21. hét: Makkabeusok második könyve

A Makkabeusok második könyve

A Makkabeusok második könyve a zsidó nép küzdelmét beszéli el, melyet a Szeleukida uralkodók ellen vívtak a politikai és vallási szabadságért. A történetet a Kr. e. 175-ös év eseményeivel kezdi, és Júdás Makkabeus Nikátor felett aratott győzelmével (Kr. e. 160) fejezi be, vagyis jóval szűkebb időről számol be, mit a Makkabeusok első könyve. A könyv középpontjában az ellenségtől fenyegetett, megszentségtelenített, megszabadított, majd újra felszentelt templom áll. A szerző az előszóban elmondja, hogy írása Kirenei Jázon öt kötetes könyvének rövid összefoglalása, amivel az volta célja, hogy a részeltekbe menő történeti munka helyett épületes olvasmányt nyújtson olvasóinak. A szándéka ennek megfelelően az olvasó megindítása és meggyőzése a retorika eszköztárával. Stílusát a hosszú mondatok, az egymásba beépülő, bonyolult szószerkezetek, a bombasztikus retorika, az indulatos fogalmazás, a számok eltúlzása és a zsidó ortodoxia ellenségeinek mértéket nem tartó szidalmazása jellemzi. A Makkabeusok második könyvének születése idején (ez valószínűleg Kr. e. 100 körülre tehető) divatos hellenista műfaj volt az olvasó képzeletére és érzelmeire ható patetikus történetírás, melynek ez a könyv is jó példája. Az írás a műfaj sajátosságainak megfelelően kedveli a csodás elemeket, de van történeti hitele is.

A Makkabeusok második könyvének szerzője nem ismerte a Makkabeusok első könyvét, művét attól teljesen függetlenül írta. Az előszóban említett forrás nem maradt ránk, Kirenei Jázon neve arra enged következtetni, hogy a mai Líbia területén lévő városban, Kirenében élt, ahol virágzó zsidó diaszpóra volt a Krisztus előtti évszázadokban (az evangéliumban szereplő Cirenei Simon nevében is ugyanez a városnév található, ő feltehetőleg onnan származott). A Jázon keresztnév pedig arra utal, hogy viselője hellenista műveltséggel bíró ember lehetett. Valószínűleg jól ismerte a Szeleukida birodalom belső rendszerét, a forrásként felhasznált okmányok pedig történetírói szakszerűségről tanúskodnak. Kirenei Jázon Júdás Makkabeus kortársa lehetett.

A Makkabeusok második könyve egyértelműen vallásos jellegű írás, mely valós történeti eseményekről is beszámol, de azoknak sokkal kisebb szerepet tulajdonít, mint az eső Makkabeus könyv. Ahogy az első, úgy a második könyvben is fontos szerepe van a mózesi törvénynek, a zsidók és hellenisták összeütközésének itt is ez a kiváltó oka, de ugyanakkor más vallási és erkölcsi értékekről is gyakran esik szó benne. Míg az első könyvben nem szerepel Isten neve, a másodikban sok név és cím vonatkozik rá. A könyv alapgondolata az, hogy az Isten közel van, és készen áll hívei imáinak meghallgatására. Az első könyv az üdvösséget az ember személyes közreműködésétől függőnek mutatja be, anélkül, hogy megemlítené az imádságot vagy az égi segítség elengedhetetlenül szükséges voltát, a második könyvben ezzel szemben ez utóbbin van a hangsúly. Ezen kívül jelentős szerepet kap a szerző teológiájában a halál utáni élet, a halottak közbenjárhatnak az élőkért, és az élők is segíthetnek a halottaknak imádságaikkal. Az első könyv a Makkabeusok nagyságát és erényeit hirdeti, akik amellett, hogy a hit hősei, a nemzet szabadságának, függetlenségének harcosai is. A második könyv sokkal tartózkodóbb a Makkabeusokkal szemben, ebben Júdás csak a hit és a templom szabadságának harcosa. Mellette állnak más hősök is, Eleázár, a hét vértanú testvér és Razisz, akiknek kiontott vére kiengeszteli Istent. A hitért feláldozott életük az előfeltétele annak az isteni segítségnek, amely győzelemre segíti Júdást.

