20. hét: Makkabeusok első könyve

A Makkabeusok első könyve

A zsidó irodalomban négy írást tartanak számon Makkabeusok könyve címen, de közülük csak az első kettő áll kapcsolatban a IV. Antiochosz Epifánesz (Kr. e. 175-164) uralkodása idején kitört, és a Makkabeus testvérek által vezetett vallásos-nemzeti felkeléssel. A katolikus egyház ezt a két könyvet sugalmazottnak fogadja el, míg a Makkabeusok harmadik és negyedik könyvét apokrifnak tekinti. A zsidók egyik könyvet sem tekintik sugalmazottnak.

A könyvek címadója a felkelés vezére, Júdás, aki a „Makkabeus” melléknevet kapta, melynek jelentése kalapács, célozva arra, hogy Júdás volt az, aki megvédte a Törvényt a pogányok ellen, s megakadályozta a bűnösök győzelmét, mintegy összezúzva az istentelenség erejét. A névnek azonban lehet „akit Jahve kiválasztott” jelentése is. Ezt a nevet azután a család többi tagja és a leszármazottaik is használták.

A Makkabeusok első könyve negyven év történelmét beszéli el, a szeleukida uralkodó, IV. Antiochosz Epifánesz trónra lépésétől egészen Simonnak, Júdás utolsó életben maradt testvérének a haláláig. A könyv bevezetőjében még röviden szó esik Nagy Sándorról és a birodalom három részre szakadásáról, így vázlatos áttekintést kapunk a Kr.e. 333 és 175 közti eseményekről is. A mű szerzője – csakúgy, mint a Krónikákat, Ezdrás és Nehemiás könyvét író Krónikás – hivatalos dokumentumokat, leveleket is beledolgozott munkájába, de használt pogány történeti forrást is: a Szeleukida királyok kronológiáját és történetét tartalmazó krónikát. A szerző ismeretlen, nevét egyszer sem említi munkájában. Írásából kitűnik, hogy a Makkabeusok őszinte csodálója volt, és közel állt családjukhoz. Művelt, valószínűleg jeruzsálemi zsidó lehetett, aki jól ismerte a biblikus hagyományokat. Szoros kapcsolatban állhatott Júdea vezető köreivel, akik betekintést engedtek naki az állami archívumban őrzött okmányokba. A mű feltehetőleg Kr. e. 100 körül íródott, egy emberöltővel az események után.

A hiteles történeti források felhasználása ellenére a mű nem történelemkönyv, hanem vallásos írás, azt akarja megmutatni, hogy Isten a megelőző korokhoz hasonlóan a Szeleukida idők megpróbáltatásaiban is irányítja népe sorsát, és a Makkabeusok azok a férfiak, akiknek keze által szabadulást szerzett Izraelnek. Ezért a szerző kiemeli hősei vallásos buzgóságát, aláhúzza Istentől megáldott hősiességüket, különösen Júdásét. Emellett felnagyítja az ellenséges seregek létszámát, hogy a Makkabeusok győzelmei még fényesebbnek tűnjenek. A könyv vallásos ideálját a mózesi Törvényhez való önzetlen ragaszkodás, a parancsok teljesítése és a Templom tisztaságáért való buzgóság jellemzi. A Törvény olyan kincs, amiért az életet is fel kell áldozni, ahogy a Makkabeus testvérek tették. A könyvben végső soron a Törvényt tisztelők és a Törvény ellenségei állnak egymással szemben, nem pedig a Szeleukidák és a Makkabeusok vagy a pogány birodalom és a zsidók.

A zsidó irodalomban négy írást tartanak számon Makkabeusok könyve címen, de közülük csak az első kettő áll kapcsolatban a IV. Antiochosz Epifánesz (Kr. e. 175-164) uralkodása idején kitört, és a Makkabeus testvérek által vezetett vallásos-nemzeti felkeléssel. A katolikus egyház ezt a két könyvet sugalmazottnak fogadja el, míg a Makkabeusok harmadik és negyedik könyvét apokrifnak tekinti. A zsidók egyik könyvet sem tekintik sugalmazottnak.

