Lukács evangéliuma
Az evangélium szerzője maga állítja magáról, hogy nem szemtanú. Személyét kezdettől fogva azonosította a hagyomány azzal a Lukáccsal, aki Szent Pál leveleiben szerepel. Ez az azonosítás minden bizonnyal helytálló, hiszen Lukács nem volt különösebben jelentős személyiség az ősegyházban, nem volt olyan tekintélye, ami miatt neki tulajdoníthattak volna olyan írást, amit nem ő készített. Lukács orvos volt, és az evangélium szövegében van néhány olyan részlet, ami arra utal, hogy a szerző értett ehhez a mesterséghez, az irgalmas szamaritánus történetében pl. a sebek megnevezésére orvosi szakkifejezéseket használt, a vérfolyásos asszony történetéből pedig kihagyta azt a megjegyzést, hogy a nő minden pénzét orvosokra költötte.
Lukács ugyan Szent Pál kísérője volt egy darabig, de hosszú időt nem töltöttek együtt, kettejük gondolkodása között nincs túl sok hasonlóság (erről bővebben majd az Apostolok Cselekedeteinek ismertetésénél lesz szó). Lukács nem ismerte Szent Pál leveleit, így feltehető, hogy művét még a páli korpusz keletkezése előtt, vagyis Kr. u. 90 előtt írta. Majdnem biztos az is, hogy az evangélium Jeruzsálem pusztulása után, Kr. u. 70 után keletkezett. Fő forrása Márk evangéliuma volt, de Lukács felhasználta azt az azóta elveszett forrást is, amit Máté is forgatott.
Úgy tűnik, hogy Lukács elsősorban a pogányokból lett keresztényekhez kívánt szólni. Sok mindent kihagy az evangéliumból, ami csak a zsidókra vonatkozott (pl. a tiszta és tisztátalan dolgokról szóló vitát), vagy amit csak a zsidók érthettek. (A béna meggyógyításáról szóló történetben, pl. amikor a bénát leengedik, Márk azt írja, hogy kiásták a tetőt, a zsidó házak ugyanis laposak, és döngölt tetejűek voltak. Lukács ezzel szemben azt írja, hogy a cserepeken keresztül engedték le, ő ugyanis egy hellén háztípusra gondolt.) Ugyanakkor a lukácsi műben sok utalás van az Ószövetségre, sok olyan finom célzás, amit csak azok érthettek, akik jól ismerték a zsidók szent iratait. Így tehát olyan hallgatóságot kell elképzelnünk, akik a kereszténységbe való megtérésük előtt ismerték a zsidó vallást, még ha maguk nem is voltak zsidók.
Lukács a műve előszava szerint történeti bizonyítást akar adni, azokat az okokat, folyamatokat és fázisokat mutatja be, amelyeken keresztül a zsidóságból kereszténység lett. Megmutatja, hogy mindez Isten szándéka szerint történt, és a kereszténység a zsidóság szerves folytatása. Az evangélium és az Apostolok cselekedeteinek előszava olyan kifejezéseket használ, amit a korabeli történetírók (többek között Josephus Flavius) is kedveltek, így a kortárs olvasók azonnal felismerték, hogy egy történeti művet tartanak a kezükben. A történeti bizonyosságra azért volt szükség abban az időben, mert sokan elbizonytalanodtak abban, vajon jól tették-e, hogy keresztényekké lettek. Vajon tényleg a kereszténység az üdvösség útja, és nem egy rossz útra tértek-e rá?