Hanukka

A Makkabeusok mindkét könyvében olvasható a templom megtisztításának és újbóli fölszentelésének története. A bibliai szöveg nem részletezi az eseményt, csak arról emlékezik meg, hogy a zsidók nyolc napon át ünnepeltek. A hagyomány megőrzött erről egy legendát, eszerint a templomba bevonuló zsidók mindössze egyetlen olyan olajoskorsót találtak a raktárban, melyen rajta volt a főpap sértetlen pecsétje, vagyis alkalmas volt arra, hogy a szertartásokon használják. Egy korsó olaj egy napra elegendő, de ahhoz, hogy új olajat szenteljenek, nyolc napra volt szükség. Ekkor csoda történt, és az egy napra elegendő olaj nyolc napon át nem fogyott ki a mécsesből. Ennek emlékére szokás a templomszentelés ünnepét (héberül hanukka, felszentelés) úgy várni, hogy előtte nyolc nappal megkezdik a gyertyagyújtást, és minden nap eggyel több gyertyát gyújtanak, a nyolcadik gyertya lángja pedig elhozza a templomszentelés ünnepét, mely időben a keresztény karácsonyhoz van közel (idén pl. december 22-én lesz).

A hanukka gyertyatartója nyilván azért is lett kilenc karú, azaz páratlan, mert ezzel emlékeztet a menórára, arra a hétágú mécsestartóra, mely a templomban állt, és amelyben folyamatosan égtek a mécsesek Jahve színe előtt. A Biblia több menórát is említ, az első a babiloni fogság idején veszett el, a másodikat IV. Antiochosz Epifánesz rabolta el. Ehelyett Júdás Makkabeus csináltatott újat, de Heródes templomában ezt minden bizonnyal egy nagyobbra cserélték. Ezt a negyediket végül a Rómaiak hurcolták el, és vitték magukkal, ahogy a Jeruzsálemet kirabló császár, Titus diadalívén ma is látható.

A gyertyatartót az ajtó elé vagy az ablakba szokás kitenni, hogy hirdesse az embereknek az ünnep közeledtét, és egyben annak a csodának a történetét is, amire a templomszentelés ünnepével emlékeznek.

A hanukka gyertyatartója nyilván azért is lett kilenc karú, azaz páratlan, mert ezzel emlékeztet a menórára, arra a hétágú mécsestartóra, mely a templomban állt, és amelyben folyamatosan égtek a mécsesek Jahve színe előtt. A Biblia több menórát is említ, az első a babiloni fogság idején veszett el, a másodikat IV. Antiochosz Epifánesz rabolta el. Ehelyett Júdás Makkabeus csináltatott újat, de Heródes templomában ezt minden bizonnyal egy nagyobbra cserélték. Ezt a negyediket végül a Rómaiak hurcolták el, és vitték magukkal, ahogy a Jeruzsálemet kirabló császár, Titus diadalívén ma is látható.

A templom lerombolása (Kr. u. 70) után a menóra még évszázadokig egy római pogány templomban volt, ahonnan valamelyik barbár csapat rabolta el, s utána nyoma veszett.

Míg a ma használt menórák általában gyertyatartók, a jeruzsálemi templomban álló menóra hétkarú olajmécses volt, melyben az olaj éjjel-nappal éget Jahve színe előtt. A zsidók nem használtak gyertyát vagy fáklyát, a házaikban is olajmécsest égettek, mégpedig egész éjszaka, feltehetőleg így akarták távol tartani a gonosz lelkeket. A mécses kialvása a Biblia több helyén is a teljes pusztulás jelképe.

A szent tűz és az áldozat

A Makkabeusok második könyve az áldozathoz szükséges kellékek sorsának legendás leírásával kezdődik, nincs ugyanis történeti alapja annak, hogy a fogságba hurcolás előtt a zsidók elrejtették volna a sátrat és a szövetség ládáját. A sátornak a salamoni templom építése után már nyoma veszett, a szövetség ládáját pedig a babilóniaiak hurcolták magukkal, és ott tűnt el.

A Tóra 613 parancsa és előírása közül nem kevesebb, mint 101 foglalkozik az áldozatokkal. A templom felépülése után áldozatot kizárólag itt lehetett és kellett bemutatni. Ez lehetett étel-, véres- vagy vágóáldozat, ital- vagy illatáldozat. Az ételáldozat többnyire gabona (a föld első termése) vagy kenyér, melyet olajjal együtt ajánlottak fel. Az állatok közül feláldozták az első ellésből származó legszebbet, ill. mindenféle tenyésztett állatot (juhokat, marhákat, galambokat stb.). Az italáldozat vagy olaj volt, melynek egy részével körülhintették az oltárt, mások részét a tűzbe öntötték, vagy pedig bor, amit az oltárra öntöttek, ahonnan az áldozati állatok vérével összekeveredve csatornán folyt le a Kidron völgyébe. Az illatáldozat (tömjén) számára külön oltárt építettek cédrusfából, melyet aranylemezekkel vontak be.