A könyvek címadója a felkelés vezére, Júdás, aki a „Makkabeus” melléknevet kapta, melynek jelentése kalapács, célozva arra, hogy Júdás volt az, aki megvédte a Törvényt a pogányok ellen, s megakadályozta a bűnösök győzelmét, mintegy összezúzva az istentelenség erejét. A névnek azonban lehet „akit Jahve kiválasztott” jelentése is. Ezt a nevet azután a család többi tagja és a leszármazottaik is használták.

A Makkabeusok első könyve negyven év történelmét beszéli el, a szeleukida uralkodó, IV. Antiochosz Epifánesz trónra lépésétől egészen Simonnak, Júdás utolsó életben maradt testvérének a haláláig. A könyv bevezetőjében még röviden szó esik Nagy Sándorról és a birodalom három részre szakadásáról, így vázlatos áttekintést kapunk a Kr.e. 333 és 175 közti eseményekről is. A mű szerzője – csakúgy, mint a Krónikákat, Ezdrás és Nehemiás könyvét író Krónikás – hivatalos dokumentumokat, leveleket is beledolgozott munkájába, de használt pogány történeti forrást is: a Szeleukida királyok kronológiáját és történetét tartalmazó krónikát. A szerző ismeretlen, nevét egyszer sem említi munkájában. Írásából kitűnik, hogy a Makkabeusok őszinte csodálója volt, és közel állt családjukhoz. Művelt, valószínűleg jeruzsálemi zsidó lehetett, aki jól ismerte a biblikus hagyományokat. Szoros kapcsolatban állhatott Júdea vezető köreivel, akik betekintést engedtek naki az állami archívumban őrzött okmányokba. A mű feltehetőleg Kr. e. 100 körül íródott, egy emberöltővel az események után.

A hiteles történeti források felhasználása ellenére a mű nem történelemkönyv, hanem vallásos írás, azt akarja megmutatni, hogy Isten a megelőző korokhoz hasonlóan a Szeleukida idők megpróbáltatásaiban is irányítja népe sorsát, és a Makkabeusok azok a férfiak, akiknek keze által szabadulást szerzett Izraelnek. Ezért a szerző kiemeli hősei vallásos buzgóságát, aláhúzza Istentől megáldott hősiességüket, különösen Júdásét. Emellett felnagyítja az ellenséges seregek létszámát, hogy a Makkabeusok győzelmei még fényesebbnek tűnjenek. A könyv vallásos ideálját a mózesi Törvényhez való önzetlen ragaszkodás, a parancsok teljesítése és a Templom tisztaságáért való buzgóság jellemzi. A Törvény olyan kincs, amiért az életet is fel kell áldozni, ahogy a Makkabeus testvérek tették. A könyvben végső soron a Törvényt tisztelők és a Törvény ellenségei állnak egymással szemben, nem pedig a Szeleukidák és a Makkabeusok vagy a pogány birodalom és a zsidók.

A Makkabeusok első könyvéből hiányzik a halál utáni élet és a messiási várakozás. A Törvény buzgó betartásának jutalma kizárólag evilági: Palesztina földjének zavartalan birtoklása, földi boldogság, bőség, béke. A vallási tanítás mellett a szerzőnek politikai szempontjai is voltak. A könyv megszületésének idején a Makkabeusok leszármazottja, Johannesz Hirkánusz és fiai szembekerültek a törvénytisztelő farizeusokkal, így a könyv a törvénytisztelet példájának bemutatásával állást foglalt a politikai vitában is.