Lukács bizonyítása mégsem pusztán történeti jellegű, vagyis nemcsak időkről, helyszínekről, történeti összefüggésekről és szemtanúkról beszél, hanem elsősorban a beteljesedésről, a történelem beteljesedéséről. Így a mű nem pusztán tudományos jellegű történetírás, hanem olyan embereknek szól, akik hisznek, akiknek van szemük arra, hogy a dolgok fátyola mögé belássanak, meglássák az eseményekben Isten ujját. Lukács igazolja, hogy Isten terve kezdettől az volt, hogy a pogányokhoz is eljusson az üdvösség. Simeon megjövendöli Jézusról, hogy világosságául lesz a pogányoknak. Keresztelő Szent Jánossal kapcsolatban Márk is, és a nyomán Lukács is Izajást idézi: „A pusztában kiáltó szava, készítsétek az Úr útját…”, de Lukács tovább folytatja az idézetet, mint Márk: „… minden test meg fogja látni az Úr üdvösségét.” Jézus működésének kezdetén is világossá válik, hogy Ő elsősorban a pogányokhoz jött, ők fogják befogadni. A názáreti zsinagógában felidézi, hogy „sok özvegy élt Izraelben Illés idejében … de közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán.” (Lk 4,25-27) Rögtön az evangélium elején látszik, hogy a pogányok felé indul az üdvösség útja, nem egy későbbi gondolata volt ez az egyháznak, nem Szent Pál magánkezdeményezése, hanem Isten örök terve. Lukács állandóan jelzi, hogy Isten vezeti az üdvtörténet eseményeit. Angyalok jelennek meg, hogy hírül adják az Úr tervét; sok látomást ír le, melyekben Isten tudtul adja a szereplőknek, hogy mit tegyenek; Lukács szüntelenül hangsúlyozza, hogy az események a Szentírás jövendölései szerint folynak.
Az üdvtörténeti bizonyítás mellett egyes mellékmotívumok is megjelennek a lukácsi mű célkitűzései között. Az egyik ilyen a kereszténység apológiája (megvédelmezése) a római birodalom felé. Néró uralkodása óta napirenden voltak a keresztények ellen folytatott eljárások, ezért Lukács többször is bemutatja, hogy a birodalom tisztségviselői maguk sem tartották megalapozottnak ezeket a vádakat. Pilátus háromszor jelenti ki, hogy Jézus ártatlan, s az Apostolok Cselekedeteiben Pál ártatlanságát is háromszor mondja ki a római helytartó. Lukács másik célja az volt, hogy megvilágítsa a parúzia (Jézus második eljövetele) időpontjának kérdését is. Az ősegyházban azt gondolták, hogy ez az esemény hamarosan be fog következni, egyesek emiatt a munkát is abbahagyták. Amikor a parúzia egyre késett, sokakban megrendült a hit Jézus szavainak igazságában, Lukács ezért kihagyja il. átfogalmazza a Márk-evangélium azon kijelentéseit, amelyekből a parúzia hamarosan történő bekövetkezését lehetett kiolvasni, ehelyett kiemeli a példabeszédek azon elemeit, melyek a várakozásra, késésre vonatkoznak. A hangsúly nem az eljövetel időpontján van, hanem a készenléten, a jelen pillanaton. A tanítványok feladata nem az égre emelt tekintettel várni, hanem elvinni az örömhírt a Föld végső határáig.
A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd illusztrációja egy 1035-40 körül készült kódexből. A legfelső sorban a lakoma, a kép jobb szélén a kirekesztett, koldus Lázár. A középső sorban Lázár lelkét angyalok viszik a mennybe, és Ábrahám kebelében kap helyet, a legalsó sorban a dúsgazdag halála látható, és a pokol, ahová került. A lukácsi műben kiemelkedő helyet kap a szegényekről való gondoskodásra és az alamizsnára való buzdítás. Lukács gyakran szembeállítja a kereszténység bőkezűségét a zsidóság önző magatartásával. Ennek a példabeszédnek is van olyan szála, ami erre utal, a dúsgazdag ugyanis egyértelműen a zsidóságra utal (atyának nevezi Ábrahámot), szemben Lázárral, aki a pogányokat juttatja az olvasók eszébe, kutyák nyalogatják a sebeit, a zsidó közbeszéd pedig kutyáknak nevezte a pogányokat.
