Az Apostolok Cselekedetei
Az Apostolok Cselekedetei szerves folytatása Lukács evangéliumának, szerzője ugyanaz a Lukács nevű orvos, aki az evangéliumot is írta. A mű címe jó évszázaddal későbbi, mint maga a könyv, és félrevezető, hiszen az apostolok közül csak Péter és Pál tetteiről tudunk meg közelebbit, de ők is eltűnnek a szemünk elől anélkül, hogy életük végéről kiderülne valami. Lukács az események egy részének szemtanúja lehetett (figyelemre méltó például, milyen jól tudja, hogy az egyes városok tisztségviselőit hogyan kell megnevezni: Tesszalonika – politarkhoszok, Filippi – sztratégoszok és liktorok, Málta – herceg, Ciprus és Akhája – prokonzul, Efezus – asziakhoszok), a többit írásos forrásokból emelhette át művébe, egy antiókhiai zsidó forrásból meríthette pl. Péter és István beszédeit. Az egész művet keretbe foglalja az Isten országáról szóló tanítás, már ez is jelzi, hogy nem annyira az apostolok cselekedeteit akarja ábrázolni, hanem Isten szavának t erjedését, üdvtörténetet, azt, ahogyan az ige Jeruzsálemtől Rómáig jutott.
A könyv a mennybemenetel történetével kezdődik, Krisztus végleg eltűnik a földi szemek elől. Abban biztosak lehetünk, hogy Jézus halála után a tanítványok nem várták a feltámadását. Ellenkezőleg, minél hamarabb el akarták felejteni mindazt, amit Jézussal átéltek, és amiben keserűen csalódtak. Ki Emmauszba megy, ki halászni indul. Nem valami felfokozott várakozásban élik át a húsvét utáni napokat, nem a lelkesedésük csap át abba a hitbe, hogy Ő mégis él. Nem, a tanítványok úgy gondolják, hogy mindennek vége. Sem a zsidó hagyomány, sem a görög vallási eszmék nem tartalmaztak várakozást egy meghaló és feltámadó Megváltó iránt. A zsidóság a történelem végén várta az általános feltámadást, egy egyénnek a történelemben való feltámadása nem szerepel a messiási várakozás eszméi között. A görögök Athénban kinevetik Pált, amikor Krisztus feltámadásáról beszél. Vagyis a tanítványokat nem a világképük indítja arra, hogy a húsvét utáni élményeiket mint Krisztus feltámadását fogalmazzák meg, ellenkezőleg, a húsvét után átélt élmények kényszerítik őket arra, hogy gyökeresen újragondolják a világképüket. Húsvét után hatalmas fordulat áll be a tanítványok életében. Visszatérnek az életveszélyes Jeruzsálembe, elkezdik hirdetni, hogy Jézus él, ők találkoztak vele. Úr és Messiás, az Isten jobbján van. Ettől kezdve ezeknek a földönjáró, tenyeres-talpas halászoknak másból sem áll az életük, mint Őróla beszélni. Boldogan hirdetik, hogy Krisztus feltámadt, és ezért a hitükért a legtöbbjük az életét is adja.
Nagypéntek és a tanítványok lelkesült prédikálása között történt valami: Isten válaszolt a Fia kiáltására. Ez a valami Krisztus feltámadása. Hogy pontosan mim és mikor történt, arról az evangéliumok hallgatnak, Jézus feltámadásának nem voltak tanúi, az idejét sem tudjuk. Bizonyos értelemben nem is történelmi esemény, ugyanis Jézus feltámadása pontosan az az esemény, amely által Ő kilép a történelemből, a tér és az idő korlátai közül. Amiről a tanítványok tanúságot tesznek, az nem is a feltámadás eseménye, hanem a Feltámadottal való találkozások. A megjelenés-elbeszélések az eseményre egy olyan igét használnak (láttatott), amit az Isten megjelenésekor használ az Ószövetség. Abból a másik, ember számára megközelíthetetlen világból az Isten belép a mi világunkba, megtapasztalhatóvá teszi magát. A megjelenések leírása erősen eltér az egyes evangéliumokban. Márk nem ír le megjelenés-történetet, csak utal a húsvét utáni eseményekre: „Feltámadt, menjetek Galileába, ott majd látni fogjátok!” (Mk 16,6-7) Máté leírása szerint Jézus Galileában jelenik meg a tanítványoknak egy hegyen, ahol a missziós parancsot adja nekik. Lukács ezzel szemben csak jeruzsálemi megjelenésekről ad hírt: emmauszi tanítványok, megjelenik Péternek, a 11-nek húsvét vasárnap este, az Olajfák hegyéről szemtanúk láttára az égbe emelkedik. Az Apostolok Cselekedetei ennek pontos napját is megadja: 40 nappal húsvét után. Az időtartam megjelölésének célja elsősorban a hiteles tanúk szavának elkülönítése volt a később elburjánzó titkos megjelenésektől. János evangéliuma elmondja a Magdolnának való megjelenést, a Tamással kapcsolatos két esetet, valamint a csodálatos halfogás történetét Jeruzsálemben.
