Mózes ötödik könyve
Mózes ötödik könyvének latin neve Deuteronomium, magyarul második törvénykönyvnek is szokás nevezni, hagyományos rövidítése 5Móz, MTörv vagy Deut. A könyv egyszerre vallási és polgári törvénykönyv, mely nemcsak a rendelkezéseket tartalmazza, de buzdít is azok betartására. Ez a Tóra utolsó darabja, formáját tekintve Mózes beszédeinek gyűjteménye, amelyekben Mózes a halála előtt felidézi és összefoglalja az Egyiptomból való kivonulás, a Sínai szövetségkötés és a pusztai vándorlás eseményeit, és előre tekint a honfoglalásra.
Mózes ötödik könyve más forrásból származik, mint az előző négy, ez leginkább abból látható, hogy másképp nevezi a szövetségkötés hegyét, nem Sínainak, hanem Hórebnek. Mai formáját csak a babiloni fogság (Kr. e. 586-536) után nyerte el, de egy korábbi változata már Kr. e. 622-ben is ismert volt. A Királyok második könyvében ugyanis az olvasható, hogy az asszír igát lerázó, megtépázott Izraelben Józija király idején nagy vallási megújulás ment végbe. Ennek első mozzanat az volt, hogy a templomban esett károk kijavítása közben talált törvénytekercset nyilvánosan felolvasták, s ettől kezdve újra betartották azokat a szabályokat, melyek a megelőző évszázadokban feledésbe merültek, így a bírák kora óta először újra megünnepelték az Egyiptomból való szabadulás, azaz húsvét ünnepét. Ez a megtalált és nyilvánosan felolvasott törvénykönyv nagy valószínűséggel a Deuteronomium volt.
Egy tipikus ókori zsidó ház rekonstrukciós rajza. Izraelben a házak ma is lapos tetősek, ez az ókorban is így volt. A fa gerendák fölé egy réteg szalmát raktak, majd erre került a döngölt agyag, ez volt a ház külső borítása. Az éghajlat miatt az emberek sok időt töltöttek a tetőn, így fontos volt, hogy az biztonságos hely legyen.
„Amikor új házat építesz, a tetőre csinálj kerítést, különben vérnek bűne száll házadra, ha valaki leesik róla.” (Mtörv 22,8) A Deuteronomium az élet minden részletére kiterjedő törvénykönyv.
Tanúskodás, tanúságtétel
A Biblia számos helyen szól a tanúskodásról. A tanú héber megfelelője az éd szó, amely egyrészt tanút jelent, vagyis azt a személyt, aki tanúskodik, de jelent bizonyságot, bizonyítékot is. Az éd etimológiailag az úd igéből származik, melynek fordítása: visszatér, ismétel, újra tesz, újra meg újra mond, tanúskodik, buzdít. A tanúskodás tehát egy állítás ismétlése, újra meg újra mondása. A tanú visszatér ugyanarra az állításra, igaza elfogadására buzdít, célja a meggyőzés.
A zsidó jog szerint csak felnőtt és józan életvitelű ember tanúskodhatott. A tanú nem lehetett kiskorú, vak, süketnéma, de szerencsejátékos tanúságát sem fogadták el. Bár a zsidó kultúrában a környező népeknél sokkal nagyobb szerepe volt az írásbeliségnek, tanúskodni csak szóban lehetett. (A római jog ezzel szemben ismerte az írásbeli vallomást is, ám ezt csak akkor fogadta el, ha a vallomást hét másik tanú hitelesítette, vagyis jótállt a tanú szavahihetőségéért, majd az összetekert iratot mind a heten kívülről lepecsételték. Ez volt a hétpecsétes tekercs, mely a Jelenések könyvében is szerepel.) A tanúskodás lényeges eleme, hogy egy állítás igazságtartalmát több tanúnak kellett igazolnia, a Deuteronomium két vagy három tanú vallomását írja elő az ítélet megalkotásához. (Pál apostol ugyanezt a követelményt fogalmazza meg a presbiterek elleni vádak esetén.) A Törvény szerint a halálos ítélet kimondása után a tanúknak elsőként kellett részt venniük az ítélet végrehajtásában, hiszen ők voltak azok, akik személyesen meggyőződtek a bűnös bűnösségéről, látták, hallották a cselekményt.
Az Ószövetségben azt látjuk, hogy a tanúskodás történhet valaki vagy valami mellett, vagy valaki ellen. Ha valakinek panasza volt valaki ellen, jogorvoslathoz folyamodhatott, de a mások elleni tanúskodásban külön kiemeli a Tízparancsolat a hamis tanúság tilalmát: Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen. (2Móz 20:16) A tiltás ellenére a Bibliában szép számmal szerepelnek hamis tanúk.