Az ókori Keleten a lakomák az öröm és a közösség szimbólumai voltak, az Ószövetség is sokszor hasonlítja lakomához az eljövendő üdvösséget. Jézus lakomái az Isten országának megvalósulásai. Mindezen túl azonban úgy tűnik, hogy a lukácsi lakomák megfogalmazásában jelentős görög hatás is érvényesült. A görögöknél a lakoma (szó szerint: együttivás) fontos társadalmi esemény volt. A rómaiaknál 6-12 vendéget hívtak ilyen alkalmakra, a görögöknél néha harminchatig is elmentek. Havonta, félhavonta találkozott egy-egy baráti kör ilyen közös vacsorákon és ivászatokon. Általában ez egyúttal alkalom volt a komoly beszélgetésre, főleg ha filozófusok is jelen voltak. Egyes források megemlítik, hogy a pedagógusok a neveltjeiket ilyen lakomák keretében is oktatták. Ebből a társadalmi szokásból egy irodalmi műfaj is kialakult, melynek megvannak a sajátos formai elemei: általában megemlítik, hogy hol volt a lakoma, milyen alkalomból, kik a tanúk, akik ott voltak, s elmondják azoknak a filozófusoknak a mondásait, akik beszélgettek. Vannak állandó szereplők is: a vendéglátó, a fővendég, aki gyakran ellentétbe kerül a vendéglátóval, gyakran szerepel egy orvos, aki materialista nézeteket vall, aztán a bohóckodó, a részeg, a későn jövő, a fuvolásnő és a hívatlan vendég. Lukács ismerhette ezeket a leírásokat, s a lakomákat ő is arra használja, hogy szembeállítsa Jézust a farizeusokkal.
A zsidók kerülték a pogányok lakomáit, nem ültek asztalhoz pogányokkal, ezért a pogányságban elég negatív kép alakult ki róluk. Amikor a zsidókeresztények elkezdtek együtt enni a pogányokkal, a zsidóság úgy érezte, elérkeztek a zsidóság végnapjai, a nemzet fel fog oldódni a pogányságban. Valószínű, hogy a zsidók és a zsidókeresztények közti törés egyik nagyon fontos oka volt az étkezés kérdése, az apostoli zsinaton is látszik, hogy ez mennyire kulcskérdés volt. Úgy tűnik, az ősegyház bizonytalankodott ennek a lépésnek a megtételében. Egy-két helyen azt látjuk, hogy igen hamar elkezdtek együtt enni, a Galata-levélből úgy tűnik, hogy Péter, amikor elmegy Antiókhiába, automatikusan együtt eszik a pogányokkal, mint ahogy az ott szokás volt. Márk evangéliumából is az tűnik ki, hogy az ő közössége számára sem létezett tiszta és tisztátalan. A Galata-levél azonban azt is említi, hogy Péter egy idő után elhúzódott Antiókhiában a pogányoktól, és csak a zsidókkal étkezett. Valószínű tehát, hogy Antiókhiában, amihez a feltehetőleg szíriai származású Lukácsnak is köze lehetett, elbizonytalanodott az Egyház ebben a kérdésben. A Máté-evangélium, amely szintén valahol Szíriában íródott, ad egy-két jelet arra, mintha a szerző azon az állásponton lenne, hogy az étkezésekkel óvatosan kell bánni (pl. Máté nem veszi át Márktól azt a jelenetet, amikor Jézus bemegy egy pogány házába). Lukács viszont bátran kiáll a közös étkezés mellett, szerinte a kereszténység terjedésének létfontosságú eleme a közös asztalhoz ülés.
MS mester: Mária és Erzsébet találkozása (1506). A festő a néző számára világosan érzékelteti a két asszony gyermekeik jövendő sorsát is magába foglaló bonyolult kapcsolatrendszerét. Erzsébet, aki Szent Jánost hordja méhében, idősebb létére is alázattal emeli meg és vonja arcához a Jézussal viselős Mária engedékenyen felé nyújtott kezét, miközben másik kezének ujjaival finoman megsimogatja a fiatal nő büszkén domborodó hasát. Tekintetük nem egyforma: miközben Szűz Mária arcán a boldogság felhőtlennek látszik, Erzsébet vonásai – fürkésző szeme és összeszorított ajka – gondterheltségről árulkodnak. Ez az ambivalencia a kép más struktúráiban is kísért. Míg Mária mögött zord sziklák sugallják a fiának majdani sorsát beteljesítő véres passiótörténetet, Erzsébet válla fölött egy várkastély koronázta kies tóra látunk a kék hegyek tövében. S ugyancsak különböző tartalmakat közvetítenek a testükhöz képest aránytalanul nagy virágok a földön: bal oldalt a fájdalomra és szenvedésre utaló írisz, jobbra a tövis nélküli, azaz testi-lelki tisztaságot szimbolizáló szellőrózsa, noha mindkettő éppen olyan észrevétlenül illeszkedik a természeti környezetbe, mint ahogy a szeszélyes drapériákba burkolózó két asszony is a jövevények eljövetelének örvendező kismamaként jelenik meg a festői tájban.
