42. hét: Habakuk

Habakuk próféta könyve

Habakuk próféta személye ismeretlen, a könyv semmi közelebbi adatot nem árul el róla. Még a neve sem egyértelmű, héber formája Habakuk (Habakkuk), de a Biblia görög fordításában Ambakum. Működésének ideje is vitatott, csak annyit lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a Kr. e. 7. század végén hirdette az igét. Ezekben az évtizedekben az asszír birodalom hatalma meggyengült majd elenyészett, mert egy új hódító lépett fel a történelem színpadára, a káldeusok, akik Kr. e. 625-ben függetlenedtek Asszíriától, és megalapították a Babiloni Birodalmat. Asszíria fővárosa, Ninive 612-ben esett el, s 609-ben a káldeus származású uralkodódinasztia vezette babilóniaiak felszámolták az asszírok végső ellenállását is. Szíria, Palesztina és Júdea ekkor rövid időre az ugyancsak asszír iga alól szabadult Egyiptom fennhatósága alá került, de Nebukadnezár 605-ben megverte az egyiptomi sereget, és a térség Babilon hűbérese lett. A következő évek eseményei már a fogság közvetlen előzményei, Jojakim király (608-598) tanácsadóira hallgatva Babilon ellenes összeesküvést szervez, minek következtében a babilóniai sereg Nebukadnezárral az élen Jeruzsálem ellen vonul, és 597-ben elfoglalja a várost. Habakuk könyve a gonosz elnyomókat kárhoztatja, akikre Isten a káldeusokat küldi büntetésként. Ha ezen a gonosz elnyomón Asszíriát kell érteni, úgy a próféta működése 625-612 közé tehető, ha viszont a Jojakim uralkodásának idejére jellemző közállapotokat, szociális-társadalmi viszonyokat ostorozza ezzel a hasonlattal, akkor Habakuk valamivel Náhum után, Jeremiás kortársaként tevékenykedhetett, 605 és 597 között.

Habakuk – Náhumhoz hasonlóan – a történelemben érvényesülő isteni igazságossággal foglalkozik. A prófétát megrendítette a babilóniaiak kegyetlensége, a népek jogait eltipró hatalma, és felmerül benne az a kérdés, hogy az erkölcsi rend ilyen semmibe vétele hogyan egyeztethető össze a történelmet irányító Isten akaratával, hogyan használhatja Isten a gonoszt szándékainak valóra váltásához. Az nem volt számukra újdonság, hogy Isten megbünteti a bűnösöket, és hogy ezalól a választott nép tagjai sem kivételek, de a mindennapok tapasztalata azt mutatta, hogy a káldeusok, mint a büntetés eszközei, messze túllépték azt a szerepet, amiről úgy vélték, hogy az üdvösség tervében nekik volt szánva. A büntetés mértéke felfoghatatlan a próféta előtt, ezért Istenhez kiált – Isten ellen, akinek a szándékai érthetetlenné váltak számára. A konkrét történeti tapasztalatból általános következtetések is levon, és Izrael szenvedését meg a káldeusok kegyetlenségeit egyetemesebb jelenségként is megfogalmazza: a gonoszok győzelmeként az igazak felett. Ebből adódik Habakuk – és minden hívő – nagy kérdése: miért és meddig tűri Isten a gonoszok és az igazak sorsában megmutatkozó méltánytalan különbségeket, mikor állítja helyre a történelemben az isteni igazságosság megsértett rendjét?

Habakuk a felvetett problémát Isten szemszögéből nézi, akinek műve az emberi történelem. Ő küldte a gonosz káldeusokat a hűtlen Izrael megbüntetésére, de a káldeusok bűnei sem kerülik el az ítéletet, vagyis az igazak és gonoszok sorsa, szenvedésük és felemelkedésük egy és ugyanazon isteni üdvtervhez tartozik. Istennek ugyanis van ereje ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson a történelemben. A jelenben a látszat ebből még semmit nem mutat, az igazak és gonoszak sorsának visszáságaira nem a jelen, egy emberi mércére alapozott igazságszolgáltatás ad megoldást, hanem Isten történelemre vonatkozó akaratának megvalósulása. Ezért a próféta kínzó miértjére a válasz Isten kitartó hitre felszólító felhívása.

Libanon cédrusa

A cédrus a fenyők osztájába tartozó fa, mely Marokkótól a Himalájáig a magas hegységekben honos. Igen hosszú életű, akár ezer évet is megérhet de lassan növekszik, egy kifejlett egyed a 30-40 méteres magasságot is elérheti.

A cédrus fáját az ókorban széles körben használták a hajók és házak építésére (így a jeruzsálemi templom és a királyi palota is jórészt ebből készült), de gyantáját balzsamként is alkalmazták, többek között az egyiptomi fáraók mumifikálásakor.

Az Ószövetségben a cédrus úgy szerepel, mint a legszebb, leghatalmasabb fa, a hatalom szimbóluma. A magasba törő cédrus elpusztítása a gőg jelképe, erre utal Habakuk próféta is, amikor azt írja Nebukadnezárról: „Mert elborít a gonoszság, amit a Libanonon végbevittél” (Hab 2,17) – ti. a király kiirtotta Libanon cédrusait.

Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus (1907) A cédrusfa uralja a tájat. A távol messzeségében a horizontvonalban összemosódik a levegőég és a tenger. A fa hármas tagolású. Földre rogyott állatra emlékeztet a szövevényes, ágas-bogas, felszínen lévő gyökérzet. Száraz ágai madárra, tőrt markoló kézre, “turul sas hozta pengére” emlékeztetnek. Vékony ágai messzire elnyúlóan hajladoznak, lapos koronája pedig szétfeszíti a kép kereteit. A megfoghatatlan szépségű, ugyanakkor időtlen és univerzális szimbólumokkal telitett festmény az egyetemes művészettörténet egyszeri csodája. Az újabb kutatások kimutatták, hogy szimbolikájában a magyarok eredetéről és hitvilágáról, a keleti kultúrákkal való kapcsolatáról kialakított nézetei keveredtek a világmindenséget jelképező életfa ősi mítoszával és a festő önportréjával – valamint sok egyéb feltételezett mondanivalóval. Szimbólumrendszere nem öncélú tartalmakat szolgál, hanem saját korához szóló üzenetet hordoz. A festő egyik írása is erre utal: “a gondviselés nem pihent, megfestette velem a libanoni öt-hat-ezer éves cédrusfát, melynek egyik ága kardot ránt s fenyegeti a világot”. A múlt században több gondolkodónál és művésznél felmerült apokaliptikus vízió az emberi civilizáció végét jelentő kataklizmákról Csontváry feljegyzéseiben is megjelent, ezért ostorozta megszállottan kora romlottságát és kulturálatlanságát. Szerinte csak olyan zsenik menthetik meg a világot, mint ő maga, ezért is fájt neki kora értetlensége. A sebzett művészt is megszemélyesítő fa életképessége átvitt értelemben a művészet hatalmas erejét és örökkévalóságát is hirdeti. A képi életrekeltés mágiáját az általa alkalmazott színdinamikával, a világításbeli fokozatok és a színbeli totalitás előtte sohasem tapasztalt gazdagságával vélte elérni. A festmény tartalmi mélységeinek maradéktalan kifejezésére olyan tökéletes szín-, forma- és vonalrendszert hozott létre, mely a nézőt a legmagasabbrendű teremtőerő megértéséhez vezeti.