Márk evangéliuma
A Márk evangéliumnak egészen a 19. századig alig szentelt figyelmet a teológia (Szent Ágoston is úgy vélte, hogy Márk csak a Máté evangélium kivonatolója volt), a szentmise olvasmányai között is csak elvétve szerepelt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy még a Biblia tekintélyes ismerői – mint pl. a 17. században élt Káldi György jezsuita szerzetes, az első teljes magyar nyelvű katolikus Biblia fordítója –, alig idézik a Márk evangéliumot munkáikban. Káldi – aki a maga idejében legalább akkora hírű szónok volt, mint kortársa, Pázmány Péter – prédikációiban a másik három evangéliumot külön-külön több mint ezerszer citálja, a Márk evangélium ezzel szemben csak kétszázszor kerül elő. Csak 1835-ben fedezte fel egy német teológus, hogy a Márk evangélium a legrégebbi az evangéliumok között, s ez volt Máté és Lukács egyik forrása.
Márk művének nemcsak történeti szempontból van döntő jelentősége, hanem teológiailag is. Márk új műfajt teremtett könyvének megírásával, amikor Jézus történetét mint evangéliumot mondja el. Az evangélium (magyarul jó hír, örömhír) az ókorban gyakran használt kifejezés volt, ami az uralkodóhoz kapcsolódott. A császár életének örömteli eseményeiről szóló híradásokat nevezték evangéliumnak. Márk úgy írja meg Jézus élettörténetét, hogy annak csúcspontja az uralkodó trónralépése, a trón pedig, amelyen Jézus királysága megvalósul, a kereszt.
A korai keresztény hagyomány szerint Márk evangélista Péter apostol tanítását jegyezte le, és művét valószínűleg Rómában írta, nem sokkal Kr. u. 70, a zsidó háború kitörése előtt. Ebben az időben Jézus életének szemtanúi már nem éltek, így égetően fontossá vált a róla szóló hagyományok összegyűjtése. Márk sok hagyományt épít bele a saját szövegébe (az átvett szövegegységeket stílusuk apró különbségei alapján lehet elkülöníteni egymástól), ezek közül a legrégibb minden bizonnyal a passió. Ebben a szövegegységben feltűnő, hogy a szerző igen jól ismeri Jeruzsálemet (az evangélium más részeiben előfordulnak földrajzi bizonytalanságok, ami arra utal, hogy az író nem volt közvetlen szemtanúja az eseményeknek, csak hallomásból ismerte azokat), sok személyt nevez meg név szerint. Egyedül a főpap neve hiányzik, ő csak mint „főpap” szerepel a szövegben, ebből sok kutató arra következtet, hogy a passió szövegének kialakulásakor még Kaifás volt a főpap, aki Kr. u. 18-37 között töltötte be ezt a tisztséget. (Ma is általános, hogy a hivatalban levő tisztségviselőről úgy beszélünk, hogy csak a tisztséget említjük, az „esztergomi érsek” alatt ma mindenki Erdő Péter bíborost érti, ha az elődjére gondolunk, akkor már névvel együtt, Paskai László érsekként említjük.) Ha ez a következtetés helytálló, akkor a passió ősformája Kr. u. 37 előtt keletkezett. A passión kívül még legalább nyolcféle hagyományt lehet visszafejteni a Márk evangéliumban, az író mindent beleolvasztott művébe, ami a keze ügyébe került. Más-más forrásból erednek a példabeszédek, a vitabeszédek, a tisztasági szabályokról szóló tanítások, a csodák leírása stb. Ennek a sokféleségnek köszönhető az is, hogy Márk sokféle néven nevezi Jézust: Fiú, Emberfia, Dávid fia, Krisztus, Úr. Az evangélista azonban nemcsak gyűjtője volt ennek a gazdag hagyományanyagnak, hanem igazi teológusként, gyönyörűen megkomponálja a maga képét a Messiás titkáról.
