Szent János második és harmadik levele
A két levél ugyanabban a történeti helyzetben íródott, mint az első János levél. A közösségből egy bizonyos Diotrefész vezetésével kiszakadt egy rajongó csoport, mely nem volt hajlandó fogadni a levelek szerzőjének küldötteit. A magát presbiternek nevező szerző Efezusban élt, ahol több keresztény közösség is lehetett, és a környező kisvárosokban, esetleg falvakban is élhettek már keresztények az első század végén. Ezek a közösségek feltehetőleg nem is tudtak mindent egymásról, Miután a szakadás bekövetkezett, minden bizonnyal megindult a harc az egyházközségekért, a presbiter ezért küld leveleket a keresztény közösségeknek, figyelmezteti őket a szakadárok hitbeli tévedéseire. Ír arról is, hogy maga is készül meglátogatni az egyházakat. A második és harmadik levélben főként arról van szó, hogy Krisztus testben jött el, és aki ezt nem vallja, nincs az igazságban.
A levél szerzője második generációs keresztény, talán János apostol tanítványa. A jánosi közösség később beleolvadt az apostoli egyházba, mely lassanként elfogadta a János-evangéliumot, mely ebben a közösségben született meg. Ez az evangélium lesz később a hitvallások alapja, legfontosabb hitvallásaink jánosi formulákat ismételnek. A jánosi közösség beolvadásával egyidőben több kisebb csoport eltávolodott az apostoli egyháztól, és szekta lett belőlük, mely a János-evangélium tanításait félreértve tévtanokat hirdetett.
Eklézsia és Zsinagóga
A második János-levél Úrnőnek nevezi az egyházat, ill. az egyház egyik helyi közösségét. Ez az első látásra meglepő megszólítás nem példa nélküli az Újszövetségben. A Jelenések könyvében a kis-ázsiai egyházak is megszemélyesítve fordulnak elő, mint az Úr jegyesei. De ugyanezt a szimbolikát használja Pál apostol is az Efezusiaknak írt levelében: „… mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.” (Ef 5,23-24)
A képi ábrázolásban ezért kézenfekvő volt női alakban mutatni az Egyházat. Mivel az első keresztények még különbséget tettek a zsidókból és a pogányokból lett keresztények között, eleinte két nőalak is szerepelt a képeken, mint a római Santa Pudenziana apszismozaikján, mely az 5. század elején készült.
Az 5-6. századtól kezdve azonban már csak egy nőalak személyesíti meg az Egyházat, azokkal az uralkodói jelvényekkel, melyeket a császár is viselt: korona, jogar, gömb (közkeletű nevén országalma). Mellette gyakran áll egy másik nő is, a legyőzött zsidó vallást jelképező Zsinagóga. Az ekkleszia görög szó, eredetileg népgyűlést, gyülekezőhelyet jelentett, és ugyanezt jelentette az ugyancsak görög szünagogé is. Az ábrázolásokon Zsinagóga koronája általában leesik, szemét fátyol vagy kendő fedi, mely egyfelől arra utal, hogy nem ismerte fel a Messiást, másfelől a Siralmak könyvéből vett verseket illusztrálja: „Lehullott fejünkről a korona. Jaj nekünk, mert vétkeztünk! Ezért oly szomorú a szívünk, ezért borítja könnyfátyol a szemünk.” (Siral 5,16-17)
A keresztes háborúk idején Európa-szerte fellángolt a zsidógyűlölet, mely gyakran kegyetlen üldözésekbe torkollott. A képzőművészet is visszatükrözte ezt, az ekkor készült alkotásokon Zsinagóga megalázott, legyőzött nőalak, aki elvesztette méltóságát. Gyakran csúcsos kalap van a fején, ami a zsidók megkülönböztető jelzése volt a középkorban, kezéből földre hull a Tóra.
A II. Vatikáni Zsinat „Nostra aetate” kezdetű nyilatkozatában elítéli az antiszemitizmust, és megemlékezve a zsidókkal közös örökségről kijelenti, hogy az Egyház ugyan Isten új népe, de ebből nem következik az, hogy a zsidókat Isten elvetette volna. A zsidók Isten választott népe lesznek az idők végeztéig, mivel Isten nem bánja meg ajándékait és meghívását.