A Krónikák két könyve
A Krónikák könyveinek neve héberül évkönyvet jelent, a görög Bibliában „a kihagyott dolgok”-nak nevezték őket (ti. ami a korábbi történeti könyvekből kimaradt). Krónikáknak Szent Jeromos nevezte el őket. A két könyv eredetileg egy egység volt, amit a Biblia görög fordításában osztottak először ketté. A könyvek keletkezésének idejét nehéz pontosan megállapítani, a kutatók többsége szerint Kr. e. 300 körül íródhadtak. Szerzőjük különös érdeklődést mutat a liturgia és a Templom iránt, és e téren kiváló szakismeretet tanúsít, így feltehető, hogy egyike volt a templomi szolgálatot ellátó levitáknak. Nagyon szerette népét, és Isten ígéreteire támaszkodva bizalommal tekintett a jövőbe.
A Krónikák könyveiben kb. húsz olyan írás van megemlítve, melyben az érintett eseményekről további tájékoztatást találhat az olvasó, ezek a források ma már elvesztek. A szerző nem említi a Biblia történeti könyveit, de egészen biztosan ismerte és felhasználta őket. Ami céljához nem vitte közelebb, azt elhagyta belőlük (pl. Dávid súlyos bűneit: Batseba elcsábítását, Urija megölését, de hallgat Salamon fényűzéséről és bálványimádásáról is), egyes szereplőket és eseményeket pedig eszményített. Ahol a korábbi kanonikus könyvek szövegétől eltér, azt mindig azért teszi, hogy egy-egy vallásos gondolatot megvilágítson. Számára Izrael vallási közösséget képviselt, az Isten által kiválasztott népet, melyet Isten saját maga tanított, hogy a kultuszban neki szolgáljon, és olyan közösséget alkosson, amit a király az Isten helytartójaként, az Istentől kapott hatalom birtokában vezet. A Krónikák voltaképpeni célja tehát nem az, hogy kiegészítse a korábbi történeti könyvek leírásait (a valóságban igen kevés olyan eseményről számol be, ami azokban nincs benne), hanem az, hogy bemutassa a teokratikus, Isten vezette állam előkészítését, megalapítását (Dávid idejében), romlását és a megújítására tett kísérleteket. A szerző eszménye és példaképe Dávid, akinek háza az örök királyság ígéretét kapta, a történelem pedig azonos a Dáviddal kötött isteni szövetség történetével. Ezért a Krónikás nem is foglalkozik az északi országrész történetével, számára a zsidók történelme kizárólag Júda történelme.
A Krónikák két könyvének történeti hitelességét nincs okunk kétségbe vonni, ám a szerző az eseményeket a fogság után helyreállított zsidó közösségnek magyarázta, melynek életformáját, intézményeit, kultikus rendjét visszavetítette Dávidnak és utódainak korára, vagyis a múltról sokkal kevesebbet árult el, mint saját jelenéről, a Kr. e. 300 körüli zsidó gondolkodásról és vallásgyakorlatról: egyetlen szentély, melyben az Isten törvényeinek teljesítésére elkötelezett nép a papok és leviták segítségével hódol Istennek – Dávid korára ez még nem volt jellemző, az ország akkor tele volt különféle kultuszhelyekkel és bálványimádó szertatásokkal. A szerző nem is akart hiteles történelmet írni, célja elsősorban vallási tanítás volt. Ő teológus volt, nem modern értelemben vett történész, számára a múlt Isten hatékony működésének és Isten uralmának tanúja, ezért a múlt eseményei a vallásos tanítás szemszögéből dolgozza fel, kihagy belőlük részeket, megváltoztatja a történeti sorrendet, a szereplőket elvi szempontok alapján jellemzi stb.