Valami mellett történő tanúskodásra személyek és tárgyak lehettek alkalmasak. Ezért van az, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben a tanú és a bizonyíték ugyanaz a szó. A tanú maga is kézzelfogható bizonyság volt: a két lábon járó bizonyíték. Nagy horderejű eseményhez tanúkat kértek fel, hogy az esemény megtörténtét később is igazolni lehessen. A Sínai-hegyi szövetségkötés bizonyítékát, a Törvény kőtábláit is „bizonyságoknak” (édá), mai nyelven bizonyítékoknak nevezték, mint amelyek az Isten és Izrael közötti különleges viszony létrejöttét igazolták. A tanúságtétel ünnepélyes kijelentést, ünnepélyes megerősítést, erős fogadalmat, ígéretet és intelmet is magában foglal. Az Úr szintén intelemmel zárta a szövetségkötést, bizonyságot téve népe ellen, hogy ha engedetlen lesz, el fog veszni (5Móz 8:19), sőt ehhez tanúnak hívja az eget és a földet.
A nagy horderejű közösségi eseményekhez hasonlóan szintén tanúk erősítették meg a magánjogi szerződéseket. Ilyen volt például az ingatlan adásvételi szerződés, amikor földbirtokot vásároltak. Ugyancsak tanúk előtt zajlott, amikor megváltották az elszegényedett rokon birtokát. Szerződéses viszony volt a sógorházasság is, ennek vállalását vagy lemondását szintén tanúk előtt kellett kimondani. A szerződések megkötésének színhelye a városkapu volt, és az ott jelen lévők lettek a megállapodás tanúi. Szokás volt az is, hogy a szerződő felek közül az egyik lehúzta saruját, és átadta a másik félnek annak jelképeként, hogy lemondott valamilyen őt megillető tulajdonról (azaz eladta pl. a földjét) vagy jogról (azaz pl. nem kíván élni azzal a jogával, hogy elhunyt testvérének özvegyét feleségül vegye).
Bál és a kánaánita istenek
Bál (a különféle átírásokban szerepelhet Bel vagy Baal alakban is) neve annyit jelent: úr, mester. A zsidókat körülvevő sokistenhívő népek számtalan különféle Bált tiszteltek, minden városnak megvolt a maga városvédő istene, s ezeket általában így nevezték, de Bál lehetett más istenek mellékneve is. Így Bál volt az akkád Adad/Hadad eső- és viharisten megszólítása is, de a perzsa Mardukot is nevezték Bálnak. Sok név tanúskodik arról, hogy a viselője Bál isten tisztelője volt, pl. Hannibál, Izebel, Bálám, vagy Baalbek városa.
Mivel sokféle istent jelentett Bál neve, az ábrázolásuk is sokféle. Ez egy felemelt karú, karcsú alakot ábrázoló istenszobor a Kr.e. 14-12. századi Ugaritból.
Bált ábrázolták bika képében is, ez az arannyal fedett bronz bika a föníciai Bübloszból került elő. A bikát az egyiptomiak is imádták, a bika alakban ábrázol istenségek kultusza a Földközi tenger keleti medencéjében mindenütt jelen volt, Krétán még a görögök invázióját is túlélte, és Minotaurusz történetével bekerült a görög mitológiába is.
Bál a többistenhívő kánaánita népek főistene volt. Rajta kívül még számos más istent is imádtak, a görög mitológiához hasonlóan, és ezeknek az isteneknek templomokat is építettek. Ezen kívül számos oltárt, oszlopot, szent fát tiszteltek a zsidó honfoglalás előtti Palesztina népei.
Házasság és válás
„…az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” – írja Szent Pál apostol a házasságról (Ef 5,31-32). A házasságnak ez a szimbolikus értelmezése nem az apostol teológiájában jelenik meg először, a zsidó házassági szertartásnak is számos olyan eleme van, mely a házasságot Isten és a választott nép viszonyával hozza párhuzamba.
A zsidó házasságkötés sátor alatt zajlik, ezzel emlékeznek a pusztai vándorlás éveire. A szertartás elején a vőlegény a menyasszony elé megy, ezzel emlékezve arra, hogy a Sínai hegy lábánál Mózes az Úr elé vezette a népet. Ilyenkor gyertyák és fáklyák égnek azt jelképezve, hogy az Úr tűzben szállt le a Sínai hegy csúcsára.
Az ókorban a házasságkötést az eljegyzés előzte meg, ekkor a nő már a férfinak volt szentelve, azaz minden más férfi számára érinthetetlen volt. Az eljegyzés és a tényleges házasságkötés, vagyis az asszonynak a férfi házába való átköltözése között hosszabb idő is eltelhetett. A házasságkötés időpontjának kiválasztása nem mindig egyszerű: nem eshet szombatra, nem eshet a húsvéti ünnep napjaira, és úgy kell megválasztani, hogy az asszony akkor tisztának számítson, vagyis a házaséletet a házasságkötés után azonnal el lehessen kezdeni.
