A Korintusiakhoz írt első levél
A levelet Pál apostol írta 55-57 között, amikor harmadik apostoli útja során Efezusban tartózkodott. Aggasztó híreket kapott ugyanis Korintusból, ezért levélben figyelmeztette a híveket, hogy tartsák távol magukat a hitetlenektől. Ez a levél nem maradt fenn, csak egy utalásból tudunk róla. Válaszul a korintusiak különféle kérdéseket tettek fel az apostolnak, az első Korintusi levél tartalmazza Szent Pál részletes feleletét.
A Korintusban felmerült nehézségek főleg abból adódtak, hogy a kereszténység elő ízben ott került szembe a hellenizmussal. A problémákat négy csoportba lehet összefoglalni. Az első az, hogy a korintusiak egyfajta bölcseleti rendszert, filozófiát láttak a kereszténységben, amely az embert ismeretei révén hozza kapcsolatba Istennel, azaz a hit helyébe a tudást állították. A másik gond az volt, hogy a bölcsességre való törekvés együtt járt a test és a lélek éles szembeállításával. Ha a kettő így szétválik, az vagy erős aszkézisbe torkollik (le akarják győzni a testet, hogy a lélek kiszabadulhasson „börtönéből”), vagy éppen ellenkezőleg, erős szabadosságba csap át. Korintusban mindkettő előfordult, voltak, akik elítélték a házasságot is, míg a közösségnek tagja maradhatott egy vérfertőző házasságban élő ember is, akinek ügyében Pál már korábban is fellépett. A harmadik gond a misztériumvallások és a Dionüszosz kultusz elemeinek beszüremkedése volt, a közösség tagjai ugyan nem hittek ezekben a kultuszokban, de egy-egy elemüket megtartották (mai példával élve ez olyan, mint amikor egy keresztény komolyan hisz a jóslásban, horoszkópokban, mindenféle ezoterikus hókuszpókuszban). Végül a közösség megosztott volt, különféle személyek körül csoportok alakultak ki, ahogy a filozófusoknak is megvoltak a maguk körei.
A levél egyik legfontosabb része a karizmákkal foglalkozó tanítás. Az egyház az első század végétől az 1900-as évek elejéig nem foglalkozott a karizmákkal, úgy tekintett rájuk, mint amik a történelem folyamán kikoptak az egyház mindennapjaiból. A 20. század elején azután amerikai protestáns körökből indult útjára egy újfajta szemléletmód, mely azt hirdette, hogy a pusztán jócselekedetek kötelességszerű véghezviteléből álló vallásosság átléphet egy második szakaszba, amikor a Szentlélek egészen betölti, sodorja az embert, és könnyűvé, természetessé válik Krisztus útján járni. Ennek a Szentlélekkel való átitatottságnak a legfőbb jele szerintük a nyelvek adománya. Az Apostolok cselekedeteiből ugyanis úgy tűnik, hogy a Szentlélek eljövetelének állandó kísérője a nyelveken való beszéd. A mozgalom lassan átterjedt a különféle felekezetekre, majd 1967-ben a katolikus egyházban is útjára indult. A II. Vatikáni Zsinaton nagy vita előzte meg a karizmákkal kapcsolatos szövegek megfogalmazását. A hagyományos nézet úgy tekintette, hogy a karizmák ritka, rendkívüli, csodás ajándékok, míg néhány bíboros amellett érvelt, hogy minden keresztény részesül karizmákban, a mindennapi élet számtalan feladatának teljesítéséhez adott isteni kegyelemben. A végleges zsinati szöveg mindkét álláspontot tartalmazza, a karizmák egyszerre „ritkák” és „elterjedtek”.
A klasszikus görög nyelv nem ismerte a karizma kifejezést, ez a szó a zsidóság görög nyelvű vallási irataiban jelenik meg először, ajándékot, jótéteményt, általános értelemben mindenfajta isteni adományt értettek alatta. Ritkán használ neologizmus (új keletű szó) volt tehát, amit azonban minden görögül tudó megértett nagyjából még akkor is, amikor életében először halotta, mert ismerte a szó alkotóelemeit. A szó gyöke egy ige, mely azt jelenti: kegyesen, nagylelkűen, bőkezűen adni valamit, a karizma pedig ennek a bőkezű adakozásnak a végeredménye, maga az adomány.
