságként él meg. Kétségbe vonja azt a tanítást, hogy csak a bűnösökre sújt le Isten büntető keze, hevesen és ismételten visszautasítja, hogy saját magát bűnösnek ismerje el. Ezek alapján elég valószínű, hogy Jób könyve legalább két, egymástól felfogásában is különböző hagyományból ered (legszembeszökőbb jele ennek az, hogy Jób Istenhez intézett beszéde után a szöveg így folytatódik: „Miután Jahve e szavakat intézte Jóbhoz…” Jób 42,7) Az is valószínű, hogy a könyv törzsét képező, költői szépségű szöveget egy tanult szerző írta, míg a bevezetés és befejezés talán a népi hagyományból származik.
A Jób-hagyomány tehát ősi eredetű, és a történet szereplőinek neve arról tanúskodik, hogy idegen gyökerei vannak. A főhős maga „kelet fiaihoz” tartozik, és Husz földjéről való, mely délkeleten, Edom és Arábia vidékén terült el, és a biblikus hagyományban bölcs embereiről híres. A három barát ugyanerről a vidékről való, tehát szintén idegenek. Ennek ellenére maga az elbeszélés biztosan zsidó eredetű. Olyan mozzanatok is vannak benne, melyek a pátriárkák korát idézik (pl. a családfő maga mutatja be az áldozatot), de írásba foglalása biztosan csak a fogság után történt (a sátán, mint kísértő és perlekedő nem volt jelen a fogság előtti gondolkodásban). A szenvedő Jób megrajzolásán érződik Jeremiás próféta könyvének hatása, így mindent összevetve Jób könyve a Kr. e. 5-3. század között keletkezhetett Palesztinában.
Jób könyve a Jahve-hit fényében keres választ a szenvedés miértjének gyötrő kérdésére, de a mű formájának (a párbeszédes szerkesztésnek) és tartalmának hosszú előtörténete van az ókori Kelet más népeinek irodalmában is. Az emberi sorsban, a világ rendjében tapasztalható igazságtalanság, az igaz ember szenvedése, a lét nyomorúsága, a lélek halál utáni sorsa megannyi egyiptomi és mezopotámiai írásmű témája. Ezek az alkotások tanúsítják, hogy a Jób könyvét megelőző időkben az ókori Kelten sokat foglalkoztak ezekkel a témákkal, és az is valószínű, hogy Jób könyvének szerzője ismerte ezt az irodalmi hagyományt. Ugyanakkor konkrét hatást nem lehet kimutatni a fennmaradt szövegek és Jób könyve között, Jób könyvének emelkedettsége, a szenvedés problémájára adott építő válasza, a költői kifejezés szépsége mind-mind arra utalnak, hogy a mű önálló, eredeti alkotás, mely nem függ a kor szerteágazó és népszerű bölcsességi irodalmától.
Jób könyve szembeszáll azzal a felfogással, amely automatikus kapcsolatot lát az igaz élet és a boldog, sikeres életpálya, illetve a bűnös élet és a szenvedés között. Jób tagadja ezt a törvényszerű összefüggést, amikor azt állítja, ő igaz életet élt, és mégis szenvednie kell. Igazolásul további példákat is felsorol a világban tapasztalható igazságtalanságokból, cáfolva azt a tételt, hogy az Isten minden körülmények között a jót jóval, a rosszat rosszal fizeti vissza. Jóbot a világ rendjére vonatkozó kételyei végső soron a teremtő Istennel állítják szembe, akit merészen meg is idéz, hogy a saját sorsára vonatkozó nagy kérdésekre választ kapjon tőle. Isten végül meg is jelenik, de Jób kételyeire csak közvetve válaszol. Az ember nem lehet vitapartnere a mindenható és mindent tudó Istennek, aki megőrzi titkait teremtménye előtt, de ugyanakkor bizalomra szólítja fel őt. Feltárja Jób előtt a teremtésben megnyilvánuló bölcsességet, és megmutatja neki gondviselő hatalmát, amely a mindenségben fenntartja a rendet, megőrizve azt, hogy káoszba ne hulljon. A természet csodáiban megnyilvánuló isteni tevékenység vigasztalást, biztosítékot nyújt arra, hogy az ember életét szintén Isten bölcsessége irányítja, még a szenvedésben is, ahol az emberi értelem nem képes azt felfedni vagy megérteni. Jób könyve nem tud ugyan egyszerű megoldást nyújtani a szenvedés problémájára, de megőrzi az embert a kétségbeeséstől, és megtartja őt az Istennel való közösségben. Arra az alázatos és bizalomteljes magatartásra nevel, hogy a szenvedés ugyan a véges emberi értelem számára felfoghatatlan, de a végtelenül bölcs Isten világrendjét irányító gondviselésében van értelme és megoldása.
