28. hét: Sirák fiának könyve

Sirák fiának könyve

A könyv szerzője ugyan megnevezi magát a könyv végén („Jézus, Sirák fia, Eleazár unokája Jeruzsálemből”), de ezt a nevet csak a könyv görög fordítása őrizte meg. A zsidó hagyományban az írás Ben Szira (Szira fia) néven ismert, és a héber eredetiben a nevek sorrendje másként alakul: Simon, Jézus fia, Eleázár fia, Szira fia, és ugyanez olvasható a zárómegjegyzésben is: „Eddig tartanak Simon, Jézus fiának szavai, akit Ben Szirának neveznek.” A kétféle hagyomány eltérő névhasználata miatt lett a könyv egyszerűen Sirák fia könyve, bár a régebbi Bibliákban még általában Jézus, Sirák fia szerepelt.

A könyv előszavából is kiderül, hogy a mű eredeti nyelve héber, amit a szerző unokája fordított görögre. A katolikus és ortodox hagyomány a görög változatot használta, és a könyvet sugalmazottnak tekinti. A zsidók nem sorolták be a könyvet a kánonba, de a szövegét legalább a Kr. u. 10. századig forgatták és idézték, későbbi nyoma azonban már nincs annak, hogy ismerték volna. Mivel a könyv nem szerepel a héber kánonban, a protestáns Bibliákból is hiányzik.

A görög szöveg előszavában a szerző unokája elbeszéli, hogy Euergetész király uralkodásának 38. esztendejében Egyiptomba ment, és ott élt. Egyiptomi tartózkodása alatt fordította le görögre nagyapja héber nyelven írt munkáját. Euergetész király nem lehet más, mint VII. Ptolemaiosz Euergetész (Kr. e. 170-116), és uralkodásának 38. esztendeje Kr. e. 132. Ebből visszakövetkeztetve a fordító nagyapja, Ben Szira mintegy két nemzedékkel, 60 évvel korábban, Kr. e. 190 körül élhetett Jeruzsálemben, és ott írta munkáját. A könyv sokat elárul szerzője egyéniségéről. Ben Szira tekintélyes jeruzsálemi ember, akit őszinte buzgóság tölt el a templom, a papság és a kultusz iránt. Fiatal kora óta az Írás szeretetétől áthatott írástudó, aki elmélkedéseinek és az Írás tanulmányozásának gyümölcseit meg akarja osztani másokkal is. Külön figyelmet szentelt a bölcsesség ismeretének, amelynek szenvedélyes kutatója volt. Lehet, hogy iskolát is nyitott Jeruzsálemben. Olyan időszakban élt, amely sorsfordítót jelentett a palesztinai zsidóság életében. Palesztina Kr. e. 301-től az egyiptomi Ptolemaioszok uralma alá tartozott, majd 198-ban a szír Szeleukidák hatalmába került. A Ptolemaioszok tiszteletben tartották a zsidók vallásgyakorlatát és nemzeti hagyományait, s ezt a magatartást folytatta kezdetben a Szeleukida uralkodóház is. A zsidók pénzt kaptak a kultusz fenntartására és a templom renoválására, saját törvényeik és szokásaik szerint élhettek. Ben Szira leírása a templom javításáról („Simon főpap, Onijának a fia, megjavíttatta az Isten hajlékát, s megerősítette életében a templomot. Ő építette a kettős magasságot, a templomot övező fal magas támaszát. Az ő napjaiban ástak tavat, akkora medencét, mint valami tenger. Megóvta a népet az elpusztulástól, a várost megerősítette ostrom idejére”. Sir 50, 1-4) megfelel ezeknek a viszonyoknak.

A hellenizmus hatással volt a palesztinai zsidóságra is. A hellenista eszmék és erkölcsök elsősorban a vezető réteget vonzották, s a Szeleukidák idején a papság és az arisztokrácia egy része hajlandó volt alkalmazkodni az új szellemhez. A zsidóság vallását és kultúráját fenyegető eszmeáramlat hódításával szemben ragad tollat Ben Szira, hogy erősítse hitsorsosait, meggyőzze őket Izrael hitének értékéről, arról, hogy az igazi bölcsességet a kinyilatkoztatott Törvényben találják, ezért nincs szükségük a divatos, hellenista filozófiára és életstílusra. A könyv a hagyományos vallásosság és a bölcsességi kultúra értékeit összegzi, amit a szerző saját tapasztalatával is gazdagít.

A könyvnek nincs tervszerű felépítése, csak különböző témákkal foglalkozó mondások gyűjteményeiből áll, melyek minden rendszer nélkül, lazán követik egymást. A könyv vezérfonala a zsidóság és a hellenizmus között fokozatosan kibontakozó ellentét, melyben a szerző szilárdan elkötelezett a biblikus hagyomány mellett és az idegen hatások ellen. Célja az, hogy Izrael vallásának, az ősök hagyományának értékét meggyőzően igazolja az olvasók előtt. A könyv a vallás és az erkölcs legkülönbözőbb kérdéseivel foglalkozik, de nem veti fel a halál utáni élet lehetőségét és hiányzik belőle a messiási eszme is. A jutalmat és a büntetést kizárólag ezen a világon várja.