A Makkabeusoktól Heródesig

A hegyekbe menekült maroknyi zsidó harci erejét nem becsülték eleinte sokra a szírek, de a számukra szokatlan gerillaharcot folytató, gyorsan mozgó és váratlanul, lesből támadó felkelőkkel nem tudott mit kezdeni a lassan haladó harci elefántokkal felszerelt hadsereg. Júdás Kr. e. 164-ben bevonulhatott Jeruzsálembe, noha a város melletti erődben, az Akrában a szírek komoly helyőrsége állomásozott még, akik elsáncolták magukat. A zsidók szerencséjére ugyanebben az évben meghalt a Szeleukida uralkodó, IV. Antiochosz Epifánesz, akit ötéves fia követett a trónon. A szír hadsereg két hadvezére Philipposz és Lüsziasz azonnal vetélkedni kezdett a gyám tisztéért, azaz a tényleges hatalomért, s nem maradt erejük a zsidók elleni harcra. A két hadvezér egymás elleni taktikázásának gyümölcse a zsidók számára az lett, hogy az ifjú király nevében visszavonták IV. Antiochosz összes zsidó ellenes rendeletét. Béke lett tehát, és a békében lehetségessé vált a vallásgyakorlat is, noha a főpapot továbbra is a perzsák nevezték ki, vagyis a teljes függetlenséget nem sikerült kivívni. Bár a felkelők egy része megelégedett ezekkel az eredményekkel, Júdás Makkabeus úgy döntött, hogy tovább folytatja a harcot. A főpap, Alkimusz – aki mérsékelt hellenista és szír barát volt –, szír csapatokat hívott be ellene, és egy újabb nagy csatára került sor, melyben a szír hadvezér, Nikanor is elesett, a főpap pedig elmenekült. Júdás ekkor szövetséget kötött a szírek ellenségével, a rómaiakkal. A zsidók reményeit tovább növelte az, hogy a szír trónviszály újabb fordulataként az ifjú király gyilkosság áldozata lett, s új uralkodó került a trónra. Ám ekkor rácáfolva a szír birodalom gyengeségéről szóló hírekre, egy 22 ezres hadsereg indult a zsidók ellen, s magukkal hozták Alkimuszt is. A zsidóknak összesen háromezer katonájuk volt, s ez a létszám is alaposan megcsappant, amikor Júdás a kérések ellenére nem adott parancsot arra, hogy a hegyekbe vonuljanak, és kikerüljék a harcot. Júdás végül nyolcszáz emberrel vette fel a küzdelmet, melyben végül ő maga is az életét vesztette (Kr. e. 160). A szír barát főpap, Alkimusz újra elfoglalta tisztségét, a vallásgyakorlat továbbra is szabad maradt, a politikai függetlenség pedig, amiért Júdás az életét adta, egyelőre lekerült a napirendről.

Júdás halála után a bátyja, Jonatán állt a helyére, aki a szírek elől a sivatagba menekült, onnan folytatta azt a fajta gerillaharcot, ami a felkelés idején sikereket hozott a zsidóknak. Hosszú évek teltek el, míg a szírek annyira meggyengültek az állandó belső harcban, hogy nem tudtak a zsidók ellen harcba szállni, sőt, a trónkövetelők Jonatán kegyeit keresték. Jonatán kihasználta a lehetőséget, és engedményeket csikart ki a szírektől, ő maga lett a főpap hellénbarát párt jelöltje helyett, sőt újabb területeket is meghódíthatott, ahol ő szedte be az adót. Így Kr. e. 150-ben Jonatán nemcsak katonai és politikai vezér volt, de a vallási életet is ő irányította. Azonban amint a szíriai viszonyok kissé rendeződtek, Jonatán túlzott önállósága már terhes lett a birodalmon belül, és Kr. e. 143-ban megölették őt. Utóda a testvére, Simon lett, aki testvérével ellentétben a másik szír párt mellé állt, s ezt II. Demetriosz adómentességgel jutalmazta, ezzel Júdea gyakorlatilag független lett. Simonnak az utolsó szír katonákat is sikerült kiűznie Akrából. A zsidók fejedelemmé és főpappá választották, ezzel uralomra jutott a dinasztia, melyet a zsidó származású római történetíró Hasmoneusnak nevez. Simon uralmát az újonnan feltörekvő nagyhatalom, Róma is elismerte. Kr. e. 134-ben a veje meggyilkoltatta, az ő halálával ér véget a Makkabeusok első könyve.