A Krónikák könyve a mai olvasó számára a Biblia legszárazabb, legunalmasabb lapjai. Nagy részüket nemzetségtáblák, véget nem érő felsorolások teszik ki. Bár a történelmet Ádámtól kezdi, a leírás Dávidig (nyolc teljes fejezet) csak nevekből áll. A sugalmazott könyvek közé feltehetőleg a farizeusok hatására került be, rájuk lehetett nagy hatással a könyv központi gondolata, Isten Dávidnak tett ígérete. Ennek az ígéretnek a beteljesedését az ősegyház tapasztalta meg Jézusban, így érthető, hogy a Krónikák könyvének teológiája Máté evangéliumban és a Zsidókhoz írt levélben is visszhangra talált.
A zubolyfa
„Dárdája nyele akkora volt, mint egy zubolyfa” (1Krón 20,5) – a Biblia négy helyen jellemzi így a zsidók egy-egy ellenfelét. A zubolyfa nem botanikai fogalom, a zuboly a szövőszék, fája pedig a henger, melynek átmérője 5-6 centiméter lehetett. Az a harcos, aki marokra tudott fogni egy ilyen vaskos nyelű fegyvert, valóban hatalmas testű lehetett.
Bár a szövés az egyik legfejlettebb és legelterjedtebb mesterség volt a bibliai időkben, a Bibliában magában alig akad rá utalás. A szövés szigorúan női munka volt, de a liturgikus célra szánt kelméket férfiak készítették.
A mai beduinok egyszerű szövőszékével azonban csak viszonylag durva textileket lehetett készíteni. A Bibliában vannak arra utalások, hogy a zsidók ennél sokkal finomabb vásznakat is tudtak szőni. („Eltöltötte őket érzékkel, amely képesíti őket, hogy elvégezzenek minden díszítő, szövő és hímző munkát kék és vörös bíborral, karmazsinnal, finom lenvászonnal, vagy amely szükséges az egyszerű takácsmunkához.” 2Móz 35,35) Ehhez bonyolultabb, álló szövőszéket kellett használniuk.
Az álló szövőszéken a függőleges vetülékfonalakat agyagból készült súlyokkal tartották feszesen.
A zsidó zene
Az ősi kultúrákra mind jellemző, hogy a zenének mágikus erőt tulajdonítanak. Amennyit tudunk a legősibb irodalmi szövegek előadásáról (a homéroszi eposzoktól a Kalevaláig), azokat soha nem prózában mondták fel, hanem énekelték. A Biblia könyveit ugyanígy énekelve olvasták fel, és ezt a gyakorlatot átvette az ősegyház is. Az ortodoxiában a mai napig szinte teljes egészében énekelve csendül fel a liturgia. A katolikus misének is van teljes egészében énekes formája, de ma már ezt csak különösen ünnepélyes alkalmakkor csendül fel így.
A Krónikák első könyve megemlékezik arról, hogy nemcsak Dávid király, de az egész nép is táncolt a Frigyszekrény előtt. Sem ez a liturgikus tánc, sem az azt kísérő zene dallama nem maradt fenn, még a hangszerekre is csak szórványos feljegyzésekből következtethetünk, mivel a Templom lerombolása után (Kr. u. 70) a rabbik a gyász jeléül megtiltották a hangszeres zenélést a zsinagógákban. A templomi zene gyakorlata így végleg kiveszett, az egyetlen hangszer, amit a mai napig vallási célból megszólaltatnak, a sófár, a kosszarvból készült tülök. (A modern zsinagógákban a nyugati kultúra hatására a 19. századtól megjelentek az orgonák, a Dohány utcai zsinagógában is van egy hatalmas hangszer.)
A különböző bibliai könyveknek saját recitáló dallamuk van a mai napig, a felolvasó a beszéd ritmusában mozog egy néhány hangból álló skálán, és a dallamot ott díszíti, ahol valamilyen elválasztás, lezárás van a szövegben (szünet, mondatvég). Ezt az éneklési gyakorlatot kantillációnak nevezzük. A zsoltárok éneklése ennél bonyolultabb, azokat egymásnak válaszolgató kórusok adták elő, vagy egy szólista állt szemben a kórussal (ennek egyenes ági leszármazottja a gregorián zsoltárdallam és -éneklési mód). Sem a recitáló felolvasáshoz sem a zsoltárénekléshez nem szükséges a zenei előképzettség, kis gyakorlással könnyen elsajátíthatja bárki. A jeruzsálemi templomban azonban hivatásos kórusok énekeltek, hangszerek kíséretében, így feltételezhetjük, hogy az ott felcsendülő zene olyan volt, amibe az egyszerű zsidók nem tudtak bekapcsolódni.
