Náhum próféta könyve
Náhumról a nevén kívül (mely a Nehemiás rövidített alakja, jelentése: Jahve megvigasztal) semmi mást nem tudunk, a származási helyeként megjelölt város, Elkos helye is ismeretlen. A könyv szövegéből arra lehet következtetni, hogy a próféta Júdeában, feltehetőleg a fővárosban, Jeruzsálemben működött. Igehirdetésének történeti kerete Asszíria felemelkedése és terjeszkedése majd hanyatlása és bukása, a Kr. e. 7. század eseményei. A könyv törzsét alkotó prófétai mondások és látomások még Asszíria fővárosának, Ninivének elfoglalása előtt (Kr. e. 612) hangzottak el, ezt egészítették ki a fogság után a város pusztulásának képeivel.
Náhum könyvét az a hit és meggyőződés hatja át, hogy Jahve, a történelem ura eltörli Ninivét a föld színéről, és ez az esemény hamarosan bekövetkezik. Öröm és megelégedettség tölti el annak a birodalomnak a megsemmisülésén, amely közel egy évszázadon át letiporta és kénye-kedve szerint megalázta a népeket. Dicsőíti Istent, aki véget vet a szenvedés idejének, s mindezt egy olyan időszakban hirdeti, amikor Júdea és vele együtt az ókori Kelet népei még Asszíria igájában sínylődtek.
A konkrét történelmi helyzetet azonban a próféta szimbolikus síkra emeli, számára Asszíria nem „nemzeti ellenség”, hanem a hatalom, az erőszak, a kegyetlenség jelképe. Ezért nevezi oroszlánnak, a föld erőszakos kirablójának. Asszíria azért számíthat büntetésre, mert gonoszságokat követett el a népek, köztük Izrael ellen, így bűne végső fokon a népek sorsát irányító és rendező Isten ellen irányult, akinek akaratát semmibe vette. Ninive megbüntetése ezért az elnyomottakat megszabadító és övéinek üdvösséget hozó Isten győzelme. A nép, és vele a próféta öröme a Jahvéhoz való ragaszkodás kifejezése, hála a kapott szabadulásért.
Náhum próféta egy 1405-1415 között készült angol Bibliában. Az Úr által a hegyekre bocsátott villámokat vörös lángnyelvek formájában ábrázolta az ismeretlen festő. A földbe csapódó villámok kettétörik a hatalmas köveket.
Náhum próféta megjövendöli Ninive pusztulását. A kézirat francia mester műve, az 1275-1300 közötti időkből. A próféta jobbjával a város ledőlő tornyára mutat.
Néhány évszázaddal később, a reneszánsz korában ugyanezt a témát már idilli környezetbe helyezve mutatja be egy itáliai festő. A város tornya itt is éppen ledől, de ez már egy olyan város és olyan torony, amilyennek az ideális várost képzeték el a humanista építészek és gondolkodók. A próféta egy magas támlájú széken ül, a 15. században divatos ruhában, ezekkel a kellékekkel akár Mátyás királyt is lehetett volna ábrázolni.
Asszíria
Az asszírok a semita népek családjába tartoztak, így közelebbi-távolabbi rokonságban álltak Mezopotámia és az ókori Kelet legtöbb népével, a zsidókkal is. Hazájuk a Tigris és az Eufrátesz felső folyásánál feküdt, egy sűrű erdőkkel borított, fémekben gazdag dombvidéken, ahol a mezőgazdasági javak nagy része nem termett meg, így az asszírok már korán kereskedni kezdtek. Egy jó évezreden keresztül lassú, békés terjeszkedéssel építették ki birodalmukat, kereskedőik révén vetették meg a lábukat a Földközi tenger partvidékén.
Asszíria kiterjedése a különböző időszakokban. Sötétzölddel az asszír őshaza, világoszölddel a birodalom legnagyobb kiterjedésének idején, a Kr. e. 7. században. Ekkor Egyiptomtól Babilóniáig az egész ókori Kelet adófizetője volt az asszíroknak.
Asszíria a Kr. e. 10. században kezdte szisztematikusan meghódítani a körülötte fekvő területeket. A kor legkiválóbb hadseregével rendelkeztek, lovaik, harci szekereik voltak, elsőrendűen értettek a városok ostromához, és alighanem a történelem valaha élt legvérszomjasabb, legkegyetlenebb hódítói voltak. A leigázott városok lakóit mind egy szálig kiirtották, ellenségeiket válogatott kegyetlenségekkel végezték ki. Sok esetben már a hírük is elég volt ahhoz, hogy a megtámadottak inkább a behódolást válasszák, mintsem az ellenállást és a biztos pusztulást. A hatalmas birodalom viharos sebességgel omlott össze, amikor a leigázott babilóniaiak és a médek összefogtak ellene.
Asszurbanipal (669-626), az asszírok leghíresebb és leghatalmasabb uralkodója puszta kézzel öli meg az oroszlánt. A relief, mely ma a British Museumban látható, egykor a király ninivei palotáját díszítette.
Zsidó kozmológia
Náhum próféta úgy írja le Isten haragját, mint amitől megrendülnek a hegyek és összeomlik a Föld kereksége. A zsidók a Földet lapos korongnak képzelték (szemben a görögökkel, akik tudták, hogy gömb alakú), mely szilárd alapon, oszlopokon nyugszik: „Az Úr tulajdona a föld minden pillére, ő helyezte rájuk a világot.” 1Sám 2,8; „Ha inog is a föld, minden lakójával, erősen tartom oszlopait.” Zsolt 75,4. Az oszlopokon nyugvó Föld fölött van kifeszítve a szilárd égboltozat, régies, latin szóval a firmamentum (szilárdság, tartósság), mely a teremtés második napján kettéválasztotta a vizeket: Isten újra szólt: “A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte. Ter 1,6-8. Amikor Isten a vízözönt a földre bocsátotta, ezen a boltozaton ütött rést, hogy a kezdetben kettéválasztott vizek újból egyesüljenek, és a világ visszazuhanjon az ősi káosz (héberül tohu vabohu) állapotába. Természetesen a zsidók is tudták, hogy az eső a felhőkből esik, de a vízözön történetében nem innen származik a víz, hanem „megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az ég csatornái.” Ter 7,11. A népies elképzelés szerint Isten nemcsak a boltozat feletti vizeknek parancsol, hanem a boltozat alatti vizeket is felügyeli, ott tartja ugyanis fogva a tengeri szörnyeket, a sárkányt és a Leviatánt.
A Nap, a Hold és a csillagok az égbolton nyugszanak, ott, ahova Isten keze helyezte őket: „A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat.” Zsolt 74,16 Bár az állattenyésztő népek általában biztosan tájékozódnak az éjszakai égbolton (a szabadban tanyázó pásztorok sokat nézik az eget, így felismerik az egyes csillagokat és csillagképeket), az Ószövetségben nincs nyoma annak, hogy a zsidókat érdekelték volna a csillagok. Ha nagy ritkán fel is bukkan a szövegben egynek-egynek a neve, ez annyira jellegtelen, hogy legtöbbször még azonosítani sem lehet a kérdéses égitestet. Mivel a legtöbb pogány nép a csillagokban isteneket látott, a zsidók nem foglalkoztak a csillagos éggel és annak jelenségeivel.