A házasság előtt a felek szerződést kötnek egymással, ez egy szabályos okirat, melyben a vőlegény kötelezi magát arra, hogy válás esetén mekkora jóvátételt fizet a feleségének. A zsidó írásmagyarázók véleménye megoszlik arról, hogy ez a szerződés visszavezethető-e a mózesi törvényekre, vagy későbbi eredetű. A szerződés általában egy díszes oklevél, melyet a feleség őriz a házasságkötés után. A Deuteronomium engedi a válást, de ezt csak a férj kezdeményezhette. Indoklásra sem volt szükség, a férjnek jogában állt bármikor elbocsátania feleségét, ha erről egy szabályos válólevelet állított ki, pontosabban állíttatott ki egy ehhez értő írnokkal, ugyanis a válólevélnek igen szigorú tartalmi és formai szabályoknak kellett megfelelnie. A válólevél átvétele után mindkét fél azonnal szabaddá vált, és tetszése szerint újból megházasodhatott. Ez alól csak a papok voltak kivételek, ők nem vehettek feleségül elvált asszonyt. Mivel a mózesi törvények értelmében a férj bármikor elbocsáthatta feleségét, a házassági szerződés így a lehetőségekhez képest védte az asszonyt, ez biztosította a későbbi megélhetését. A zsidó joggyakorlat később szigorodott, és a válólevél kiállításához komoly indokok felvonultatását követelte meg. Jézus még ehhez képest is szigorúbb, amikor azt mondja: „Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket, … de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör.” (Mt 19, 8-9) Az újkorban tovább változott a zsidó joggyakorlat, manapság ugyanis a nőknek is megengedik, hogy kezdeményezzék a válást.
Modern kori zsidó házassági szerződés, héberül ketuba. A szerződést felolvassák a házasságkötés alkalmával, és a tanúk is aláírják. A vőlegény kötelezi magát benne, hogy a házasság alatt ellátja feleségét, gondoskodni fog szükségleteinek kielégítéséről, a menyasszony családja pedig vállalja, hogy hozomány fizetésével segíti a házaspárt saját háztartásuk berendezésében. A ketuba tartalmazza azt az összeget is, amit a vőlegény fizet, ha elválik a feleségétől, ill. amit a vőlegény családja fizet, ha a vőlegény meghal, és az asszony özvegy marad.
A mózesi törvények nem szabták meg azt sem, hogy egy férfi hány feleséget vehet magának. A többnejűség intézményét végül egy nagy tekintélyű európai jogtudós, Gersom rabbi (965-1028, azaz Szent István király kortársa volt) munkássága nyomán törölték el.
Ha egy gyermektelen asszony megözvegyült, férjének testvére vagy ennek hiányában a család más férfi tagja köteles volt őt feleségül venni. Ha az új házasságból fiú született, azt nem a biológiai apja gyermekének tekintették, hanem az elhunyt férj gyerekének. Ezzel biztosították, hogy az elhunyt férj ága ne haljon ki.
A házasságtörés a mózesi törvények értelmében halálbüntetést vont maga után, s itt nem érvényesült a férfiak kiváltságos helyzete, mint a válásnál: a házasságtörő férfit éppúgy meg kellett kövezni, mint a házasságtörő nőt (az ókori kultúrákban gyakori volt – az iszlámban ma is így van –, hogy csak a nőt büntették meg, a férfi szabadon távozhatott). Ez a sors várt volna a törvény szerint Máriára is, aki csak eljegyzett menyasszonya volt Józsefnek, s ettől a sorstól mentette meg őt József azzal, hogy nem vádolta meg házasságtöréssel.
Öltözködés
A zsidó öltözködést ugyancsak a mózesi törvények szabályozzák. A legfontosabb elv az egyszerűség és mértékletesség, mint az élet minden területén. A hívő zsidó ruházata mindig rendezett, nem kihívó, nem követi a divatot.
A hajvágásban is a középutat keresték: nem vágták kopaszra a fejüket, mint az egyiptomiak, akik azután parókát tettek a fejükre, de egészen hosszúra sem engedték nőni a hajukat, mint a görögök. Az ókori Izraelben a férfiak és nők egyaránt félhosszú hajat viseltek, és azt gyakran vágták, igazították, ez az alázatosság jele volt. A halántékon növő hajtincsek kivételt képeztek, azokat nem vágták soha a mózesi előírás miatt: „Hajatokat ne nyírjátok kerekre, és szakállatok végét ne vágjátok le.” (2Móz 19,27) Ennek értelmében a fej „sarkain” mindig meghagytak egy-egy tincset, ezt héberül peótnak (sarkok), jiddisül pajesznek nevezik. A zsidók legalább hetente egyszer, a szombat beköszönte előtt megmosták a hajukat is (összehasonlításul pl. a középkori Európában a hajmosás szinte ismeretlen dolog volt). A mosatlan haj és az elhanyagoltság a gyász egyik jele volt.
A fej befedése a keleti kultúrákban a tisztelet jele volt (az európai hagyományban éppen fordítva: a fedetlen fej a tisztelet jele).