Mi lehetett a korintusiak kérdése, problémája a karizmákkal kapcsolatban? Úgy tűnik, hogy a közösségben egyfajta versengés alakult ki, egyesek túlértékelték a maguk lelki adományait, a többiek pedig, akiknek ilyen adományai nem voltak, másodrendű keresztényeknek érezhették magukat. Figyelemreméltó, hogy Szent Pál három fejezetet szentel a témának, hosszas érvelés után adja csak meg válaszát. Az érvelés három lépcsőből áll. A 12. fejezetben kitágítja a horizontot. Érzékelteti, hogy másféle adományok is léteznek, karizmából is sokféle van, nemcsak a nagyra tartott nyelvek adománya és a prófécia, sőt, a karizmákon kívül is sok minden más is van még Krisztus testében, az Egyházban (apostolok, tanítók). A második lépcső a szeretethimnusz. Itt az apostol elmélyíti a témát, relativizálja a karizmákat. A legértékesebb adomány a szeretet, ez a mindenki számára járandó út, emellett pedig másodrangú kérdés, hogy valakinek milyen rendkívüli adományai vannak. Végül a 14. fejezet tartalmazza az apostol konkrét utasításait. Nem a „karizmák” a három fejezet vezérszava, hanem a „lelki dolgok”. Ha pontosabban megvizsgáljuk az apostol gondolatmenetét, kiderül, hogy a két fogalom nem egyenértékű.
Hogy a kettő különbségét megértsük, ismernünk kell az ókori ember gondolkodásmódját. Számára lélegzés jelensége csoda volt, megfoghatatlan jelenség, melynek az ember nem ura, végül az utolsó lehelet visszatér Istenhez. A szélre pedig úgy tekintettek, mint Isten leheletére, a Lélek az ókori ember számára nem egy elvont, szellemi fogalom, hanem erő, sodrás, impulzus. Ha ez az isteni erő hatalmába keríti az embert, akkor kikapcsolja az ember többi képességét. Isten ereje megszállja az embert, és viszi előre. Sokan ezért úgy képzelték, hogy a leglelkibb jelenség az, amelyik a legkevésbé értelmes, legkevésbé kontrollált. Ezért gondolták a korintusiak azt, hogy a nyelvek adománya a Lélek legsajátosabb munkája, hiszen kikapcsolja az emberi értelmet. Pál kritizálja ezt a felfogást, amikor ezt írja: „Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam értelemmel is, énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is.”(1Kor 14,15) Vagyis annál értékesebb a vallási élmény, minél inkább az egész embert áthatja, az értelmet is. Ugyanez az alapgondolat figyelhető meg a prófétálással kapcsolatos felfogásnál is. A próféciát azért emeli a nyelvek adománya fölé, mert a prófécia értelmes beszéd, buzdítás. Pál arra int, hogy ne úgy fogják fel a Lélek működését, mint egy beleveszést az Isten végtelen óceánjába, mint az értelem elvesztését.
Pál apostol nem ok nélkül választott egy új, szinte ismeretlen szót a lelki adományok megnevezésére. Amit ő fontosnak tartott kiemelni, az nem ezeknek az adományoknak a rendkívülisége, az elsöprő erő, az ihletett állapot, hanem az isteni eredetük, az, hogy ezek az ajándékok Isten adományai.
Az utolsó vacsora ábrázolása egy 14. századi domonkos énekeskönyvből. A Korintusiaknak írt első levél tartalmazza az utolsó vacsora legősibb leírását, még jóval azelőttről, hogy az evangéliumok rögzítették volna a vacsora eseményeit.
Fedett és fedetlen fő
A zsidók fedett fővel imádkoztak és imádkoznak ma is a törvény szerint, Pál apostol azonban azt írja a korintusi férfiaknak, hogy fedetlen fővel imádkozzanak. A nőknek ezzel szemben meghagyja, hogy borítsanak kendőt a fejükre. Mivel a kereszténység kezdettől fogva nem tett különbséget férfi és nő között, az előírásnak valamilyen praktikus oka lehetett. Ez pedig valószínűleg az, hogy a Korintusban elterjedt misztériumvallások szertartásain a nők fedetlen fejjel és kibontott hajjal vettek részt.
Ez a szobor egy Ízisz kultuszt követő asszonyt ábrázol, akinek kibontott haját egy díszes pánt tartja.
Pál rendelkezésének másik oka az lehetett, hogy a hajviselet megmutatta az illető társadalmi rangját. Az előkelő asszonyok hosszú hajtűkkel rögzítették hajukat, amit hátul kontyba kötöttek.
Ezen a szarkofágról származó reliefen rabszolgák fésülik úrnőjüket, aki Szent Pál kortársa lehetett. A szolgák haja egy pánttal van összekötve a fejtetőn.