A leírások annyira eltérnek egymástól, hogy nem harmonizálhatók. Míg a húsvét előtti események leírásában az evangéliumok beszámolói igen hasonlóak, itt nem ez a helyzet. Ennek két oka van, az egyik gyakorlati, Márknál hiányoznak ezek a leírások (egyrészt e kereszt jelentésének központi gondolata miatt, másrészt mert a megjelenések hagyománya már a Márk evangélium megszületése után kristályosodott ki a hagyományban), így az őt követő Máté és Lukács nem tudott írott hagyományból meríteni. A másik ok, ami miatt az evangéliumok húsvét utáni beszámolói ennyire eltérnek az, hogy valami olyat akarnak leírni, ami leírhatatlan. A Másik Világ betörését ebbe a világba. Szent Pál szavai szerint Jézus „szellemi testben” támadt fel (1Kor 15,44). Lehetséges, hogy egyszerre mind a 11 apostol átélte a Vele való találkozást, mégis mindegyikük másképp mondta volna el, hogy mi történt. Az eseményeknek erre a leírhatatlan jellegére utalnak az evangéliumi elbeszélések is. Bezárt ajtó mögül tűnik fel, nem az arcáról ismerik fel, hanem egy szaváról (Miriam) vagy egy mozdulatáról (kenyértörés). A leírások sokfélesége ellenére nagyfokú azonosság van abban, amiről a megjelenések tanúi beszámolnak. Minden esetben a következő alapelemek vannak az elbeszélésben: Jézus felismerteti magát; küldetést ad, és mindenkinek, aki tanúja volt a megjelenésnek, meggyőződése, hogy erről beszélnie kell; ígéreteket ad („Én veletek vagyok minden nap…”, „Majd erő tölt el titeket a magasból…”); végül eltűnik, éppoly megmagyarázhatatlanul, mint ahogyan megjelent. Jellemzője ezeknek a megjelenéseknek az is, hogy csak hitben lehetségesek, a valóságnak abban a mélyebb rétegében történnek, amely csak a hit számára hozzáférhető. Jézus nem jelent meg Kaifásnak, Pilátusnak, a népnek, csak a tanítványoknak, az ötszáz testvérnek. Ugyanakkor nem a hit keltette a megjelenés tapasztalatát, hiszen olyanoknak is osztályrészül jutott, akik pontosan a megjelenés hatására jutottak hitre (Saul és talán Jakab is).
Az Apostolok Cselekedeteinek első öt fejezete a jeruzsálemi eseményeket beszéli el, az apostoli prédikáció hatására felfokozott várakozásban élő első közösséget mutatja be. A könyv további részében a pogányok felé nyitó kereszténység történetét ismerjük meg. Lukács igyekszik harmonikus fejődésként bemutatni azt, ami annak idején drámai feszültségekkel teli folyamat volt. Pétert és Pált teljes egységben ábrázolja, és nem beszél a zsidókeresztények problémájáról. Sokmindenről nem is tudott, egyszer sem említi például, hogy Pál apostol leveleket írt volna. Az apostol leveleiből egyértelműen kiderül, hogy nem ismerte a jeruzsálemi zsinat határozatait, azt írja ugyanis a korinthusiaknak, hogy szabad enni a bálványoknak áldozott húsból, mert bálványok nincsenek. Az Apostolok Cselekedeteiben ezzel szemben az áll, hogy a jeruzsálemi zsinaton (melyen a könyv szerint Pál is részt vett) megtiltották a bálványoknak áldozott hús fogyasztását. Ebben a kérdésben nem értett egyet Péter és Pál, ezt a Galatákhoz írt levélből tudjuk, Lukács nem említi.