A Márk evangélium két nagyobb egységből áll, az első rész a betszaidai vak meggyógyításával és Péter vallomásával (Te vagy a Messiás) zárul. Ebben az első részben Márk bemutatja Jézust, mint Isten szeretett fiát, az új Ádámot, aki békességben él a vadállatokkal, és angyalok szolgálnak neki. Háromszor ismétlődik ugyanaz a séma: az alegységek bevezető mondatai után az apostolokról esik szó (az első négy tanítvány kiválasztása – a 12 apostol kiválasztása – az apostolok szétküldése), ezt követi a központi rész (példabeszédek, csodák, tanítások), majd értetlenkedés és kételkedés (a béna kezű meggyógyítása után a farizeusok a vesztére törnek – családja és falubelijei fordulnak ellene – az apostolok értetlenkednek). Ahogy a tanítványokkal kapcsolatos részekben is van fokozatosság (az első négy meghívása – a tizenkettő kiválasztása – a tizenkettő szétküldése), úgy az értetlenség is fokozódik, előbb az idegenek, aztán a rokonok, végül az apostolok. Egy döntő lépés is történik: nyitás a pogányok felé. A pogánymisszó megalapozásaként a tiszta és a tisztátalan megkülönböztetéséről beszél Jézus. A vita közben Márk megjegyzi, hogy Jézus minden ételt tisztának jelentett ki. Itt találkozunk a kenyérszaporítás csodájának elbeszélésével, aminek két verziója is szerepel az evangéliumban. Az egyik kenyérszaporítás alkalmával ötezer ember van jelen, és 12 kosárba gyűjtik össze az apostolok a megmaradt kenyereket. A 12 kosár Izrael 12 törzsére utal. Az apostolok jenléte pedig arra, hogy ők (és majd utódaik) azok, akik osztják majd a Jézus által adott kenyeret a világ végéig. A második kenyérszaporításnál négyezer ember van jelen, és az összegyűjtött kenyereket tartalmazó kosarak száma hét. A Teremtés könyve szerint hetven nép van világon, így feltehető, hogy a hetes szám itt a pogányokat szimbolizálja (az Apostolok Cselekedeteiben is hét férfit választanak ki a görögök számára). A négyezer férfira történő utalás is az univerzalitást kifejező négyes számot (négy égtáj, az ókori gondolkodás szerint a világ négy elemből, vízből, tűzből, földből és levegőből épül fel stb.) tartalmazza. Ezután Jézus elindul a pogány területekre, ahol találkozik a szír-föníciai asszonnyal. Az asszony mondata megint a pogányok felé való nyitásra utal: „a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyerekek elmorzsálnak”, a zsidók ugyanis gyakran „kutya” elnevezéssel illették a pogány népeket.
A rész a betszaidai vak meggyógyításával zárul, aki nehezen kapja vissza szeme világát, eleinte csak úgy látja az embereket, mintha fák járkálnának. A vak jelképe a tanítványoknak, akiknek lassan nyílik meg a szemük Jézus titkára. Ezután következik Péter vallomása, majd a vallomás után rögtön az ellenkezés, a szenvedés gondolatának az elhárítása („Isten ments, Uram!”), amit Jézus keményen válaszol meg („Takarodj előlem, Sátán!”). Péter ebben a történetben a betszaidai vakhoz hasonlóan még nem lát tökéletesen: már meglátta a csodákat művelő Jézusban a Messiást, de még képtelen hinni a megfeszítésében, és követni Őt. Az evangélium második nagy egysége erre a látásra juttatja el a tanítványokat és az olvasót.
A második részben már alig találunk csodaelbeszélést, az evangélium a Golgota felé vezető útról szól. Ennek szimbóluma a jerikói vak meggyógyítása, aki a tökéletes tanítványt jelképezi. Az előző vakkal ellentétben azonnal meggyógyul, eldobja köntösét, és követi Jézust az úton. A szöveg itt is hármas ismétlődések alapszerkezetére épül (szenvedésjövendölés – az apostolok értetlenkedése – a tanítványok oktatása). Az evangélista Jézus jeruzsálemi működését is három napba sűríti: az elsőn az ószövetségi jövendöléseket beteljesítve szamárcsikó hátán bevonul a városba. Ezt az ott tartózkodó zarándokok is megértették, és Messiásként köszöntötték őt. Ezután Jézus belép a templomba, és megnézi azt. A második napon Jézus megvizsgálja a fügefát (ahogy az első nap megvizsgálta a templomot), és terméketlennek találja. Ezzel a tettével a prófétákra utal, akik a bűnös Izraelt terméketlen fügefához hasonlították. Jézus cselekedete és szavai figyelmeztetés a gyümölcstelen Izraelnek. Ezután Jézus megtisztítja a templomot és tanítja a népet. A harmadik nap már arról szól, hogy Krisztus hogyan tanított a templomban. A kérdések, melyekkel az ellenfelei vizsgáztatják őt, a korabeli zsidóságot érintő kulcskérdések: az adóról, a feltámadásról, a legfőbb parancsról. A jeruzsálemi tartózkodás során Jézus nyíltan kifejezésre juttatja, hogy ő a Messiás, az Isten Fia.
