A Krónikák második könyve
A Krónikák második könyve Salamon uralkodásával kezdődik, és a fogságba való elhurcolással, ill. a száműzöttek hazabocsátásával fejeződik be, magáról a fogságról nem tudunk meg belőle semmit. Júda királyainak története ebben a könyvben úgy jelenik meg, mint az Úrtól való elpártolás története, mely végül magára vonta az Úr haragját, aki fogsággal sújtotta a hűtlen népet. A királyok sorában vannak ugyan jámborak és istenfélők, de a többség bálványimádó.
A Krónikák második könyvében olvashatunk arról, hogy Jozija király (Kr.e. 640-609) idejében a templomban megtalálták Mózes törvénykönyvét, és ekkor döbbentek rá, hogy a mózesi előírások legtöbbje – beleértve a húsvét megünneplését is – tejesen feledésbe merült. Ez a törvénykönyv a Deuteronómium, Mózes ötödik könyvének egyik korai változata lehetett. Ebben az időben ugyanis még nem kristályosodott ki a Tóra szövege, az csak a fogság alatt és azután alakult ki véglegesen. A királyok korában még elsősorban szóban adták tovább a vallási tanítást egymásnak a generációk.
A babiloni fogság
A babiloni fogság a zsidó nép történetében legalább akkora jelentőséggel bír, mint a kivonulás vagy a pusztai vándorlás, ám a Biblia történeti könyvei épp csak megemlítik, néhány töredékes megjegyzésen kívül semmit nem tudunk arról, hogy mi történt az elhurcoltakkal, hogyan éltek a fogság idején.
A leigázott népek elhurcolása nem volt ismeretlen szokás a bibliai időkben, különösen az asszírok és a babilóniaiak bántak így a legyőzött ellenséggel, részben azért, hogy a kitelepítéssel meggyengítsék, részben pedig azért, hogy saját birodalmuk gyérebben lakott vidékeit betelepítsék. Ilyen elhurcolás áldozata lett az északi királyság legtöbb lakója Kr. e. 734-ben, akiket az asszírok ragadtak magukkal, és akik ezután eltűntek a történelem forgatagában. Az asszírokat legyőző babilóniaiak folytatták ezt a politikát, és Jeruzsálem elfoglalása után több hullámban vitték el a zsidókat az Eufrátesz folyó mentén épült különböző városokba. Előbb csak a királyt és a királyi család tagjait, az udvari tisztségviselőket, az előkelőket, a katonákat, valamint a kovácsokat és fegyverkészítőket hurcolták el, a többiek még kilenc évig az országban maradhattak, a babilóniaiak által kinevezett király, Cidkija uralma alatt. Cidkija – Jeremiás próféta tanácsa ellenére – megpróbálta visszaszerezni az ország függetlenségét, és szövetséget kötött a babilóniaiak ellen Egyiptommal. Az ellenük felvonuló babilóniai sereg Kr. e. 589-ben körülzárta Jeruzsálemet, és 18 hónap ostrom után be is vette a várost. A Templomot feldúlták és felgyújtották, a Frigyszekrényt elhurcolták, a király fiait megölték, a királyt magát pedig megvakítva és láncra verve vitték Babilonba. Vele együtt került fogságba a nép jó része, a babilóniai főparancsnok csak a szőlő- és földművesnek engedte meg, hogy az országban maradjanak. Az elhurcoltak számáról ellentmondó adatok maradtak fenn, az egész ország lakossága ekkoriban 120 ezer körüli lehetett, ebből 15-30 ezer ember kényszerülhetett száműzetésbe.
Az elhurcoltak a fogságot súlyos büntetésként érték meg, nemcsak hazájukat és vagyonukat veszítették ugyanis el, hanem vallásukat is, hiszen a haza és a vallás az akkori felfogás szerint elválaszthatatlan volt egymástól, aki elhagyta hazáját, annak attól kezdve más isteneknek kellett szolgálnia. (Erre Sámuel első könyvében is van utalás, amikor Dávid visszautasítja az őt ért vádakat Saul király előtt: “Miért üldözi uram szolgáját? Mit vétettem? Milyen igazságtalanság tapad a kezemhez? Vessen ügyet uram és királyom a szavaimra! Ha az Úr bújtott fel ellenem, akkor szálljon felé áldozat illata. Ha azonban emberek voltak, legyenek átkozottak az Úr színe előtt. Mert elűznek, hogy ne legyen örökrészem az Úr földjén, hiszen azt mondják: Menj innét, szolgálj más isteneknek!” 1Sám 26,18-19) Az út Babilonig megalázó volt és fárasztó, Jeremiás próféta könyvéből tudjuk, hogy a foglyokat bilincsbe verve hurcolták magukkal a győztesek. Megérkezésük után azonban a zsidók engedélyt kaptak arra, hogy kolóniákban telepedjenek le a falvakban és városokban, és ott földet műveljenek és más pénzkereső foglalkozásokat űzzenek. Nem voltak rabszolgák, de nem illették meg őket a szabad polgárok jogai sem. Ennek ellenére néhányan magas tisztségekbe jutottak és meggazdagodtak, ezt a fennmaradt korabeli szerződésekből és egyéb iratokból tudjuk.