Jób, a felesége és a három barát egy szír eredetű, 6-7. századi Bibliából. A három barát öltözéke erős hellenista hatást mutat.
A mennyei udvartartás és a sátán
Az angyalok mellett az Ószövetség más mennyei lényeket is ismer, akiket a bibliai kor utáni időkben besoroltak az angyalok közé. Ezek a lények eredetileg ahhoz az elképzeléshez tartoztak, amely a mennyet, mint királyi udvartartást írja le, és ebben az udvartartásban ők Isten segédei a kozmosz és a világ népeinek kormányzásában, vagy csak Isten dicsőségének hirdetői. Ezek a mennyei lények gyakran mint „mennyei seregek” jelennek meg a Biblia lapjain („Láttam az Urat, a trónján ült, az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és a balján” – 1Kir 22,19). A seregeken nem embereket vagy angyalokat kell érteni, hanem természeti erőket, a csillagokat az égen (a kánaáni mitológiában a csillagok az eső forrásai), a felhőket, a villámlást, melyek mind engedelmességgel tartoznak Jahvénak. Kánaán meghódításának idején az Úr többször nyújtott segítséget valamilyen természeti jelenség által népének.
Az Úrnak szolgáló mennyi lények között ott vannak az „Isten fiai” is. Jób könyvének elején is azt olvashatjuk, hogy „az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr elé járultak. A sátán is megjelent köztük.” (Jób 1,6) A kifejezés az isteni szférához tartozó lények általános megjelölésére szolgált, azaz nem Isten leszármazottait kell látnunk a fiakban. A „fiak” ugyanis a héberben nemcsak a közvetlen leszármazottakat jelentette, hanem gyakran használták a valamely néphez vagy csoporthoz való tartozás kifejezésére is, így például „Izrael fiain” Izrael népét, a „próféták fiain” valamely prófétai közösség tagjait értették. A mennyei seregek és az Isten fiai minden bizonnyal a többistenhit képzeletvilágának maradványai, egy olyan világszemléleté, melyben a jó és a rossz végső okai a különböző, egymással gyakran civakodó és rivalizáló istenek. Az izraeli monoteizmus beolvasztotta és Jahvénak rendelte alá a természeti erők működéséért felelős istenségeket és az emberek sorsát irányító hatalmakat. A környező népek istenségeinek létét a korai időkben nem tagadták a zsidók, csak tiszteletüket tartották megengedhetetlen bűnnek.
A mennyei udvartartáshoz hozzátartozott még néhány titokzatos lény, olyanok, akik trónusként szolgálnak a mindenség Urának, és olyanok, akik a királlyá kiáltás rituáléját követve szünet nélkül magasztalják őt. Ők az egyetlen szellemlények a Bibliában, akik szárnyakat viselnek, míg az angyalokról ezt nem állítja az Írás. (Ennek ellenére a keresztény művészet szinte a kezdetektől fogva az angyalokat is felruházta szárnyakkal.) Izajás próféta víziójában szerepelnek a szeráfok, ezek a félig ember, félig állat alakú, hangos és heves lények, szárnyakkal, arccal és lábakkal. A szó eredetileg egy sivatagi kígyó neve, és rokon a szarap „égni, égetni” igével, feltehetőleg a kígyó fájdalmas marására utalva. A szárnyaik nyilván a veszélyességüket növelik, és mintájuk a négyszárnyú ureuszkígyó, az egyiptomi trón és a fáraó védelmezője. Izajásnál három pár lábuk van a szeráfoknak, amelyekkel nemcsak lebegni tudnak, hanem az Istentől való távolságtartás jeleként elfedik az arcukat, és az eufemisztikusan lábnak nevezett szeméremtestüket.
