27. hét: Bölcsesség könyve

Bölcsesség könyve

A könyv címe a Biblia görög kézirataiban „Salamon bölcsessége”, kifejezve azt a meggyőződést, hogy a mű szerzője Salamon. A szerző ugyan egyszer sem nevezi meg őt, de alakját világosan megrajzolja, és egyes szám első személyben beszél, mint király.  A könyv szerzője ismeretlen, de művének eredeti nyelvéből, eszméiből, irodalmi és tartalmi jellegzetességeiből következtetni lehet egyéniségére, környezetére. A Bölcsesség könyvének eredeti nyelve görög. A szövegben ismételten előforduló retorikai alakzatok, a görög nyelv szabályai szerint képzett mondatok, a görög filozófia és erkölcstan szókincséből kölcsönzött kifejezések eleve kizárják, hogy a munka héber vagy arám szöveg fordítása lenne. A szerző az Ószövetséget is görög fordításban olvasta, így görög nyelvű zsidó lehetett, aki hitéhez és népéhez hű maradt, Istent „atyáim Istenének” szólítja, és büszkén sorolja fel az isteni bölcsesség nagy tetteit Izrael, „a szent nép és feddhetetlen ivadék” (Bölcs 10,15) történetében. A könyv minden bizonnyal a görög nyelvű diaszpórában keletkezett, minden bizonnyal az egyiptomi Alexandriában, a hellenista kultúra egyik központjában, amely a Ptolemaioszok fővárosa, és egyben nagyszámú és befolyásos zsidó kolónia székhelye is volt. A szerző írásának tanúsága szerint művelt, a hellenista kultúrában járatos ember volt. A mű keletkezési idejét különböző filológiai és szövegkritikai érvek alapján a Krisztus születését megelőző évtizedekre lehet tenni. A Bölcsesség könyvét a zsidók nem fogadják el sugalmazottnak, ezért a zsidó kánont követő protestánsok Bibliájában sem szerepel.

A Bölcsesség könyve három részből áll: a bölcsesség útja ellentétes az istentelenekével (1-6. fejezet), a bölcsesség mibenléte, eredete és megszerzésének módja (6-9. fejezet), végül a bölcsesség tettei a történelemben (10-19. fejezet). A három részben megfigyelhetők tematikus, stílus- és hangnembeli különbségek, ezért a kutatók egy része feltételezi, hogy a könyv nem egyetlen szerző munkája. Mások a különbségek mögött nem több szerzőt, hanem az egyetlen szerző által használt különböző forrásmunkákat látnak.

A Bölcsesség könyve az izraeli hagyomány és a hellenista kultúra hatása alatt jött létre. A görög világbirodalom – mai szóval – globalizált kultúrája alól már korábban sem tudta mindig kivonni magát a zsidóság, legalábbis egyes képviselői, akiknek tetszett a görögös életmód, a gümnaszionokban való testedzés, a görög stílusú versenyek, de a vallási szövegekben korábban nem volt nyoma a görög filozófia hatásának. A Bölcsesség könyvét olvasva feltűnik, hogy a szóhasználat, a mondatfűzés néha idegen attól, amit az Ószövetség más könyveiben megszoktunk, könnyed és játékos, „görögös” („Benne ugyanis lélek van, amely értelmes, szent, a maga nemében egyetlen, sokrétű, finom, könnyed, mozgékony, átható, tiszta, világos, sérthetetlen, a jót kedveli, éles, akadályt nem ismer, jótékony, emberbarát, állhatatos, szilárd, bátor, mindenható, mindent lát és áthatja a szellemet, a gondolkodó, a tiszta és a legfinomabb lényeket. Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol.” Bölcs 7,22-24) Ugyanakkor a szerző a görög filozófiából kölcsönzött fogalmakkal együtt nem vette át az eszméket is, a szavak csak az Ószövetségből táplálkozó gondolatok kifejezésére szolgálnak. A szerző nem tesz mást, mint korának modern és elterjedt nyelvén közvetíti Izrael különleges értékű örökségét a hellén világban élő zsidók és a pogányok számára. A Bölcsesség könyve elsősorban a diaszpórában élő és a hellenizmussal rokonszenvező zsidókhoz szól, akiknek hitét, az izraeli hagyományhoz való hűségét próbára tette az alexandriai hellenista környezet. A szerző a virágzó görög filozófia, a misztériumvallások, az asztrológia vonzásával szemben Izrael hagyományát állítja eléjük, igazolva a zsidó bölcsesség magasabbrendűségét. De ugyanerről akarja meggyőzni görög olvasóit is, akikhez szintén szól írása.