Az Apostolok Cselekedeteinek záró egysége Pál szenvedéstörténetét ábrázolja. Jézushoz hasonlóan ő is teljesen tudatosan indul a keresztjét vállalni. Az egység elején a páli hagyomány hét tanújának neve áll, őket a kortárs olvasók ismerhették. Az egység súlypontját Pál védőbeszédei alkotják. A történeti igazolás után Lukács szavakban is bizonyítani akarja, hogy a kereszténység az üdvösség hiteles útja. A páli védőbeszédek azt emelik ki, hogy Pál mindvégig lojális volt a zsidók felé, nem ő okozta a szakadást, az Egyházat Isten vezette a pogányokhoz, és a kereszténység a zsidóságnak adott ígéretek örököse.
A Szentlélek
Az ókori népek felfigyeltek a lélegzetre. Az ember lélegzik, de a lélegzete ki-be ját az emberből, megfoghatatlan, titokzatos. Halálakor az ember kileheli, a lehelet pedig visszatér az égbe, Istenhez. Ezért a lélegzet az ember szellemi részének jelképe lett. A lélegzet szóból származik (vagy azzal azonos) sok nyelvben a lélek szó. Az ókori ember a szelet is titokzatos, csodálatos dolognak élte meg. Nagy az ereje, nem tudjuk, mitől fúj és honnan jön. Ezért Isten hatalmas lélegzésének képzelték, a szél lett Isten lelkének, belső világának szimbóluma.
Az Ószövetségben kevés helyen van ez a Lélek megszemélyesítve. Majdnem mindenhol Isten ereje, belső világa, lehelete, kisugárzása, csak néhány olyan szöveg van, ahol legalábbis részben önálló valóság. Az Újszövetségben is gyakori, hogy a Lélek csak Isten ereje, azaz nem önálló személy. „Isten felkente Krisztust Szentlélekkel és hatalommal” (ApCsel 10,38). Jézusban az a Lélek működik, művel csodákat, amiről a rabbik azt hitték, hogy kialudt, de az idők végén visszatér. Ezt fogalmazza meg Krisztus: „ha én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már eljött Isten Országa” (Mt 12-28). Szent Pálnál a Lélek legtöbbször úgy szerepel, mint a feltámadt Krisztus létmódja. A lélekből élni annyi, mint Krisztus feltámadt létéből részesedni. Bár néhány helyen már Szent Pál is utal a Háromságra (Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! 2Kor 13,13), azonban a Szentléleknek még nincsenek nála igazi személyes vonásai. Ritkán önálló, cselekvő alany, a rá vonatkozó kifejezések személytelenek.
Így van ez a János evangéliumban is, egészen a búcsúbeszédig. A Lélek, mint Isten ereje jelenik meg. A búcsúbeszédben János azonban a Lelket a Paraklétosszal azonosítja. A Paraklétosz szó jelentése: mellé hívott, ügyvéd. Ellentéte a vádló. A zsidó hagyomány szerint Isten ítélőszéke előtt vannak vádlók és védők, az utóbbiak a jótettek, az áldozatok és az angyalok (Izrael külön védelmezője Mihály arkangyal), a vádló pedig a Sátán. A védő angyalt néha az igazság lelkének is nevezik. Ezt a hagyományt viszi tovább a János evangélium. A Lélek a másik ügyvéd, akit Jézus maga helyett küld. Eddig Krisztus volt a tanítványok védője, most, hogy Jézus elmegy, a Lélek lesz mellettük. Ez a Krisztussal való párhuzamba állítás, megszemélyesítés vezeti a jánosi közösséget annak felismerésére, hogy a Lélek önálló isteni személy.