A templomi trombiták nem hasonlítottak a ma használt trombitákhoz
A templomi hangszerekből egy egész zenekart össze lehetett állítani. A ritmust különböző cintányérok, csörgők és dobok adták, ezek felett szóltak a különféle kürtök (ezek főleg állatok szarvából készültek), a bronzból vagy ezüstből készült trombiták. A Bibliában sokféle húros hangszer neve fordul elő, ezek azonosítása azonban igen nehéz, főleg azért, mert a különböző fordítások más-más névvel illetik ugyanazokat a hangszereket, akár még egyetlen bibliakiadáson belül is. A legősibb húros hangszer a kinnor, ezt hárfának, citerának vagy gitárnak is fordítják, noha egyik ma ismert hangszerhez sem hasonlít. A kinnor neve a Bibliát messze megelőző korból ismert, és több kánaánita isten nevében is előfordul, sőt, a Genezáreti tó héber neve, a Kinneret is ezzel a hangszerrel függ össze etimológiailag. Ez az első hangszer, ami megjelenik a Bibliában, a Teremtés könyvében: „Lámech két feleséget vett. Az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak nyájaikkal. Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak”. (1Móz 4,19-21) A kinnor elterjedt, közismert hangszer lehetett, melynek a mindennapokban is nagy szerepe volt, a Teremtés könyvében említett fuvolával együtt megszólaltatták őket az emberi élet sorsfordító pillanataiban, örömben és bánatban („Miért szöktél titokban, és miért nem jártál el egyenesen velem szemben? Nem szóltál nekem róla. Akkor örömmel, énekkel, dobbal és hárfával kísértelek volna el.” 1Móz 31,27; „Gyászdallá változott citerám zengése, furulyámnak hangja siratóénekké” Jób 30,31), gyógyító erőt tulajdonítottak neki (Dávid a hárfája hangjával gyógyította Sault), ez kísérte a próféták révületét („Amikor belépsz a kapun, egy sereg prófétával találkozol, akik a magaslatról jönnek lefelé. Előttük zeng majd a hárfa, a dob, a furulya és a cintányér, ők maguk meg prófétai révületben lesznek” 1Sám 10,5).
Kinnor, amit hol citerának, hol gitárnak, hol hárfának fordítanak a Bibliában. Feltehetőleg ez volt Dávid király hangszere.
A kinnorral együtt emlegetett fuvola fából vagy csontból készült, volt rövid és hosszú, valamint kettős változata is.
A kettős furulya az ókori görög ábrázolásokon gyakran látható, mert a görög zenében is közkedvelt hangszer volt. A magyar népzenében is van hasonló, a moldvai csángó zenészek ma is használnak hasonló kettős furulyát.
A klezmer
A klezmer a kelet-európai zsidó diaszpórában született népzene (a szó eredetieg a zenészt jelentette), melynek történetét a 16. századig lehet visszakövetni. A klezmert játszó zenekar eredetileg néhány vonós hangszerből állt, majd a 19. században fokozatosan bekerült a klarinét, a rézfúvósok, a harmonika. A zenészek különböző házaknál léptek fel, ők szolgáltatták a zenét az esküvőkön és a zsidó örömünnepeken. Mivel szombaton tilos volt zenélniük, cigányzenészeket fogadtak, hogy ilyenkor se nélkülözzék a zenét. Amit ma klezmernek ismerünk, ennek a keveredésnek az eredménye: az eredeti zsidó dallamok cigány tradíció szerint szólalnak meg, ráadásul a cigányzenészek magukkal hozták azoknak a népeknek a zenei hagyományait is, akiknek szintén játszottak. Így kerültek a klezmerbe magyar, román, bolgár sajátosságok is, ez a titka mai népszerűségének is: mindenki a sajátjának érzi.