Az isteni akarat követésének legfőbb indítéka s egyben a bölcsesség kezdete az „Úr félelme”. Ben Szira tanításának ez az ismételten visszatérő motívuma a végtelenül jó Isten iránti személyes tisztelet és odaadás, mely az embert fenntartás nélküli engedelmességre ösztönzi. Az Úr félelme semmi esetre sem rettegést, hanem szeretetet, bizalomteli Istenre hagyatkozást jelent, amely öröm, felüdülés, hosszú élet, békesség forrása.

Sirák fia könyvének egy kora középkori illusztrációja. A szerző könyvtekerccsel a kezében, lába alatt egy kutya és egy szárnyas fantázialény. A középkori kódexfestők előszeretettel ábrázoltak mindenféle állatot a képeiken, akár illettek a szöveghez, akár nem. Ebben az esetben azonban akár arra is gondolhatunk, hogy a két állat a kutya és a festő által nyilván soha nem látott hiéna ellentétét akarja ábrázolni: Egyetérthet-e a kutya s a hiéna? Hogy érthetne hát egyet a gazdag a szegénnyel? Sir 13,18

Az Úr az orvos

Az orvosok teendőit az ókori keleten rendszerint a papok látták el, így a gyógyászat szorosan összefonódott a mágiával. Ez lehet az oka és magyarázata annak, hogy bár kétségtelenül voltak orvosok a zsidók között is, az Ószövetség csak elvétve említi őket. Hitük szerint Jahve tette a beteget beteggé, és ő adta a gyógyulást is, ezért nem volt helyénvaló orvosra hagyatkozni, mivel az szembeszegülés lett volna Jahve akaratával. A próféták tettei között sok a gyógyítás, sőt, életre is keltenek néhány halottat, de a Biblia sehol nem nevezi a prófétákat orvosnak. Sirák fiának könyvében feloldódik a látszólagos ellentét, mely a betegség isteni eredete és az ember gyógyító szándéka között feszült: az orvost is Isten alkotta, az orvos ismeretei Istentől valók, ahogy a gyógyszerek és a gyógynövények is, valamint az orvos is könyörög Istenhez a javulásért. „Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, meg hát az orvos is Isten teremtménye. A gyógyulás úgy jön a Magasságbelitől, mint az ajándék, amit a királytól kapsz. Tudása miatt az orvos emelt fővel járhat, még a hatalmasok körében is megcsodálják. A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket. Vajon nem fától lett talán édes a víz, hogy így megmutassa, mily erő van benne? Az embernek is ő adott értelmet, hogy magasztalja hatalmas műveit. Ápolás, enyhítés céljára használja a gyógyszerész is a gyógyszert, azért készíti. Működése soha meg ne szűnjék, jóvoltából az egészség terjed a földön. Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. Menekülj a bűntől, s legyen tiszta a kezed, tisztítsd meg a szíved minden gonoszságtól. Mutass be tömjén- és lisztlángáldozatot, s adakozz bőkezűen, amint telik tőled. De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség, mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz, hogy munkája nyomán javulás álljon be, s adjon gyógyulást az élet javára. Az, aki vétkezik Teremtője ellen, az orvosoknak kerül a kezébe.” (Sir 38, 1-15) Ennek ellenére az orvos megítélése az ószövetségi korban (és a zsidó írásmagyarázatokban még hosszú időn keresztül) általában kedvezőtlen (pl. „Ti csupán hazug képmutatók vagytok, orvosok egy szálig, akik mit sem érnek.” Jób 13,4)

Az Újszövetségben tovább élt az a felfogás, hogy a betegség Isten büntetése. Jézus nem vetette el egyértelműen ezt az összefüggést (Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: “Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen.” Jn 5,14), de kétségbe vonta szükségszerűségét (Egyszer útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: “Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” “Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus -, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.” Jn 9, 1-3) Mint próféta, azért jött, hogy gyógyítsa a betegeket („Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Lk 4,18-19), de senki sem nevezte őt orvosnak, mint Jahvét az Ószövetségben (Én, az Úr vagyok a te orvosod. Kiv 15,26), csak átvitt értelemben (Így szólt hát hozzájuk: “Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyógyítsd! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” Lk 4,23; Lévi házában asztalhoz telepedett. Sok vámos és bűnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál. Sokan voltak. Követték őt a farizeusok közül való írástudók is, és amikor látták, hogy bűnösökkel és vámosokkal eszik, megszólították tanítványait: “Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?” Jézus meghallotta és így válaszolt: “Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” Mk 2, 15-17) Az egyházatyák korától kezdve azonban a bibliamagyarázók előszeretettel nevezték Krisztus orvosnak, aki bűnbocsánatával meggyógyítja a bűnösöket.

Jézus meggyógyítja a „holdkórost” (aki feltehetőleg epilepsziában szenvedett): Amikor visszaértek a néphez, odalépett hozzá egy ember, térdre hullott előtte, s kérte: “Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elhoztam tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani.” Jézus így válaszolt: “Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide!” Jézus ráparancsolt, s a gonosz lélek kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult. (Mt 17, 14-18) Az epilepsziát a legtöbb kultúra szent betegségnek tartotta, és az epilepsziást többnyire tisztelték, mivel a betegséget istentől eredőnek tekintették. Mivel a zsidók minden betegséget Isten büntetésének tartották, az epilepsziásra is csak úgy néztek, mint a többi szerencsétlenre, aki saját bűnei vagy szülei vétkei miatt bűnhődik. A kép egy gazdagon díszített francia imakönyvből való a 15. század elejéről. A művész a fiú ruháját szakadozottnak és szegényesnek ábrázolja, hogy ezzel is mutassa szerencsétlen voltát.