A világi javak sokakat kárpótoltak, sokak számára megédesedett a száműzetés kenyere, új szokásokat vettek fel, áldozatokat mutattak be a babilóniai isteneknek. Izajás próféta olyan pontosan írja le a szertartást, hogy kétség sem férhet hozzá, azokról a hűtlen zsidókról beszél, akik Marduk isten hívei lettek: „Minden nap kiterjesztettem kezemet a lázongó nép felé, amely rossz úton jár, a saját gondolatainak útján. A nép felé, amely a szemem láttára folyton-folyvást haragra ingerel; azzal, hogy a kertekben mutat be áldozatokat; tömjént éget a téglákon.” (Iz 45,2-3) A zsidók egy csoportja azonban a próféták (elsősorban Ezekiel) köré gyűlt, és megpróbálta hűen megőrizni hitét. Miután az áldozatbemutatás lehetetlenné vált, a zsidók számára megnőtt a Tóra egyéb rendelkezéseinek jelentősége. Különös figyelmet fordítottak a szombat megünneplésére. Ekkor kezdték a szövetség jelét, a körülmetélést gyerekeken is elvégezni. Rendszeresen imádkoztak, arccal Jeruzsálem felé fordulva. (Ezt a gyakorlatot évszázadokkal később átvette az iszlám vallás megalapítója, Mohamed is, de amikor kiderült, hogy minden erőfeszítése ellenére a zsidók nem lette az ő követői, Jeruzsálem helyett Mekka felé fordította az ima irányát.) Babilonban jöttek létre az első imaházak, amiket később görög szóval zsinagógáknak (a gyülekezés helye) neveztek, ezek egyben iskolák is voltak, melyekben az írásokat tanulmányozták. Néhányan annyira elmélyedtek ezekben a tanulmányokban, hogy ezzel megvetették az írások kommentálásának irodalmát, amiből később kifejlődött a Talmud (kommentárok, a híres tanítók tanításainak gyűjteménye, de nem szent, sugalmazott könyv). A zsidók megtanulták a leckét a száműzetésben, megértették, hogy a bálványimádás okozta a vesztüket. A bálványimádás bűne soha többé nem merült fel a zsidó történelemben.
A hetven évig tartó fogságnak az vetett véget, hogy a perzsák legyőzték a babilóniaiakat, és elengedték azok foglyait. A becslések szerint körülbelül 1800 férfi térhetett haza, a nőkkel és gyerekekkel együtt 5500-6000 ember. A hazatérés is több hullámban történt, ahogy az elhurcolás is, néhányan csak évtizedek múltán keltek útra (Ezdrás és kísérői csak több mint ötven évvel később), és sokan maradtak Babionban is. Ez az első zsidó diaszpóra, azaz olyan zsidó közösség, mely az anyaországon kívül él.
Babilon
Babilon a mai Bagdadtól 85 kilométerre délre, az Eufrátesz folyó partján fekvő ősi város. Nevének jelentése: az úrhoz vezető kapu. Legkorábbi említése a Kr. e. 2400 körüli időkből való, ekkor az akkádok fennhatósága alatt állt. Az akkádokat az amoriták követték, majd őket az első babilóniai birodalom kiépülése, melynek leghíresebb királya Hammurabi (Kr. e. 18. sz.) volt. Az óbabiloni birodalmat az asszírok döntötték meg, az ő néhány évszázadnyi uralmuknak az újbabiloni birodalom megalapítása vetett véget. Az utolsó erőskezű asszír király Kr. e. 627-ben halt meg, az ezután következő években a hatalom egy káldeus származású dinasztia kezébe csúszott át. A káldeusok a semita népek csoportjába tartoztak, közeli rokonai voltak az arameusoknak (a birodalom népessége nem volt tiszta káldeus, hanem egy hatalmas keverék, hiszen a Tigris és az Eufrátesz vidéke a történelem átjáróháza volt, törzsek és népek jöttek-mentek, letelepedtek, eltűntek, újra felbukkantak).
Az újbabiloni birodalom legkiemelkedőbb uralkodója II. Nebukadnezár (Kr. e. 605-562) volt. Bár származására nézve káldeus volt, a neve akkád eredetű, és Nabu isten nevét tartalmazza, aki a babilóniai főisten, Marduk fia és a bölcsesség istene volt.