Lukács evangéliuma is kitér Jézus gyerekségének történetére, csakúgy, mint a Máté evangélium, de a kettő között sok különbség van. Az eltérések egyik oka nyilvánvalóan az, hogy nem sok információ állhatott az evangelisták rendelkezésére Jézus születésének körülményeiről. Ezeket a hiányokat a nagy emberek születéséről szóló régi legendák és elbeszélések alapján egészítették ki. Máté főként a Mózes születéséről szóló (részben Biblián kívüli hagyományból származó) elbeszélésekből merített, Jézust ezzel úgy mutatva be, mint új Mózest (mindez nem jelenti azt, hogy a Máténál leírt történetek mind kitalálások, valószínű, hogy hasonló események valóban megtörténtek). Lukács ezzel szemben Jézus és Keresztelő Szent János között von párhuzamot, így emeli ki Jézus nagyságát. János szülei törvény szerint élnek, Mária kegyelemmel teljes. János édesanyja meddő, Mária szűz. János születésekor a rokonok örülnek, Jézus születésekor az angyalok. Zakariás nem hisz, szemben Máriával, Zakariás megnémul, míg Mária énekkel dicsőíti az Istent. Zakariás eltűnik a színről, Máriáról beszélni fog minden nemzedék. Jánosról azt mondja az angyal: „nagy lesz ő az Úr előtt”, Jézusról pedig minden határozó nélkül: „nagy lesz ő”, ő maga lesz a nagyság.
Az angyali üdvözlet angyala, Gábriel, az Ószövetségben csak Dániel könyvében fordul elő. Az üzenet, amit ott hírül ad, a hetven évhétre vonatkozik. A babiloni fogság után ugyanis többen azt gondolták, hogy a hazatéréssel az üdvösség is elkezdődik, megvalósul Isten országa. Miután a várakozás nem teljesedett be, sokak hite megingott. Dániel könyve erre a helyzetre reagál. A fogság időtartamát még Jeremiás próféta jövendölte meg 70 évben, Dániel ennek a 70 évnek ad új értelmet azzal, hogy nem 70, hanem 70-szer 70 évig fog tartani, amíg Isten megszilárdítja a földön az országát. Lukács arra utal, hogy Jézus születésekor telt le ez a 70-szer 70, vagyis 490 év. Pontosan 490 nap telik el attól kezdve, hogy Gábriel megjelenik Zakariásnak, addig, míg Jézus bemutatják a templomban. (Amikor Gábriel megjelenik Máriának, Erzsébet már a hatodik hónapban van, majd kilenc hónap múlva megszületik Jézus, ez összesen 15 hónap, azaz 450 nap, majd további 40 nap múlva következik a templomi bemutatás.)
Illusztráció az irgalmas szamaritánus példabeszédéhez Oroszlános Henrik zsoltároskönyvéből, 1185 k. A szamaritánus példabeszéde az egyik gyöngyszeme a Lukács evangéliumnak, amit többek között ezért is neveznek az irgalmasság evangéliumának. A kérdés az, hogy ki a felebarátom, ami eleve feltételezi, hogy nem mindenki. A felebarát szó a zsidóknál a honfitárs szinonimája, a „szeresd felebarátodat” parancsot úgy értelmezték, hogy kötelező szeretni a saját népből való honfitársat. Jézus nemcsak erre a kérdésre válaszol a történettel, nemcsak azt mutatja meg, hogy mindenki a felebarátunk, hanem a szeretet mélységeit is megmutatja. A szamaritánusnak „megesett a szíve” a szenvedőn. Lukács itt egy nagyon gazdag jelentésű szót használ, egy olyan igét, mely az emberek vagy az áldozati állatok belső részét, beleit jelentő főnévből származik. Az ige egy fizikailag átérzett, intenzív együttérzést és fájdalmat fejez ki. Az Ószövetség görög fordításában ott szerepel ez a szó, ahol a héber eredetiben az az együttérző gyöngédség áll, ami az „anyaméh” szóból erdő igével van körülírva. Végső soron tehát a szamaritánus vesékig ható megindultsággal, az anyák által átérzett gyöngédséggel tekint a szenvedőre.