Simont a fia, Johannesz Hürkánosz követte a fejedelemségben (Kr. e. 134-104, a neve valószínűleg Hürkániából származót jelent), megragadta a hatalmat, mielőtt a sógora, Ptolemeusz, aki Jerikó parancsnoka volt, kiterjeszthette volna uralmát. Johannesz Hürkánosz uralkodásának eseményeit csak Josephus Flavius leírásából ismerjük. Eszerint az új szír uralkodó, VII. Antiochosz ostrom alá vette Jeruzsálemet, és csak akkor vonult el, amikor a zsidók évi 500 talentum adót ajánlottak fel neki Júdeáért, és további összegeket a Júdeán kívüli meghódított tartományokért. Johannesz Rómához fordult segítségért, de tényleges támogatást nem kapott. Szerencséjére, a szír trónviszályok nem szűntek, így lehetősége támadt további területek meghódítására. Ekkor foglalták el a zsidók Szamáriát, és rombolták le a Gerizim hegyen álló szentélyt. Johannesz elfoglalta Idumeát (mely egykori lakóiról, az edomitákról kapta a nevét), és lakóit kényszerítette a zsidó vallás felvételére. (A zsidóság történetében ez az egyetlen erőszakos térítés, és ez is balul sült el, mert így lehetett zsidó király később az edomita származású Heródes). Johannesz Hürkanosz tetteit már pusztán politikai szempontok motiválták, ezért szakított támogatóival, a farizeusokkal, és a szaddoceusokhoz pártolt. A Makkabeusok első könyvének írója ezt a cselekedetet annyira helytelennek, a Törvénytől való elfordulásnak tekintette, hogy ezért írta meg a Makkabeusok történetét, példázatképpen.

Johannesz Hürkanosz uralkodása a Hasmoneus dinasztia fénypontját jelentette, utána már lassú hanyatlás következett. Utóda a fia, Júda Arisztobulosz lett, aki a szaddoceusok tanácsát követve királlyá koronáztatta magát. Összeesküvéstől félve a testvéreit börtönbe vetette. Beteges ember volt, csak egy évig uralkodott. Mivel gyereke nem volt, halála után a felesége zsidó szokás szerint nőül ment a legidősebb sógorához, Alexander Jannájhoz, aki Kr.e. 103-76-ig uralkodott, s ezidő alatt csaknem szüntelen háborúkat viselt az országban található görög városok és a szomszédos népek, többek között az ekkortájt feltűnt nabateusok ellen. Uralkodásának elején nagyon népszerűtlen volt, mivel a farizeusokhoz húzó néppel ellentétben kizárólag szaddoceusokkal vette magát körül. Az idő múltával azonban felhagyott a farizeusok üldözésével, s a nagytanács tagjai közé is beengedte őket. Nagy katonai sikerei pedig megerősítették az így szerzett népszerűséget. Alexander Jannájt a felesége, Szalóme Alexandra követte a trónon (76-67), akinek az uralkodása a békés gyarapodás korszaka. Halála után azonban fiai egymás ellen fordultak, a fiatalabb, Arisztobulosz, a szaddoceusokra támaszkodva nagy hadsereggel vonult be Jeruzsálembe, és megfosztotta fivérét, Hürkanoszt a trónról. Ő ebbe bel is nyugodott volna, de tanácsadója, egy Antipater nevű, zsidó hitre tért edomita rábeszélte arra, hogy a nabateusok segítségét kérve ő is hadsereggel vonuljon Jeruzsálem ellen. A testvérharcot a rómaiak döntötték el, Pompeius hadvezér Hürkanoszt választotta, és az ő megsegítésének ürügyén szintén Jeruzsálem ellen épült. Kihasználta azt, hogy a zsidók szombaton nem végeznek semmilyen munkát, és nem is védekeznek, hacsak nincsenek közvetlen életveszélyben, ezeken a napokon nem támadta várost, hanem földet hordatott a falak köré. Amikor a domb már elég magas volt, a rómaiak könnyen bevették a védtelenné vált várost. Hürkanosz hatalomba került, de elvesztette királyi rangját, és nagy területeket kellett átadnia a rómaiaknak. A győztesek lerombolták Róma falait, Arisztobuloszt pedig hadifogolyként Rómába hurcolták. Júdea Kr. e. 63-ban ismét elvesztette függetlenségét, és a 20. századig többé nem is nyerte vissza.