Marduk isten ábrázolása. Marduk a mezopotámiai népek egyik közös istene volt, Babilon patrónusa. Eredete homályba vész, talán már a sumér mitológiában is szerepel, s a sumérokat követő népek az ő kultuszát is átvették egymástól. Marduk a víz, a növényzet, az ítélkezés és a mágia istene volt, emberi alakban ábrázolták, kezében kígyóval vagy sárkánnyal. A neve felbukkan a róla elnevezett emberek nevében is, ilyen ember volt az Eszter könyvében szereplő Mardokeus (Mordokáj, Mordeháj), aki héber nevét erre a Marduk istenre utaló perzsa névre cserélte.
Nebukadnezár több háborút viselt a szkíták és Egyiptom ellen, ez utóbbi keretében hódította meg Júdeát is. A korabeli feljegyzések szerint életében volt egy hét éves időszak, amikor megőrült, és a pusztában lakott. Nem lehet tudni, mennyire helytállóak ezek a feljegyzések, az viszont biztos, hogy a sok ezer fennmaradt agyagtábla közt egy sincs, melyen Kr.e. 582-575 közti időből származó emlékek lennének. A király hadjáratai mellett hatalmas építkezésekkel is beírta magát a történelembe. Egyik – méd származású – feleségének felvidítására hatalmas kertet építtetett, melyet Szemiramisz függőkertje néven az ókori világ hét csodája közé sorol a hagyomány (mára nyoma sem maradt).
Nebukadnezár másik híres műve a Marduk isten tiszteletére emelt zikkurat (lépcsős piramis, melynek tetején áll a templom) újjáépítése volt.
A babioni fogságban élő zsidók látták ezt az építkezést, és egyes bibliamagyarázók szerint ennek az épületnek a látványa befolyásolta a Bábel tornyáról szóló bibliai történet leírását. A babiloni fogság idején még nem zárult le a Tóra szerkesztése, Mózes öt könyve csak később nyerte el végleges formáját, így valóban lehetséges, hogy egyes részeiben babilóniai emlékek tükröződnek.
Babilont Nebukadnezár uralkodás előtt 84 évvel rombolták le, az újjáépítést a király apja kezdte, s Nebukadnezár fejezte be. A városba vezető nyolc kapu egyike volt az Istar istennőről elnevezett kapu (Istar a szerelem, a termékenység és a háború istennője volt), mely a mai napig fennmaradt (ez ritkaság, mert a mezopotámiai népek agyagtéglákból építkeztek, melyek elporladnak néhány száz év alatt).
Az Istar kapu ma a berlini Pergamon Múzeumban látható. A cédrusból készült kapuszárnyak nem maradtak fenn, csak a téglaépítmény, mely mintegy 120 oroszlán, bika és sárkány képével van díszítve.
Jójákin, Júda királya
Jójákin (más változatok szerint Jekóniás) 18 évesen lett Júda királya (a Krónikák könyve szerint 8 évesen, de feltehetőleg tévedés). A trónt apjától örökölte, akit az egyiptomi fáraó segített a trónra Kr. e. 609-ben. Júda ekkor két nagyhatalom, az egyiptomiak és a babilóniaiak közé szorult ütközőállam volt, rajra keresztül vezetett az út Egyiptomból Babilonba. Amikor az ifjú király trónra lépett, az Egyiptom ellen vonuló Nebukadnezár már Jeruzsálem felé közeledett, és alig három hónapi uralkodás után fogságba ejtette Jójákint és udvari népét (Kr. e. 598).
A Babilonba hurcolt foglyok eleinte bizakodók voltak, azt remélték, hogy száműzetésük rövidesen véget ér. Annál is inkább, mert Jójákinnal tisztelettudóan bántak a fogvatartók, Júda királyának nevezték és gondoskodtak a megfelelő ellátásáról. Jeremiás próféta azonban megjövendölte, hogy a fogság hetven évig fog tartani, és arra intette az elhurcoltakat, hogy rendezkedjenek be az új országban.
Ékírásos agyagtábla Babilonból a Kr.e. 595-570 közti időből. A szöveg részletesen felsorolja, hogy mennyi árpát és olajat kapott Jójákin, Júda királya.
Jeremiás azt is megjövendölte, hogy Jójákin fiai nem ülnek majd a trónra, és valóban így történt, a hódító, Nebukadnezár Jójákin nagybátyját, Cidkiját tette meg Júda királyává. Jójákin fogsága hamarabb ért véget, mint a népé. őt már Kr. e. 561-ben szabadon bocsátotta Nebukadnezár utóda, de ő ott maradt Babionban. Jójákin király (Jekóniás néven) szerepel Krisztus családfájában is, ahogy azt Máté apostol felsorolja evangéliumának kezdetén.