A passió a betániai vacsorával kezdődik. A történetben végigfut egy drámai kettősség: Betánia falu neve annyit jelent: a nyomorúság háza. A ház, amelyben étkeznek, otthon ugyan, de a nyomorúság háza. Simon neve annyit jelent: Isten meghallgatott, ám ez a Simon leprás, háza a leprás háza. Este van, ez meghitt, idilli idő a munka végeztével, de a sötétség órája is. Két nap múlva itt a pászka, a szabadulás ünnepe, ám egyben a húsvéti bárányok leölésének napja is. Jézus fekszik (ókori szokás szerint fekve étkeztek), de a fekvés a holttest sírban való nyugvására is emlékeztet, és az asszony a temetésére balzsamozza be őt.
A betániai vacsora leírása után közvetlenül az utolsó vacsora eseményei következnek. Leheletfinom jelképek sora mutatja az olvasónak, hogy a történet a végkifejlet felé közeledik: emelkedik, fokozódik az elbeszélés. Jézus elküldi tanítványait a városba, hogy azok megtalálják az utolsó vacsora termét. Az utasítás szerint meg kell kérdezniük a házigazdát: „A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?” Mk 14,14 A görög nyelvnek külön szava volt a földszinti és az emeleti teremre, Jézus itt egy alsó helyiséget említ. A házigazda azonban egy emeleti terembe vezeti a tanítványokat, az evangélista ezzel az emelkedést akarja érzékeltetni. A vizeskorsót cipelő férfi minden bizonnyal esszénus volt, ugyanis az esszénusok között sokan nőtlenek maradtak, és nős férfi akkoriban nem cipelt vizeskorsót, a vízhordás az asszonyok dolga volt. A nőtlen férfiakból álló esszénus közösségben azonban a férfiak végezték a női munkákat is. Jézus korában élt egy esszénus közösség Jeruzsálemben, mégpedig a városnak abban a részében, amit Sion hegynek neveztek. Ezért kell a tanítványoknak a vizeskorsót vivő férfit követni, ezért ünnepli Jézus itt az utolsó vacsorát, így teljesedik be Izajás jóslata: „A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön”. Iz 25,6-8
A húsvéti vacsorát Jézus zsidó szokás szerint ülte meg tanítványaival. A zsidó hagyomány szerint az üdvtörténet fontos eseményei mind ezen az éjszakán történtek, Isten ekkor alkotta meg a világosságot a teremtés kezdetén, ekkor kötött szövetséget Ábrahámmal, ez a kivonulás éjszakája, és ez a Messiás megjelenésének ideje is. A messiásvárás különösen intenzív volt ilyenkor a városban, ezért gyakoriak voltak a lázadások és az ezeket követő megtorlások is, amiről Lukács evangélista is megemlékezik, amikor ezt írja: „Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette.” Lk 13,1 A kivonulás történetében Isten úgy vezeti népét, ahogy a szolga vezeti urát. Általában a szolga viszi a fáklyát az ura előtt, húsvétkor Isten világított a népnek. Általában a szolga viszi ura saruit, a kivonuláskor és a pusztai vándorlás idején Isten gondoskodott a népe saruiról és ruháiról, hogy el ne szakadjanak. (Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha és nem dagadt meg a lábad. 5Móz 8,4) Általában a szolga virraszt az ura mellett, húsvét éjszakáján Isten virrasztott a népe fölött. Általában a szolga viszi az urát, ha az elfáradt, húsvétkor Isten sasszárnyon hordozta a népét. (Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket, s ide hoztalak magamhoz. 2Móz 19,4) Általában a szolga mossa meg ura lábát, húsvétkor Isten mosta le népéről a rabszolgaság gyalázatát. (Megesküdtem és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten -, és az enyém lettél. Megmostalak vízzel, megtisztítottalak a rád tapadt vértől és megkentelek olajjal. Ez 16, 8-9) Megfordult a világ rendje, Isten szolgája lett az embereknek. A virrasztó, tanítványai lábát megmosó Krisztus gesztusainak ezért különös erejük volt ezen az éjszakán.
Az utolsó vacsorán Jézus megalapítja az Eukharisztiát. Márk leírásában Krisztus vére „sokakért” ontattatik ki, ez hebraizmus, a héber nyelvnek nincs főneve a „mindenki” kifejezésére, ezért a sokak szót használja. A vacsorán való részvétel által a tanítványok részesednek halálának engesztelő erejéből, s ebből részesül azóta is mindenki, aki szentáldozáshoz járul.