A névleges vezető ugyan Hürkanosz volt, de a tényleges hatalom a tanácsadójának, Antipaternek a kezében maradt, akinek legfőbb gondja saját családjának felemelése volt, minden fontos hivatalt a rokonaival töltött be. A legfiatalabb fia, Heródes, Galilea főparancsnoka lett. Ő úgy kívánta Róma iránti hűségét bizonyítani, hogy rajtaütött a Róma-ellenes mozgalmak tagjain, és mindenféle per nélkül kivégeztette őket. A törvénytelen cselekedet nyomán felcsapó népharag elsöpörte Antipatert (megmérgezték), de ennek is Heródes lett a haszonévezője, aki megkapta a főpapi méltóságot (ez teljesen törvénytelen, hiszen főpap csak Áron leszármazottja lehetett volna, Antipater és fia pedig nemhogy nem tartoztak ebbe a nemzetségbe, de zsidó nemzetiségűek sem voltak), és Hürkanosz hozzáadta unokáját, Mariamnét (Mirjamot) is.

Jeruzsálem forrongó állapotát próbálta meg kihasználni Arisztobulosz fia, Antigónosz, aki a rómaiak ellenségeinek, a pártusoknak segítségével Kr. e. 40-ben megfosztotta hatalmától nagybátyját. Hürkanoszt megcsonkították, hogy így alkalmatlanná tegyék a főpapi méltóságra (ennek hosszú és szomorú hagyománya van később is a történelemben, Szent István azért süketíti meg Vazult, hogy így alkalmatlanná tegye őt a királyi tisztség betöltésére). Heródes Egyiptomba menekült, ahonnan római légiók élén tért vissza Kr. e. 37-ben. Így lett a Rómában nevelkedett edomita, a római isteneknek is áldozó, névlegesen zsidó vallású idegen a zsidók királya.

Nagy Heródes (Kr. e. 37-4)

Heródes nem volt zsidó, apja edomita, anyja nabateus volt, a neve sem zsidó, hanem görög eredetű (annyit jelent: hősi ivadék). Uralkodása alatt mindvégig a rómaiak kegyét kereste, akinek hatalmát is köszönhette. Ezért minden eszközt igénybe vett a zsidó nacionalizmus letörésére. Rajongott a görög kultúráért, szerette volna Hellász ragyogását bevinni Palesztinába, ezért hatalmas és költséges építkezésekbe kezdett. Uralmának biztosítására kiépíttetett egy erődítményrendszert, Jeruzsálemben felépíttette az Antonia várat, saját palotáját majd teljesen átépítette és megnagyobbította a templomot. Tíz évet fordított Caesarea városának felépítésére, Augustus császár tiszteletére és dicsőségére. A város teljesen pogány volt, cirkusszal és pogány templomokkal, maga a császár is eljött Rómából a felavatására.

Heródesnek egymás után tíz felesége volt, a második Mariamne, Hürkanosz unokája. Őt Kr. e. 29-ben féltékenységében kivégeztette, ettől kezdve őrültként viselkedett, összeesküvéstől tartva sorban megölette családtagjait, anyósát, majd fiai közül is néhányat. Jézus születésének évében megöletett hatezer farizeust, akik megtagadták a hűségesküt. Utolsó napjait Jerikóban töltötte, még betegágyából is halálos ítéletet mondott azokra, akik a Templom külső falát díszítő római sast összetörték. Országát Augustus császár felosztotta Heródes fiai között. Júdea Szamaria és Idumea Archelausznak jutott, Galilea és Perea Antipásznak, a Jordántól keletre eső vidék pedig Fülöpnek.

