64. hét: A Filemonhoz írt levél

A Filemonnak írt levél

Az újszövetségi kánonban ez a levél Pál apostol utolsó levele, melyet életében is az utolsók között írhatott, a Timóteusnak és Titusznak szóló levelekkel együtt 61-63 között keletkezhetett, az apostol első római fogságának idején. Filemon jómódú keresztény volt, akit minden bizonnyal Pál térített meg, s aki a házát megnyitotta a közösség előtt. Az apostoli korban a kenyértörést és a szeretetlakomát, az agapét magánházaknál végezték, Filemon háza egy ilyen állandó találkozóhely lehetett.

A levél Filemon egyik rabszolgájának ügyével foglalkozik. Az Onezimusz nevű férfi elhagyta urát, és Rómába szökött, ahol Pál apostol megtérítette őt, majd valószínűleg ezzel a levéllel együtt visszaküldte őt urához. Pál nagyon tapintatosan arra kéri Filemont, hogy fogadja vissza Onezimuszt (a neve annyit jelent, hasznos, a levében ez egy szójátékra ad alkalmat: „Egykor haszontalan volt számodra, most pedig számodra is, számomra is hasznos” Filem 11), és ne kérjen tőle semmiféle kártérítést. A hagyomány szerint Onezimusz később Efezus püspöke lett.

Rabszolgák és szabadok

Jézus korában a római birodalomban mindenütt természetes volt a rabszolgák léte, Palesztinában is ez hozzátartozott az élet rendjéhez. A mózesi törvények csak azt tiltották, hogy zsidónak zsidó legyen a rabszolgája, de idegenek kerülhettek ebbe a helyzetbe. Jézus minden további nélkül élt hasonlataiban a rabszolgaság fogalmával (a fordításban általában szolga vagy béres olvasható), és soha nem foglalt vele szemben állást. Mégis megmutatta az utat, ami később elvezetett a rabszolgaság megszüntetéséhez, amikor azt tanította, hogy Isten előtt minden ember egyenlő.

Jézus kora és az őskeresztény időszak a római birodalom virágkora. Az Imperium Romanum ekkor érte el legnagyobb földrajzi kiterjedését, s többnyire béke uralkodott a birodalmon belül is és a határokon is. A birodalom lakossága 50-80 millióra becsülhető, ennek közel 90 százaléka vidéken élt, és mezőgazdasággal foglalkozott. Rómának nagyjából egymillió lakója volt, rajta kívül az egyiptomi Alexandria és a szíriai Antiochia számított nagyvárosnak, a maga néhány százezres lélekszámával. A birodalom mintegy kétezer városa csak legfeljebb néhány tízezres lélekszámú település volt. Amikor Pál apostol következetesen csak nagyobb városokat kereste fel térítő útjain, akkor eleve lemondott arról, hogy a lakosság döntő többségét kitevő vidékiekhez szóljon, de éppen ez volt az evangélium terjedésének záloga: az apostol felismerte, hogy az új tanok a városokból szét fognak sugározni. (Ez így is lett, de nagyon lassan ment végbe. Miután a városokban birodalom szerte többségbe kerültek a keresztények, vidéken még mindig a hagyományos sokistenhitet követték az emberek. Pogány szavunk eredete is erre megy vissza, a paganus vidékit, falusit jelent a latinban.)

A római társadalom hierarchikus volt, a felső rétegek megvetették a kétkezi munkát (nem is volt rá szükségük, hiszen gazdagok voltak), csak hivatalokat viseltek. Ha valaki születése folytán nem tartozott bele ebbe az elitbe, mégis hatalmas vagyont gyűjtött, az legfeljebb a városokat irányító (általában száz tagú) tanácsban kaphatott helyet. Ezek a tanácsok intézték a város pénzügyeit, felügyelték az élelmiszerellátást, az építkezéseket, a közrendet, és az ő feladatuk volt az igazságszolgáltatás is. A tanácsba való bekerülésért fizetni kellett, az így befolyó pénzből építették a középületeket.

A városi alsó rétegek helyzete (bár sokkal szerencsésebbek voltak, mint vidéki társaik) általában nehéz volt. Bár a városban jobban voltak a kereseti lehetőségek, több esély nyílt a foglalkozás megváltoztatására, a nélkülözőknek több adomány jutott, és nem utolsó sorban voltak szórakozási lehetőségek is, mégis a városi köznép lakáskörülményei gyatrák voltak, öltözködésük és táplálkozásuk hiányos. Ha az élelmiszerellátás akadozott (Itáliában nem termett elég gabona, ezt a provinciákról, elsősorban Szicíliából kellett biztosítani), akkor az az alsó rétegeket érintette a legérzékenyebben. A koldusok is hozzá tartoztak a városi utcaképhez. A felszabadított rabszolgák (hacsak nem a császár személyes kiszolgálását végző rabszolgák voltak korábban) is általában legfeljebb a városi alsó rétegekbe, a plebsbe kerülhettek be, annak ellenére, hogy sokan közülük értelmiségi foglalkozást űztek, orvosok, jogászok, tanítók, jószágigazgatók voltak. Az ő megbecsülésük ugyanazon a szinten állt, mint a kézműveseké, akiket az elit lenézett, mert kétkezi munkát végeztek, amit egy szabad emberhez méltatlannak tartottak. (Így a sátorkészítő mesterséget űző Pál apostol is, hiába volt jogállása szerint római polgár, mégis társadalmilag a plebs, a legalsó városi réteg tagja volt.)

