4. hét: Számok

A Számok könyve

Mózes negyedik könyve arról a népszámlálásról kapta a nevét, amellyel a könyv kezdődik. A könyv címe latinul Numeri, hagyományos rövidítése 4Móz, Szám vagy Num. A népszámlálás után a pusztai vándorlás története következik.

A Számok könyvének 13. fejezetében olvashatunk arról, hogy a zsidók kémeket küldtek Kánaánba, akik jó hírekkel tértek vissza, a föld különös termékenységéről számoltak be.  A sivatagos vidéken csak a nagy folyók mentén és a tengerparti sávban volt lehetőség mezőgazdasági termelésre.  Mivel ennek a Perzsa öböltől a Nílusig húzódó területnek a formája a térképen egy félkörívet ír le, rajta ragadt a termékeny félhold elnevezés (igazából nem is félhold, csak egy már utolsó fázisban levő fogyó Hold).  

Kánaán népei és a szomszédaik

Az Ígéret földje nem volt lakatlan, amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, hanem számos nomád törzs és letelepedett nép lakta. Ezek nagy részét a zsidók legyőzték és kiirtották, másokkal hosszú időn át egymás mellett éltek. A Tóra azzal magyarázza a törzsek kiirtására felszólító isteni parancsot, hogy ezek a népek bálványimádók voltak, és ennek a kultusznak az esetleges átvételétől kellett ilyen kegyetlen módon megvédeni a választott népet.

Az Ígéret földje valamivel nagyobb terület volt, mint a mai Izrael állam, beletartozott északon a mai Libanon és Szíria egy része is. Az ókorban ezt a vidéket Palesztinának vagy Kánaánnak nevezték. A Palesztina név először Hérodotosz (kb. 484-425) görög történetíró műveiben szerepel, aki a filiszteusok hazáját érti alatta. A „filiszteus” és „Palesztina” ugyanaz a szó, a mássalhangzói azonosak (a magánhangzókat pedig nem rögzítik a semita nyelvek), csak a szó kezdete különbözik, de a p és f más nyelvekben is gyakran váltakozik egymással. A filiszteusok a görög törzsekkel rokon, indoeurópai nyelvet beszélő nép voltak, akik III. Ramszesz (1186-1155) fáraó idején (vagyis akkor, amikor a zsidók már kivonultak Egyiptomból és birtokba vették az Ígéret földjét) megtámadták Egyiptomot, de nem tudták azt elfoglalni. A fáraó letelepítette őket a Földközi tenger partvidékén. A filiszteusok és zsidók összeütközéseiről nagyjából száz évvel későbbről maradtak fenn az első adatok, Dávid lesz majd az, aki sikerrel veszi fel velük a harcot. Vereségük után is éltek még filiszteusok a partvidéken, még a Makkabeusok korából is (Kr. e. 160 körül) vannak híradások arról, hogy filiszteus zsoldosok vettek részt a harcokban.

Az Ígéret földjének másik elnevezése Kánaán. A szó eredeti jelentése bíbor. A bíbor a mai Libanon területén élő föníciaiak legfőbb árucikke volt, mellyel kereskedtek. Fönícia ugyanerről kapta a nevét, a görög phoinix bíbort jelent.