Az isteneknek készített lakoma több ókori nép mitológiájában is szerepel, a zsidóknál azonban csak jelképes változatban, a kitett kenyerek formájában élt. Sokkal gyakoribb áldozati lakoma volt az, melyen a résztvevők együtt ették valamennyien ugyanazt az ételt, és ezzel az ókori felfogás szerint ugyanannak az életerőnek váltak részeseivé, így a lakoma összekapcsolta őket egy szakrális kötelékkel (a szövetségkötésnek vagy a király beiktatásának ezért az ünnepélyes lakoma volt az egyik legfontosabb rítusa). Ezért nevezhetik magukat testvéreknek a keresztények, hiszen ugyanazt a kenyeret (Krisztus testét) eszik, így bármennyien is vannak, maguk is egy testet alkotnak.

A jeruzsálemi templomban naponta kétszer, reggel (napkelte körül) és este (délután három körül) mutattak be égőáldozatot, ezek állatáldozatok voltak. Ezen kívül magánszemélyek is mutattak be áldozatokat, pl. engesztelő áldozatot. Erre akkor került sor, ha valaki véletlenül elkövetett súlyos bűnök terhétől akart megszabadulni (a szándékosan elkövetett súlyos bűnök büntetése a Tóra előírásai szerint halál, azokat nem lehetett áldozattal jóvátenni). Az illető ilyenkor megvallotta és bánta bűneit, majd kezét az állat fejére helyezte, ezzel mintegy áthelyezve rá a bűnök súlyát. Ezután az állatot égő áldozatként mutatták be. Voltak egészen elégő áldozatok, de olyanok is, melyekben csak az állat bizonyos részeit (a legfinomabb falatokat, ill. azokat, melyeket az élet székhelyének tartottak, így a hájat, a veséket – ezért mondja a Biblia az Úrról több helyen is, hogy a vesék és szívek vizsgálója – és mindenekelőtt a vért) égették el. Ilyenkor az állat húsából részesedtek a papok, a maradékot pedig az áldozatot bemutató fogyasztotta el rokonaival és barátaival. A rítus alapgondolat az volt, hogy a vér, mint az élet székhelye (amit a napi szükségletek kielégítésére leölt állatokból sem volt szabad megenni, hanem a földre kellett csurgatni majd befedni) szent dolog, amit Isten arra választott ki, hogy a bűn által beszennyezett helyeket, embereket ismét tisztává és szentté tegye. Ezért moshatja le a Bárány vére a szennyet, ezért írhatja a Jelenések könyve – a köznapi tapasztalattal ellentétben – azt, hogy a szorongattatásból jövők ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.

Az engesztelő áldozatot évente egyszer, az engesztelés napján az egész népért is bemutatták, sorsvetéssel választották ki azt a bakot, amit azután megterheltek a bűnökkel, majd kivezették a pusztába. Ilyenkor kivételesen nem a bűnöket magára vevő állatot ölték le, hanem egy másikat, egy „ártatlant”.  A két állat képviselte szimbolikát majd Krisztus olvasztja eggyé, amikor magára veszi a világ bűneit, de mégis leölik, mint ártatlan áldozatot.

Szokás volt továbbá hálaáldozatot is bemutatni, ez önkéntes áldozat volt, valamilyen fogadalom teljesítése vagy köszönet, Isten dicsőítése. Speciális szertartás volt a féltékenységi áldozat, ez egy ősi szokás lehetett, melyet Mózes beépített a kultuszba. A leírása a Számok könyvében szerepel, eszerint a férj, ha házasságtöréssel vádolta a feleségét, ételáldozatot mutatott be, mialatt az asszony ivott egy ún. átokvízből, ami keserves sírást és fájdalmakat okozott, ha az asszony valóban bűnös volt.

A tisztulási áldozatot a nők szülés után mutatták be, s ezzel visszanyerték tisztaságukat. Ugyanilyen áldozatot kellett bemutatni a meggyógyult leprásnak vagy az olyan nazírnak, aki holttest érintésétől tisztátalanná vált.

Az égőáldozat oltára a Templom udvarán állt. A Biblia csak nagyságát említi (körülbelül 5 méter magas és 32×32 méter széles lehetett), de közelebbi leírást nem olvashatunk róla. Faragatlan kövekből illesztették össze, és kis csatornákat vájtak bele a vér elvezetésére. Az oltárhoz egy kövekből és földből álló rámpa vezetett. Mindkét előírás a Tórából származik: „Ha kőből építesz oltárt, ne építsd faragott kövekből. Ha megdolgozod vésővel, közönségessé válik. Az oltárhoz ne gyere fel lépcsőkön, nehogy meztelenséged látható legyen.” (Kiv 20,25-26)