A rabszolgák lélekszámát nehéz rekonstruálni, egy általánosan elfogadott hipotézis szerint Augustus idején Itália lakossága 7 és fél millió fő lehetett, ebből hárommillió rabszolga. Ha figyelembe vesszük, hogy Rómában feltehetőleg több volt a rabszolga, mint a birodalom perifériáin, akkor is számolhatunk azzal, hogy a lakosság egyharmada volt teljesen jogfosztott. Augustus korából vannak adatok arra, hogy egy-egy senator palotájában akár 400 rabszolga is dolgozhatott, de a kisebb városokban élő gazdagok legfeljebb csak néhány rabszolga tartását engedhették meg maguknak. A rabszolgák ára életkoruk, egészségi állapotuk, műveltségük és nemük alapján erősen különbözött, általában 800 és 2500 sestertius között mozgott, míg egy gazdagnak számító városi tanácsos vagyona földbirtokkal, házzal, ingóságokkal együtt átlagosan százezer sestertiust tett ki. Egy- egy rabszolga elvesztése tehát jelentős vagyonvesztés volt a tulajdonos számára, annál is inkább, mert hódító hadjáratok hiányában igencsak akadozott az utánpótlás. A korai császárkorban a rabszolgák többsége ezért már nem idegen volt, hanem olyan valamikor szabad, aki magát adta el, vagy szülei gyerekként váltak meg tőle. A rabszolgaság általában nem tartott élethossziglan, a szolgák többsége joggal reménykedhetett abban, hogy felszabadul. Ez a korai császárkorban olyan méreteket öltött, hogy törvényekkel igyekeztek megszabni az egyszerre felszabadítható rabszolgák számát, így pl. a rabszolgatartók halálakor a 3-10 fős rabszolgaállomány legfeljebb fele, 11-30 fő esetén a harmada, 31-100 főnél a negyede, és 101-500-nál maximum az egyötöde juthatott a szabadság birtokába. Az állam azért avatkozott bele a folyamatba, mert a volt rabszolga automatikusan megkapta a római polgárjogot, ha azzal is rendelkezett. Ez olyan privilégium volt, melyet a korai császárkorban egy paraszt általában csak 25 évi, valamely segédcsapatban letöltött katonáskodás után kaphatott meg, ha egyáltalán megkapta. Ezen felül a rabszolga ellátást kapott, és gyakran kitanult egy szakmát is a kézműiparban. Ez a rendszer a rabszolgatartók számára is előnyös volt, a szolga ugyanis szorgalmasan dolgozott, mert nem akarta a felszabadítás reményét eljátszani, másrészt egy kisebb vagyont is össze kellett gyűjtenie, hogy a vételár visszafizetésével megválthassa magát. A felszabadított rabszolga általában később is kapcsolatban maradt gazdájával, néhányan keresetük egy részét átadták neki, mások apróbb személyes szolgálatokat tejesítettek. Számos rabszolgatartó valószínűleg eleve azzal a céllal vásárolt rabszolgákat, hogy majd bizonyos idő elteltével felszabadítsa őket, és ezáltal a számára leginkább kifizetődő társadalmi függőségi formát (patrónus- kliens) hozza létre.

A hellenista levél

A levél egy önálló irodalmi műfaj volt a hellenizmus irodamában. Három kötelező részből állt, a bevezetőből, a főrészből és a záróformulákból. A bevezető tartalmazta az író és a címzett nevét, a köszöntést, az isteneknek szóló hálaadást, esetleg egy kívánságot, hogy az égiek fogadják kegyeikbe a címzettet. A téma kifejtése után a záróformulák köszöntéseket, imát, néha a keltezést tartalmazták.  Pál apostol meglehetősen szabadon kezelte ezeket a szigorú konvenciókat, leveleibe belefoglalja munkatársait is, kibővíti a köszöntőformulákat. A hellenista levél azon részét, ahol az író hálát ad az isteneknek saját jólétéért, Pál egy saját találmányú résszel helyettesíti, melyben kifejezi háláját, hogy a keresztény hit erő és élet az egyházban (ez a rész hiányzik a Galatákhoz írott levélből, mert az egyházközségen belüli szakadások miatt ez hiteltelen lett volna).

A főrész Pál apostolnál általában terjedelmesebb, mint a korabeli görög levelekben. A főrész végén, de még a befejezés előtt általában három irányba fordul a mondanivaló: vagy az eszkatológia, a végső dolgok felé tolódik a hangsúly, vagy útiterveit hozza szóba az apostol, vagy pedig olyan buzdítást ír, aminek nincs sok köze a főrészben kifejtett gondolatokhoz.

Pál megújította a hellenista búcsúformulákat is, a görög üdv (khairein) helyett azt írja kegyelem és békesség (kharisz és shalom). Az egészségre vonatkozó jókívánságok helyett áldásokat és Istent dicsőítő mondatokat (doxológiát) ír, ezek egyfelől a zsidó hagyományból, másfelől a kialakuló keresztény gyakorlatból származnak.

Pál tudta, hogy az igét csak akkor lehet meghallgatni, ha az alámerül a mindenkori ember ember élethelyzetébe. Ahogy a desztillált víz nem oltja a szomjat, csak ha átmegy a talajon, és felvesz valamennyit a világ „szennyéből”, az ásványokból, az Újszövetség üzenete sem hozna semmit számunkra, ha nem bocsátkozott volna bele az akkori világba, és ezt nem fordítaná le azóta is minden generáció a maga korának nyelvére.