Elfogása után Jézus pere a főpap előtt kezdődik. A hamis tanúk azt állítják, hogy Jézus azt mondta, lerombolja a templomot, és három nap alatt újjáépíti. A templomépítés messiási privilégium volt. Várták, hogy a Messiás majd újjáépíti a templomot. Zakariás jövendölése szerint, amikor a Messiás eljön, a templom is megújul, nem lesznek benne többé kereskedők. (Nem lesznek többé kereskedők a Seregek Urának templomában azon a napon. Zak 14,21) Így a hamis tanúk hitvallása végülis hitvallás, igazat mondtak, Jézus valóban új templomot fog építeni. A főpap az ítéletet azokkal a szavakkal mondja ki („Méltó a halálra!”), amivel a húsvéti bárányt választották ki. Ez nagy gondosságot igényelt, mert hibátlan állatot kellett választani. Ebben az összefüggésben is használták a kifejezést: melyik bárány méltó arra, hogy húsvéti bárány legyen. Az ítélet ilyen megfogalmazása utal arra, hogy Jézus az, aki méltó, ő az igazi, hibátlan bárány. Ezután elfedik Jézus arcát, kigúnyolják és leköpik. Ez első látásra értelmetlen, hiszen ha leköpik, miért takarják le az arcát. A passió elbeszélője itt Mózesre utal, akinek ragyogott az arca, amikor lejött a Sínai hegyről. Jézusnak nyilvánvalóan csak a szemét kötötték be, Márk ezzel a különleges megfogalmazással utal Mózesre.
A per a pogány hatóság előtt folytatódik, Pilátus kelepcét állít a népnek: Jézust vagy Barabást választják. Ez azért csapda, mert Barabás másik neve talán Jézus volt, Jézus, Bar Abbas, azaz Jézus, az Atya fia. Tragikus a döntés, de az evangélium mélyebb szintjén helyesen ítél a tömeg: Jézus az egyetlen méltó húsvéti bárány.
A keresztrefeszítés történetét szűkszavúan, látszólag érzelmek nélkül mondja el Márk. Súlyos kövekként zuhannak a mélybe ezek az egyszerű mondatok. A vérről és a kínokról nem ír a passió, az elbeszélő a kereszten uralkodó Krisztus akarta láttatni. Halálakor a templom függönye kettéhasad, megnyílik a legszentebb szentély, Jézus megnyitja az utat Istenhez. A világ megláthatja Isten arcát, amelyet eddig a függöny elfedett, amit titok rejtett el, és ez az arc vérrel és könnyel van tele. Jézus, az új főpap kimondja Isten új nevét: Isten a szeretet. Új liturgia kezdődik itt, amelynek főpapja a Bárány. Jézus kileheli Lelkét, máris pünkösd van, és a pogány százados kimondja az első keresztény hitvallást, az első prédikációt: „Ez valóban Isten fia volt!” A Nap elsötétedik, a Föld megrendül. Mintha minden befejeződne. Márk innen nem megy tovább, a feltámadás már ehhez hozzáadni nem tud. A nagy megdicsőülés a kereszten történik.
A Márk-passió dicsőséges passió, a szenvedés által nyilatkoztatja ki Isten igazi dicsőségét, amely nem az uralkodás fényessége, hanem az önátadásé. Csak az érti a Messiás titkát, aki nem áll meg félúton, a csodák keltette lelkesedésnél. Aki hajlandó a keresztig, a vértanúságig követni Őt.
Asszonyok Jézus sírjánál, egy 10. századi kódex ábrázolásán. Márk evangéliuma valószínűleg ezzel a jelenettel zárult eredetileg, az utolsó fejezet második fele (Jézus megjelenése, az apostolok küldetése és Jézus mennybemenetele) már nem tartozott hozzá. Márk a keresztrefeszítés után hamar befejezi az evangéliumát, mert számára ez a jelenet az evangélium csúcspontja, ahonnan már nem lehet továbbmenni. A feltámadás örömhírét meghirdetve (“Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették!” Mk 16,6) az olvasó meghívást kap, hogy a maga életében folytatódjék a be nem fejezett evangélium.
