Báruk próféta könyve
A bevezetés Báruknak, Nerija fiának, Jeremiás próféta kísérőjének és írnokának tulajdonítja a könyvet, ám a mű elemzéséből arra lehet következtetni, hogy részei különböző szerzőktől származnak. A szöveg görög nyelven maradt ránk, héber eredetije elveszett. A zsidók nem tekintik sugalmazottnak, így ennek nyomán Báruk könyve hiányzik a protestáns Bibliákból is.
A mű négy részből áll, a bevezető megjelöli a könyv keletkezési helyét (Babilon) és körülményeit (a zsidók egy része már fogságban van, Jeruzsálemet lerombolták, de a templom még áll). Báruk próféta a király és a nép előtt felolvassa írását, egy bűnvallomást, mely sírásra, böjtre és imára készteti a hallgatóságot. Adományokat gyűjtenek a templom javára, majd ezeket a könyvvel együtt elküldik Jeruzsálembe azzal a céllal, hogy ott is olvassák fel Báruk szavait.
A második rész a száműzöttek imája, ez is bűnvallomással kezdődik, melyben kifejezésre jut, hogy a bekövetkezett büntetés jogos, a nép nem hallgatott Isten szavára, nem követte parancsait. A bűnvallomást könyörgés követi, melyben a fogságban élők kérik Istent, hogy kegyelmet találjanak, s visszatérhessenek az egykori hazába. A harmadik rész egy bölcsességi költemény, buzdítás a bölcsesség (üdvösség) megszerzésére. Végül a negyedik rész egy vigaszdal, a megszemélyesített Jeruzsálem vigasztalja a fogságban élőket, az eljövendő üdvösség biztos reményével buzdít: Jeruzsálem szétszórt fiait Isten egybegyűjti.
A bevezetőben felvázolt történelmi helyzet a Jeruzsálem első ostroma (597) utáni kialakult helyzetre illik, márcsak ezért sem lehet Jeremiás tanítványa, Báruk a könyv szerzője, mert Jeremiás könyve szerint ő a két ostrom közötti időben Palesztinában volt, nem pedig Babilonban. Feltűnő az is, hogy a szerző alapvető történeti tényekben téved, pl. a templom edényeit nem a fogság elején, hanem a végén kapták vissza a zsidók, és nem Nebukadnezártól, hanem Kürosztól. Az az érv is a több szerző mellett szó, hogy a szöveg egyszer úgy utal a templomra, mint ami még áll, máskor a lerombolásáról esik szó. A város pusztulása egyszer úgy jelenik meg, mint a közelmúlt eseménye, máskor pedig azt olvassuk, hogy már sok idő telt el a fogság kezdete óta. Mindent egybevetve a kutatók azt vallják, hogy a könyv végső formába öntése nem mehetett végbe a Kr. e. 1. század közepe előtt, vagyis megközelítőleg 50 évvel előzhette meg Krisztus születését.
Ezen az agyagpecséten régi, szögletes héber betűkkel a következő szöveg áll: Báruk, Nerija fia, az írnok [tulajdona]. A pecsét 1975-ben bukkant fel, és ma az Izraeli Múzeum kiállításán látható, bár akad néhány tudós, akik kétségbe vonják eredetiségét.
Báruk könyvének gondolatvilága és előadásmódja több ponton rokon az Ószövetség más könyveivel. A száműzöttek imája kis módosítással ugyanaz, mint ami Dániel próféta könyvében is szerepel, a bölcsesség dicsérete a Példabeszédekkel, Sirák fia és Jób könyvével függ össze. Báruk könyvének teológiája sem tartalmaz eredeti gondolatokat, tanításában más bibliai könyvek hatása érezhető, melyekből sokat kölcsönöz. A könyv jelentősége inkább jámborságában, bűnbánatának komolyságában és mélységében rejlik. Figyelemreméltó az a hit is, mellyel a végső isteni vigasz eljövetelét várja a szerző. A könyv a diaszpórában élő zsidó közösségek felé fordul, bemutatja, hogy mikét tartottak vallási kapcsolatot Jeruzsálemmel, hogyan maradt fenn az imádság és a törvény tisztelete. A Törvénnyel azonosított bölcsességet, Isten Izraelnek adott ajándékát tekinti az élet forrásának.
