(A Margit-szigeten lévő Premontrei prépostság harangjának felirata)
Budapesten születtem, ott is nőttem fel. Óbudán laktunk, egy lakótelepi ház hetedik emeletén. Édesapám, Mazgon Sándor, a szakmájában elismert villamosmérnök. Édesanyám, Eva Kowanda, óvónő, aki gyerekkorunkban végig otthon volt velünk. Ő Stájerországban látta meg a napvilágot – so bin ich auch ein echter Österreicher. Két testvérem van. Krisztina hugomnak egy fia van, Dénes, aki focizott a Fradiban, most épp az MTK-ban. Öcsém, Máté négy lány – Sára, Anna, Luca, Réka – édesapja. Tanárember, és mi ketten, azt gondolom, igazi filozófiai barátságban is állunk egymással.
Pannonhalmán érettségiztem a bencéseknél. Nagyon jó időszak volt ez a négy év, és ahogy múlik az idő egyre fontosabbnak látom mindazt, amit ott emberileg tanultam. Az érettségi után Lentiben katonáskodtam – ez is tanulságos világ volt, persze egész máshogy működött.
A kommunizmus vége, szabadságunk kezdete az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen ért, ahol matematikát és fizikát tanultam. A diploma megszerzése után három évig tanítottam Gödöllőn, a Premontrei rend ottani gimnáziumában. Ez is nagyon szép időszak volt. Igaz nekem egyre súlyosabb gondot okozott, hogy már a második évtől kezdve tudtam: nem ez az én utam. Másfél év mérlegelés után jelentkeztem a szemináriumba. Felvettek, és a változatosság kedvéért Budapestre kerültem. Nagyon megszerettem a „Központit”, nagyon jó elöljáróink voltak. És volt egy zseniális évfolyamom.
A diakónus szentelésre ezt a jézusi félmondatot választottam: „barátaim vagytok”, a papszentelésre pedig Antiókhia-i Szent Ignáctól: „Most kezdek tanítvány lenni.” A szentelés után három évig a „Szent Család káplánja” voltam. Mélyvíz. Rengeteg szép és rengeteg borzasztóan nehéz élmény. Főleg fiatal felnőttekkel foglalkoztam. Bibliaórák, lelkigyakorlatok. Sok-sok lelkivezetés.
Már éppen kezdtem nagyon elfáradni, mikor kiküldtek Rómába. A jezsuitákhoz járhattam a Spirituális Intézetbe. Egész máshogy működő világ ez, mint a magyar felsőoktatás. A vizsgák magyar szemmel komolytalanok, de az órák elképesztően jók voltak. És a könyvtárak azok tényleg könyvtárak: egyszerűen minden megtalálható Rómában. Érdekes volt, mennyire más légköre van a domonkosok könyvtárának mint a jezsuitákénak. És hogy mi volt római két év legnagyobb eseménye? Megismerhettem Ferdinand Ulrichot, és barátok lettünk Bolla Pistivel.
2008-tól 2016-ig a elöljáró voltam az esztergomi Szemináriumban. Furcsa dolog ez: ma se nagyon tudom, milyen kell legyen egy pap, mégis én kellene megmondjam másoknak. Ezzel együtt – legalábbis én így látom – elfogadtak, de lehet hogy ez csak az ő rugalmasságukat dicsérte. Ja, és Esztergom csodaszép. Főleg téli hajnalokon a konyhaablakból: balra a Bazilika dereng elő a ködből, szemben a Tamás-hegy.
Ezután három és fél év plébániai kormányzóság Baross Gábor-telepen. Intenzív közösségi élet, nagyon elkötelezett testület, több mint százfős cserkész-zenebona, hétköznapok lelkigyakorlata. Sok-sok szolidaritás egy nagyon nehéz történetben – de ez egy hosszú történet.
Hogy ki ne maradjon: 13 éves korom óta regnumi gyerek vagyok. Csak most már nem járok csapatba, pedig az eredeti csapatom még működik, csak hát bonyolult az élet. Meg már nem is vezetek csapatot, talán mert bonyolult az élet. Sőt, annyira bonyolult az élet, hogy már a vezetők képzésével sem foglalkozom. Viszont született egy érdekes közösség: Casamari – Mária Háza. Igaz, Mária Házában egyáltalán nem bonyolult az élet.
És hát most Pestszentimre. Sokan kérdezik: „Jó lesz neked ott?” Nem tudom, sőt szerintem ez tényleg nem fontos. Azt hiszem szabad ember lettem, aki történetesen szeret pap lenni.
In Christo Rege et Maria Regina misericordiae:
Mazgon Gábor