Duccio (1255/60 k. – 1318/19 k.): Jézus a Getszemáni kertben. A képen két jelenet van összefűzve, középen Jézus virrasztásra inti a tanítványait, a kép két szélén pedig az alvó tanítványok és az imádkozó Jézus. Márk evangéliumában a Getszemáni kerti események leírása sok – főleg ószövetségi – szálból van összefűzve. Egy kertben vagyunk, amely Jeruzsálemtől keletre van, fák között, és Jézus kísértésről beszél (Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. Mk 14,38). Mindez eszünkbe juttatja a paradicsomkertet. Jézus az új Ádám. Ádám kísértésbe esett, és nemet mondott Istennek, Jézus most megváltja az embert ebből a tagadásból. Egy olyan igent mond ki az Atyának, ami az életébe kerül. Ádám nem imádkozott (az Ószövetség és a kommentárok egyszer sem említik, hogy imádkozott volna), Jézus imádkozik. A szöveg másik szála az Énekek énekéből való, ahol a menyasszony éjszaka keresi kedvesét, kimegy a városon kívülre, és kérdezgeti az őröket, nem látták-e. Azok megragadják őt, letépik köntösét. (Az éjjeli őrök találtak meg, amikor a várost járták. Ütöttek és véresre vertek, letépték rólam a leplet, akik a falakat őrzik. Én 6,7) A Getszemáni kert a találkozás kertje, az új paradicsom, itt az emberiség, a menyasszony újra megtalálja a vőlegényt, az ember igent mond Istennek. A jelenet csúcspontja, amikor Jézus így szólítja Istent: Atyám!
A semita népeknél a név nagyon fontos dolog, kifejezi a dolog lényegét. Aminek ismerem a nevét, azt valamennyire birtoklom. Ezért alig mondták ki isten nevét, mert úgy érezték, ha megszólítják, akkor Isten köteles válaszolni és cselekedni. Istent Atyának nevezni újdonság a zsidóságban, bár vannak előzményei. Jézus Istent így szólítja: Abba (apa). Arámul ez az a szó, amellyel a kisgyerek az apját szólítja. A Miatyánk bevezetésében Jézus ezt mondja: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak!” Mt 6,7 A pogányok ugyanis imáikban rengeteg címet mondtak az istenek nevei mellé továbbá szerették felsorolni a lehető legtöbb istenség nevét, nehogy az, amelyik kimaradt, megharagudjon, és ne teljesüljön a kérés. Abban a tudatban imádkoztak, hogy az istenek nem akarnak segíteni az emberen, és erőnek erejével igyekeztek rávenni őket a segítésre. Jézus arra tanít, hogy Isten nem ilyen. Az ima nem küzdelem Istennel, nem kell őt rávennünk arra, hogy segítsen, jobban szeressen minket, hiszen Ő a végtelen szeretet. Az ima találkozás, eggyéválás, ahhoz hasonló, mint amikor a kisgyerek odafut az apjához, átöleli, és azt mondja neki: apa! Jézus mindig apának szólította Istent, soha nem mondta imáiban, hogy Istenem. Az Abba szó kifejezi Jézus abszolút közelségét Istenhez. Ezt a közelséget adja át azután tanítványainak: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz. Jn 20,17
Duccio (1255/60 k. – 1318/19 k.): Júdás csókja. Júdás árulásának kifejezésére egy olyan igét használ Márk evangélista, aminek alapjelentése: átadni. Átvitt értelemben jelenthet elárulást is. Az ige használata szójáték: Júdás átadja Jézust a főpapnak, a főpap átadja őt Pilátusnak, Pilátus a katonáknak, a katonák kihurcolják a városból. Nem kell senkinek a Messiás, átadják, kivetik maguk közül. A szó visszatér Jézus mondatában: „odaadta nekik … értetek adatik”. Ezzel Márk kifejezésre juttatja, hogy ami itt igazából történik, az nem árulás, a főpap vaksága, Péter tagadása, Pilátus jellemtelensége, a katonák kegyetlensége. Ezek csak a színfalak. Az igazi esemény, ami a mélyben történik, Isten önátadása. Látszólag Júdás adta át Jézust, valójában az Atya az, aki odaadta egyszülött fiát, az utolsó vacsora csúcspontja ez: „odaadta nekik a kenyeret (önmagát), vegyétek, ez az én testem.”
Jézus a kereszten, illusztráció egy 1410 körül készült francia kéziratos imakönyvből. A Márk evangélium olyan, mint egyetlen nagy prédikáció, mint egyetlen nagy csodatörténet, amelynek a végén az olvasó együtt kiált fel a pogány századossal: Ez az ember valóban az Isten Fia volt! Mk 15,39