A mai Izrael köves, bozótos tájait nézve nehéz megérteni, hogy a honfoglaló zsidók miért tekintettek erre a vidékre úgy, mint tejjel-mézzel folyó országra. Háromezer évvel ezelőtt még más volt itt a klíma, és a vidék sokkal kevésbé volt sivatagos, mint ma. A legelőkben és mézelő virágokban gazdag Kánaánban a nomád állattenyésztő zsidók aránylag kevés munkával bőséges élelmiszerhez jutottak. Később, amikor a letelepedett törzsek elkezdték a földművelést, és ennek következtében új termékekhez is hozzájutottak, a nomád állattenyésztés korszakára úgy kezdtek visszatekinteni, mint a nyomorúság és a szűkösség idejére. Így lesz Izajás prófétánál a tej és méz a nyomorúság jelképe, az aludttej és méz, ami a szűztől fogant fiú, Immánuel tápláléka mindaddig, míg a fiú megtanulja elvetni a gonoszt és a jót választani, vagyis amíg fel nem nő, hogy beteljesítse küldetését („Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el. Aludttej és méz lesz a tápláléka, míg meg nem tanulja elvetni, ami gonosz, és a jót választani.” Iz 7,14-15). Báruk próféta a szimbólumot az eredeti értelmében használja, nála tejjel-mézzel folyó ország a bőség, Isten kiáradó szeretetének jelképe.
Jeremiás levele
Báruk próféta könyvének utolsó fejezete Jeremiás levele, melyet a próféta a fogságban élő zsidóknak írt. Egy ilyen levél olvasható Jeremiás könyvében is, abban arra bíztatja a próféta az elhurcoltakat, hogy rendezkedjenek be hosszabb időre, mert a fogság sokáig fog tartani. Ez a másik levél buzdítással párosult tanítás a bálványok kultusza ellen, ám szerzője nem Jeremiás, mivel hiányoznak belőle a Jeremiás stílusára és igehirdetésére jellemző vonások: a nép sorsán érzett bánat, hánykódás a remény és kétségbeesés között, a nép iránt érzett szenvedélyes szeretet kifejeződése, a remélt isteni megbocsátás vigasztaló üzenete stb. Ezzel szemben a levél szatirikus hangnemben mutatja be a bálványimádás értelmetlenségét. A szerzőnek minden bizonnyal személyes tapasztalatai voltak a babiloni kultuszról, ezért tudta leírni a kultikus körmenetet, a bálványszobrok feldíszítését és öltöztetését, a gyászünnepeket stb. Ezek a szertartások nem Babilon fénykorára jellemzők, hanem a hellenista korra, amit az is megerősít, hogy Mardukot nem ezen a néven nevezi, hanem Bélként említi. Mindez a Kr. e. 300 körüli évekre utalnak, a levél feltehetőleg ekkor keletkezett.
Ez a kéziratos oldal egy 11. századi görög nyelvű zsoltároskönyvből való, a 33. zsoltár szövegét tartalmazza. A zsoltár szövegének és az illusztrációknak semmi közük sincs egymáshoz, a felirat szerint a jobb felső sarokban látható sas az a madár, amit Báruk küldött Jeremiás prófétához, fügékkel és egy levéllel. Az illusztráció egy Kr. u. 2. századi zsidó apokrif iratra, Jeremiás krónikájára utal, amit Báruk negyedik könyveként is szoktak emlegetni. A könyv leírja, hogy Jeruzsálem lerombolása előtt az Úr parancsot adott Jeremiásnak, hogy rejtse el a templom kincseit, és a száműzöttekkel együtt menjen Babilonba. Báruk Jeruzsálemben maradt Jeremiás szolgájával, Abimélekkel együtt. Abimélek fügét szedni megy, de elalszik, és csak 66 év múlva ébred fel, ennek ellenére a fügék még mindig frissek a kosarában. Báruk próféta az eseményeket jelként értelmezi, úgy gondolja, hogy a fogság hamarosan véget ér. Levelet ír a fogságban élő Jeremiásnak, hogy a száműzöttekkel együtt térjenek vissza Jeruzsálembe.