Heródes leszármazottai botrányos életet éltek, unokája, Heródiás előbb apja egyik féltestvérének, Fülöpnek lett a felesége, tőle született Szalóme. Eközben Heródes másik fia, Antipász, akit Heródes Antipásznak is szoktak nevezni, egy nabateus feleséggel élt, de őt elbocsátotta, és Kr. u. 28-ban megszöktette Rómából az akkor ott tartózkodó Heródiást és Szalómét. Heródiás tehát egymás után kétszer ment feleségül a saját nagybátyjaihoz. A második házasságát törvénytelennek nevező Keresztelő Szent Jánost Heródiás kérésére Heródes Antipász kivégeztette. Jézus Antipászt rókának nevezte. A kivégzés húsvétján Antipász Jeruzsálemben tartózkodott, s mert területileg illetékes ura volt Jézusnak, Pilátus átküldte hozzá. Amikor látta, hogy Jézus szóra sem méltatja, csúfot űzött belőle, és visszaküldte Pilátushoz.

Farizeusok és szaddoceusok

A farizeusok a Tóra és a hagyományok alapos ismeretére és betartására törekvő zsidók voltak, akik Johannesz Hürkanosz idején szerveződtek párttá, a tisztán evilági politikai szempontokat érvényesítő uralkodóval szemben. Az elnevezésük a héber perusim, elkülönített szóból ered, valószínűleg ellenfeleik hívták így őket, mert a Törvény aprólékos értelmezése és igen szigorú követése miatt erősen elkülönültek a „tisztátalan” tömegtől. A farizeusok elődei a IV. Antiochosz Epifánesz idején megindult mozgalom, a haszidok (más fordítás szerint aszideusok, a szó annyit jelent: jámbor) voltak, akik a Makkabeusok oldalán küzdöttek a vallásszabadságért, de tőlük eltérően politikai céljaik nem voltak. Ezért a vallásszabadság kivívása után el is fordultak a harcot tovább folytató Makkabeusoktól.

A farizeusoknak nagy tekintélyük volt a nép körében, tanításaik irányt szabtak a mindennapokban, sok tekintetben ők voltak az ószövetségi kinyilatkoztatás letéteményesei és megőrzői. Jézus igen szigorúan ítélte meg őket, nem a tanításaikat, hanem a magatartásukat. Túlzott buzgalmuk a törvények és a rituális tisztaság megőrzésére akadálya volt a szereteten alapuló közösség létrejöttének, és a tudatlan és tisztátalan nép gőgös megvetéséhez vezetett. Jogi személetmódjuk formaizmussá és képmutatássá torzult. Ugyanakkor voltak olyan farizeusok is, akik befogadták Jézus tanítását, mint pl. Pál apostol. Az evangéliumokban a farizeus és az írástudó megnevezés váltakozik, bár az írástudó eredendően nem feltétlenül farizeus, csupán olyan ember, aki jártas az írásokban, és képes az írások szövegét a mindennapokban már nem értett héberről arámira fordítani. Az írástudókat a megtisztelő rabbi („uram”) megszólítással illeték Jézus korában, és illetik ma is.

A farizeusok ellenfelei a szaddoceusok voltak, egy papokból álló politikai párt, melynek eredete a homályba vész. Az elnevezés is talányos, egyesek szerint egy Dávid idején élt pap, Cádok nevéből ered, mások szerint a görög szündikoszból származik, ami arra utal, hogy a főtanácsban a szaddoceusok voltak többségben. A szaddoceusok elsősorban Jeruzsálem papi arisztokráciájából kerültek ki (Josephus Flavius „gazdagok”-nak nevezi őket), és a szigorúbb farizeusi életszemlélettel szemben szabadabb, világiasabb elveket vallottak, így bizonyos mértékig magukévá tudták tenni a Szeleukidák idején a hellénizmust, később pedig alkalmazkodni tudtak a rómaiakhoz is. Első szervezettebb fellépésük Jonatán idejére tehető, amikor az uralkodó főpapként összekapcsolta a vallási és politikai hatalmat. Erős pártot alkottak, és a hatalom nagyrészt a kezükben maradt, mivel a főtanácson belül ők voltak többségben, a főtanács pedig olyan politikai tényező volt, mellyel a Hasmoneusoknak, Heródesnek és a zsidóknak is számolniuk kellett. Johannesz Hürkanosz először a farizeusokat támogatta, majd átállt a szaddoceusok oldalára, de Szalóme Alexandra alatt a szaddoceusok teljesen háttérbe szorultak. Arisztobulosz alatt ismét fölényben érezhették magukat, de Heródes idején, aki mindkét pártot igyekezett megrendszabályozni, főleg a szaddoceusok érezhették az uralkodó keménységét.