A föníciaiak eredete a történelem homályába vész. Kánaánita nép voltak, szokásaik, többistenhitük nem különbözött a környékbeli törzsekétől, a nyelvük is semita volt. Egy dologban tűntek csak ki környezetükből: kiváló hajósok és kereskedők voltak, akik eljutottak a Földközi tenger legtávolabbi pontjáig, a mai Gibraltárig is (ők alapították Karthágót is, ahol leszármazottaik, a punok éltek, a pun népnév is a föníciaiból ered – Szent Ágoston anyjának, Szent Mónikának a neve is pun eredetű). Míg a szomszédságukban élő népek szótagírással írtak (azaz a nyelvükben előforduló minden lehetséges szótagot külön jellel rögzítették), a föníciaiak kifejlesztették a betűírást, azaz a szótagok helyett a hangok kaptak csak külön jelet. A nyelvük sajátosságai miatt csak a mássalhangzókat rögzítették (ahogy a nyelvrokon zsidók és később az arabok is). A föníciai betűírás eljutott az ókori görögökhöz is, akik átvették a föníciai jeleket, és a görög nyelvre adaptálták azokat. Mivel a föníciai jelkészlet tartalmazott olyan mássalhangzókat is, amik a görögben ismeretlenek voltak, ezeket a fölöslegessé vált jeleket a görögök a magánhangzók jelölésére használték, így lett a föníciai alef mássalhangzóból görög alfa magánhangzó, abból pedig a latin A, amit mi is használunk. A héber nyelv ábécéje szintén a föníciai betűírásból fejlődött ki.
A föníciaiak nem alkottak egy centralizált államot, városaik önállóak voltak, csak laza szövetséget kötöttek egymással. A legfontosabb város Büblosz volt, melynek neve görögül maradt fenn (föníciai neve Gebal volt, a névben benne van Baál isten neve), és könyvet jelent, ami arra utal, hogy a könyvek alapanyagául szolgáló egyiptomi papirusznádat Bübloszon keresztül szállították, s innen vették meg a görögök. Türosz és Szidón is föníciai városok voltak, a Biblia szerint Jézus is megfordult bennük. A föníciaiak és a zsidók mindvégig békésen éltek egymás mellett, egymás ellen soha nem viseltek háborút.
A Biblia tanúsága szerint a zsidók bevonulásakor az Ígéret földjén hét népcsoport élt: „Ha az Úr, a te Istened elvezérel arra a földre, ahova most bevonulsz, hogy birtokodba vedd, s ha kiűzi előled mind a népeket, a hetitákat, a girgasitákat, az amoritákat, a kánaániakat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat – hét nálad népesebb és nagyobb népet -, ha az Úr, a te Istened majd kiszolgáltatja neked, s te legyőzöd őket, akkor töltsd be rajtuk az átkot, ne köss velük szövetséget és ne könyörülj meg rajtuk.” (5Móz 7,1-2) A hettiták egy kicsiny törzset alkottak, és valószínűleg semmi közük nem volt ahhoz az ugyancsak hettitának ismert néphez, mely a mai Törökország területén alkotott hatalmas birodalmat még a zsidók honfoglalása előtti időkben. A girgasitákról sem tud a modern tudomány (régészet) semmit. Az amoriták egy nagymúltú semita nép voltak, akiknek ősei egykor még a sumérok ellen is harcoltak. A zsidó honfoglalás idején Palesztina nagy része az amoriták ellenőrzése alatt állt, uralmuk kiterjedt a Jordán folyó keleti partján emelkedő hegyvidékre (ennek Gileád a neve) és a Genezáreti tótól északkeletre elterülő Básán vidékére is. Mindkét területen állattenyésztésből élő emberek laktak, az Énekek Éneke a Gielád hegyeiből leereszkedő kecskenyájhoz hasonlítja a szeretett kedves haját („A hajad, akár a kecskenyáj, amely leereszkedik Gileád hegyéről” Én 4,1), a 22. zsoltárban pedig (melyet Jézus is idézett a keresztfán) a szenvedő Igaz ezt mondja: „Hatalmas tulkok vesznek körül, Básán bikái körülfognak” (Zsolt 22,13). A kánaániták egy összefoglaló név, Kánaán lakóit illeti ezzel a Biblia, így pontosan nem határozható meg, hogy a hét népcsoport felsorolásában kikről is van szó. A perizitákat többször is említi a Tóra, mint Kánaán lakóit, de ennél többet nem tudunk róluk, csakúgy, mint a hivvitákról, akiknek a neve héberül sátorlakót jelenthetett. A jebuziták Jeruzsálemben és a város környékén éltek, valószínűleg jebuzita nemzetiségű volt az Ábrahámot megáldó Melkizedek is.

A Holt-tengertől keletre eső hegyvidéken (ez a mai Jordánia területe) három nomád törzs élt, akik Izraellel rokonságban álltak. Legészakabbra az ammoniták, akinek eredetét a Tóra Lótra vezeti vissza. Fővárosuk Rábba – melyet Dávid ostromol meg, és el is foglal egy időre – a mai jordán főváros, Amman helyén állt. Az ammoniták törzsi istene volt Moloch (a neve istent jelent). A Biblia többször is figyelmezteti a zsidókat arra, hogy tartózkodjanak ettől a kultusztól. Az ammonitákról az utolsó híradások a Kr. u. 2. századból származnak, ezután a nép eltűnt, feltehetőleg beolvadtak az arab törzsekbe.

Az ammonitáktól délre a moabiták éltek, akikkel szintén folyamatos harcban állt Izrael. A moabiták is nomád pásztorok voltak, közeli rokonságukat a zsidókkal úgy érzékelteti a Biblia, hogy Jákob fiáról, Rúbentől származtatja őket.

A legdélebbi törzs az edomiták népe volt, őket Ézsau leszármazottainak ismerték el a zsidók. A rokonság ellenére sok konfliktus volt a két nép között, mivel az edomiták ellenőrizték a Vörös tengerhez vezető utat, és ezt a területet Izrael is szerette volna birtokolni. Dávid és Salamon idején az edomiták Izrael vazallusai voltak, később újra függetlenek lettek. Az edomiták hazájukban maradhattak akkor, amikor a zsidókat fogságba hurcolták a babiloniak, és önálló államuk a zsidók visszatérte után is fennállt, csak nem ugyanazon a területen, hanem attól nyugatra, a mai Negev sivatag helyén. Ekkor már nem edomitáknak, hanem idumeneusoknak hívták őket a zsidók. Heródes király is egy idumeneus fia volt, vagyis nem zsidó, s ezért a zsidók többsége soha nem fogadta el őt törvényes uralkodónak.

A mai Negev területén a zsidók honfoglalásának korában az amalekiták éltek, akik a zsidók ősellenségei voltak, mivel előszeretettel vezettek rablóhadjáratokat a zsidók lakta területekre. A Biblia az amalekiták királyai közül csak egyet említ, Agagot, akinek neve a héberben egyet jelentett a gyűlölt ellenséggel. A bibliamagyarázók nincsenek egy véleményen arról, hogy az Eszter könyvében szereplő Ámán (Hámán) agagita leszármazása azt jelenti-e, hogy Ámán amalekita nemzetiségű volt, vagy csak azt, hogy olyan gyűlölt nemzetségből származik, mint Agag.