A babiloni fogság korának prófétája, Ezekiel látomásaiban is szerepelnek olyan lények, melyek hasonlóságot mutatnak a környező világ vallásaiban található alakokkal. Ezekiel részletes leírást ad Isten trónkocsijáról, melyhez négy szárnyas lény tartozott, mindegyiknek négy arca volt egy emberi, egy oroszlán, egy bika és egy sas, közöttük tűz lobogott, a tűzből villámok törtek elő, és mellettük ragyogó kerekek forogtak. Ezek a lények a kerubok. A szó feltehetőleg akkádból származik, és az „áldani” jelentésű igével van kapcsolatban. Asszíriában ismert volt egy bika- vagy oroszlántestű, emberarcú szárnyas kolosszus, mely a templomok és paloták bejáratát őrizte. De ismertek karilbi néven alacsonyabb rangú isteneket, védőszellemeket, akik a hívőt a főistenséghez vezetik és imádságát támogatják. Őket eredetileg embernek ábrázolták, később azonban szárnyakat kaptak, és sas, oroszlán vagy bika alakban jelentek meg. Gyakran ábrázolják őket együtt az élet fájával.
Egyiptomban a kerubok az istenség bárkáján a szent szekrényt védik, vagy a fáraó szarkofágján láthatók. Az ószövetségi kerubok, mindenekelőtt a szövetség ládájának tetején felállított szobrok nyilván összefüggnek az ősi keleti mitikus elképzelésekkel, ám a zsidók soha nem tisztelték istenként őket. Ők az isteninek csak kísérői: jelzik jelenlétét vagy közeledtét. A kerubok sem voltak eredetileg angyalok, de a kései zsidó írásmagyarázók nyomán a kereszténység annak tekinti őket, mégpedig az angyalok hierarchiájában legmagasabban állóknak.
Jób könyvének prológusában a Sátán úgy jelenik meg, mint Isten fiainak egyike, a mennyei udvartartás tagja. Kihívóan viselkedik, és engedélyt kap arra, hogy Jób vallásosságát kemény csapásokkal tegye próbára. A Sátán alakja a korai héber teológiából teljesen hiányzik, első említése a Krónikák első könyvében található, eszerint a Sátán vette rá Dávidot az Istennek nem tetsző népszámlálás elrendelésére. (Salamon könyvében ugyanez még úgy szerepel, hogy Isten haragja maga indítja Dávidot a hibás cselekedetre.) A sátán szó a héberben ellenszegülőt jelent, bizonyos esetekben azt az embert jelöli, aki a bíróságon a vádat képviseli.
A középkorban a Sátán szarvas, patás vagy karmos, undorító szagot árasztó, szőrös szörnyeteggé vált az ábrázolásokon. Ezen a 15. század közepi német tollrajzon is ilyen. Jób türelmesen elszenvedi a Sátán ostorcsapásait, amit Jób felesége kétségbeesetten figyel.