Az evangéliumokból arra következtethetünk, hogy Jézus idején főleg a farizeusok voltak hatással a népre, a szaddoceusok alig szerepelnek bennük, ennek ellenére akkor is jelentős szerepet töltöttek be. Közülük kerültek ki a főpapok, és éppen úgy gyűlölték Jézust, mint a farizeusok. Halálos ítéletét a szaddoceus Kaifás erőszakolta ki, majd Jézus halála után a tanítványokat is üldözték. Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) után a források nem említik többé a szaddoceusokat.

A szaddoceusok ugyanúgy elismerték a Tóra tekintélyét, mint a farizeusok, de elvetették az „ősök hagyományát”, a törvény továbbfejlesztését és magyarázatát. A farizeusokkal ellentétben tagadták az angyalok és szellemek létét, a feltámadást és a halhatatlanságot. A két csoport véleménye sok rituális és jogi kérdésben is eltért egymástól (az újhold beálltának meghatározása, az engesztelés napjának szertartása stb.).

A zsidó főtanács

Ezt a testületet nevezik nagytanácsnak, vének tanácsának és szanhedrinnek, vagy egyszerűen csak tanácsnak is. Már Nehemiás idejéből vannak adatok arra, hogy vallási és jogi kérdésekben egy vének tanácsa irányította a zsidók életét. Kormányzó testületté a Makkabeusok alatt lett ez a tanács, melynek 71 tagja volt, a létszám Mózesre megy vissza: Ekkor az Úr azt mondta Mózesnek: “Hozz ide nekem Izrael vénei közül hetven férfit, olyanokat, akikről tudod, hogy valóban a nép vénei és vezetői. Vidd magaddal őket a megnyilatkozás sátora elé, s álljanak melléd. (Szám 11,16) A főtanács Jézus korában már három csoportot foglalt magában: a véneket (ők a nép tekintélyes vezetői voltak, akik nem származtak papi családból), a főpapokat (ők a visszavonult főpapok és azoknak a családoknak a tagjai, akik közül a főpapokat választották), végül az írástudókat (ők a farizeusok pártjának tagjai voltak, és Szalóme Alexandra uralkodásának idején kerültek be a főtanácsba). A mózesi törvények értelmében a főpap haláláig viselte tisztségét, így furcsa, hogy az evangéliumokban 62-szer is többes számban, „főpapok”-ként szerepel a szó. A főpapok külön testületet alkottak, melynek feladata a kultusz felügyelete volt. Ennek a testületnek voltak tagjai a hivatalukból elmozdított főpapok, a főpapokat adó családok tagjai, a Templom elöljárója, a hetenként szolgáló papi osztályok fejei, a napi szolgálattevők vezetői, a templomőrség parancsnoka és a kincstárnok. Ők egyben a főtanács tagjai is voltak.

A főtanács a templomkerületen belül ülésezett, egy erre a célra szolgáló csarnokban, az ülések nyilvánosak voltak, bárki bemehetett. Félkörben ültek, hogy jól lássák egymást, és először mindig a legfiatalabb, legkevésbé tekintélyes tag mondott véleményt, hogy ne befolyásolja őt a legtekintélyesebbek szava. A főtanács tényleges hatalma attól függött, hogy ki uralkodott, így Heródes idejében pl. csak látszólagos volt, a római helytartók alatt viszont vallási ügyekben teljesen szabadon dönthetett. Vitatott kérdés, hogy Jézus idejében joga volt-e a főtanácsnak halálos ítéletet hozni vagy nem. Vannak, akik szerint igen, de a helytartóval jóvá kellett hagyatniuk az ítéletet, mások szerint a jogkörük csak az ügy kivizsgálására szólt. Jeruzsálem pusztulása után a szanhedrin még működött néhány évtizedig Jabnéban.