Az Ószövetségben sehol nem szerepelnek az őrangyalok, bár a Biblia gyakran ír az angyalok védő és oltalmazó szerepéről. Az a gondolat, hogy minden ember mellé külön angyal van rendelve, csak a Kr. e. első század Biblián kívüli zsidó irodalmában merül fel. Néhány szerző szerint minden ember egyik oldalán egy jó angyal, a másikon egy rossz angyal áll. Ennek az elképzelésnek bizonyára az a tapasztalat adott alapot, hogy mindannyiunkban egyszerre van meg a jóra és a rosszara való hajlandóság. Ugyanígy ismeretlen volt az ószövetségi idők nagy részében az az elképzelés, hogy a halállal nem fejeződik be az élet. A pátriárkák, de még a királyok korában is úgy képzelték el a halált, mint leszállást az alvilágba, ahol a halottak már csak mint árnyak léteznek. A halál utáni személyes jövő egyetlen lehetőségét az utódokban való továbbélésben látták. A túlvilági ítélet gondolata, mint például az egyiptomiaknak az az elképzelése, hogy a halottak jó vagy rossz cselekedeteik szerint kapnak helyet az alvilágban, alig hatolt be az Ószövetségbe. Az Ószövetség nem ad részletesebb leírást a túlvilágról. Természetesen az ószövetségei vallásosság meggyőződése szerint sem marad következmények nélkül, amit teszünk, de a jó cselekedetek jutalámát és a rossz cselekedetek büntetését csak a földi élet határain belül tudja elképzelni, ha nem az elkövető, akkor az utódok életében. (Jézustól is azt kérdezik tanítványai, amikor egy vakon született fiút visznek elé, hogy „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jn 9,2) Csak a makkabeusi időkben válik általánossá az a gondolat a zsidóságban, hogy a halál után új élet kezdődik, ami jelenthette a test feltámadását Istennek egy olyan különleges aktusa által, amely testi-lelki egységben támasztja fel a halottakat, de jelenthette a lélek halhatatlanságát is test nélkül. Idővel kialakult az a gondolat is, hogy van egy külön lény, a halál angyala, aki Isten megbízásából elválasztja a lelket a testtől, és átkíséri a lelket a túlvilágra. Az ókorban általános volt az az elképzelés, hogy a lelkeket egy kísérő viszi át át a túlvilágra (a görög mitológiában ez Hermész), hogy ne tévedjenek el, miután elhagyták testüket.
Angyalok az Újszövetség korában
A Jézus-kori zsidóságban csupán a konzervatív körök és a papi párt, a szadduceusok tagadták az angyalok és szellemek létezését és a halottak feltámadását, mert csak a Tórát, Mózes öt könyvét ismerték el kinyilatkoztatásnak, ahol erről nincs szó. A zsidók többsége azonban úgy tartotta, hogy Isten körül léteznek különböző lények, angyalok, kerubok, szeráfok, és létezik a Sátán is. Az evangéliumok tanúsága szerint maga Jézus is osztotta kortársai felfogását az angyalok létéről és természetéről. Azt mondja például, hogy Isten angyalai örülnek a bűnös megtérésének. Amit pedig a gyermekek angyalairól mond (Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mt 18,10), teljesen megfelel annak a népszerű elképzelésnek, hogy nemcsak Izrael népének van külön angyala, hanem minden egyes embernek is, aki szószólója Isten előtt. A példázatbeli szegény Lázár lelkét halottkísérő angyalok viszik Ábrahám kebelébe, vagyis a mennybe, az üdvözültek seregébe. Különösen gyakran, és teljesen a biblián kívüli irodalom szellemében beszél Jézus az angyalok világ végi szerepéről. A konkolyról és a tengerbe vetett hálóról szóló példázat magyarázatában az angyalok válogatják ki a gonoszakat az igazak közül („Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” Mt 13, 49-50), Angyalok kísérik az Emberfiát, amikor eljön dicsőségében, ők gyűjtik össze a választottakat a szélrózsa minden irányából, a gonoszak pedig az örök tűzre kerülnek, „amely a sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25,41).
A behemót és a leviatán
Jób könyvének végén a behemót és a leviatán, azaz a víziló és a krokodil az Isten teremtette világ nagyszerűségét bizonyítják.
Ezen a németországi Ulmban készült, 1238-as ábrázoláson a víziló közönséges bika, a leviatán pedig valami halszerű pikkelyes állat, amiket egy további legendás lény, egy lólábú, szárnyas állat kísér. A középkori német kódexfestő soha életében nem láthatott se vízilovat se krokodilt, így fogalma sem volt, hogyan kell őket ábrázolni.
A Biblia más helyein a leviatán a romlás erőit személyesíti meg, és tengerben élő sárkánynak vagy gyors kígyónak ábrázolták. Az ugariti mitológiában van egy hasonló nevű hétfejű sárkány, ami az aszály és a halál istene mellett harcol az esőt adó Baal ellen, de alulmarad. Egyiptomból is került elő olyan régészeti lelet, melyen egy hétfejű sárkányt fékez meg két isten. A környező népek mitológiáiban a leviatán isten-ellenes hatalom, a Bibliában viszont Jahve rákényszeríti, hogy beilleszkedjen az általa szabott rendbe: „Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek.” (Zsolt. 74,13-14)