A Bölcsesség könyve az Ószövetséghez tartozik, és tanításában is a biblikus hagyomány ismert témái szólalnak meg, egy gondolatkörben azonban továbbvezeti az Ószövetség tanítását. Az igazak jutalma és a bűnösök büntetése a bölcsességi irodalom egyik sokat tárgyalt problémája, amelyre a Kr. e. 1. századig nem született megnyugtató válasz, mert az isteni igazságszolgáltatás megvalósulását csak a földi életben várták. A szenvedő, de halála előtt isteni jutalomban nem részesülő igaz, és a földi életben sikeres gonosz sorsának visszássága különösen Jób könyvének szerzőjét foglalkoztatta, s a megoldást csak a világot teremtő Isten bölcsességében látta, amely képes elrendezni az igazak sorsát. A Bölcsesség könyve viszont tovább lép, amikor azt tanítja, hogy az igazak Isten kezében vannak, testi haláluk után örökké élnek, és az ítélet napján a próbatételekben is hűségesnek bizonyultak erkölcsös életükért jutalomban részesülnek Istennél. A Bölcsesség könyvének szerzője különválasztja a testet a lélektől, és a kettő közül a lélek elsőbbségét és halhatatlanságát vallja. Az igazak sorsa nem fejeződik be a fizikai halállal, hanem dicsőségben, örökre Isten mellett lesznek, jutalomban részesülnek, halhatatlanság és romolhatatlanság lesz az osztályrészük. A gonoszok is elnyerik méltó büntetésüket az ítélet napján, ők egész életmódjukkal a halálra kötelezik el magukat, életük végül elenyészik. A Bölcsesség könyvének tanításából úgy tűnik, hogy a halhatatlanság csak az igazak sorsa.

A szerző – követve a bölcsességi irodalom hagyományait – megszemélyesíti a bölcsességet, és Istentől különböző személynek írja le őt. Istentől származik, az ő képmása, értelmes lény, az isteni tudás birtokosa, mindenható, Istennel lakik és szereti őt. Természetesen nem valóságos személyről van szó, csak egy retorikai fogásról, irodalmi eszközről, a szerző szilárdan vallja, hogy a környező népek felfogásával ellentétben csak egyetlen Isten van. Az Újszövetség később sokat merített a Bölcsesség könyvéből a Krisztusról szóló tanításhoz.

A holtak országa és az élet kertje

A Szentírás szerint minden halott egy helyre érkezik, ez a holtak országa, héberül Seol, amit a magyar fordítások általában alvilágnak neveznek. A holtak országáról szóló zsidó elképzelésekben és tanításokban sok olyan elem van, ami a környező népeknél is megtalálható. A babilóniai irodalomban (ennek legismertebb darabja a Gilgames eposz) a holtak országa a föld alatt található, a világóceán felső oldalánál. Úgy érheti el az ember, hogy leszáll a föld mélyébe, és addig megy nyugatra, ameddig csak lehet. Mielőtt az ember megérkezik, át kell kelnie egy folyón, a halál vizén (a görög mitológiában is van hasonló folyó, a Sztüx, mely elválasztja az élők világát a holtakétól). Jób könyvében a holtak ország szintén a föld alatt van, és az ősvíz medrén átkelve lehet megközelíteni („Összerezzennek még az árnyak is, megijed a víz is, s mind, ami benne él.” Jób 26,5). A babilóniaiak városnak képzelték a holtak országát, mely falakkal van körülvéve, és őrzött kapui vannak. Az alvilág kapuja vagy kulcsa a Bibliában is gyakran előforduló kifejezés. (Pl. Jób 38,17: „Mutatták már neked a halál kapuit, s láttad-e már az alvilág kapusát?”) A halál országából nincs visszatérés, lakói tétlenségre vannak kényszerítve, teljes sötétségben élnek, soha nem látják a napvilágot, és semmit nem tudnak arról, ami a földön élőkkel történik.

Az Ószövetség könyveiben csak lassan és későn érlelődik az a nézet, hogy a jók és a gonoszok sorsa nem azonos a holtak országában. Előbb a bűnösök örök bűnhődéséről szóló elképzelések jelentek meg, ez a fogság utáni időkben kezdett terjedni, majd jóval később, csak a Krisztus születését megelőző évtizedekben vetődött fel a jók örök jutalmának lehetősége. Ekkor, a kései zsidóságban bontakozott ki az a felfogás, hogy Isten a jóknak és rosszaknak más-más sorsot szánt az alvilágban, ezért úgy gondolták, hogy a holtak országa részekre oszlik. Egy zsidó apokrif irat három sötét és egy világos részről beszél, ez utóbbit az élet kertjének nevezi. Más iratokban ennek a helynek Paradicsom vagy Éden a neve. Az Újszövetségben is találkozunk hasonló elképzeléssel, amikor arról olvasunk, hogy az Ábrahám kebelén pihenő szegény Lázárt szakadék választja el az alvilág másik részétől, ahol a fösvény gazdag szenved.

A gonoszok büntetésének helyét az Ószövetség gyakran nevezi Gehennának (magyarul régebben inkább Gyehenna volt). Ez a Jeruzsálem közelében levő Hinnom völgy arám nevének (Gé-Hinnam) görögös alakja. Az Ószövetségben először Jeremiás próféta említi ezt a helyet a gonoszok pusztulásának színhelyeként. Izajás próféta szerint ez az a hely, ahol a féreg nem pusztul el és a tűz örökké él. Mivel az általános ókori felfogás szerint a halott sorsa testi maradványainak sorsával függött össze (ezért balzsamozták halottaikat az egyiptomiak, és ezért számított mindenütt különösen kegyetlen büntetésnek az, ha egy holttestet nem engedtek eltemetni, és az a vadak és a madarak martaléka lett, vagy ha elégették), a féreg és a tűz a lehető legnagyobb fenyegetést jelképezi. Dániel próféta könyvéből pedig kiderül az is, hogy a férgek és a tűz nem a holttesteket pusztítja majd, hanem a végítéletkor testükben is feltámadt gonoszok testét.

A gehennának és a seolnak kezdetben egymástól független fogalma idővel lassan összeolvadt, a seol mintájára a gehennát is kezdték sötét helynek gondolni, ami persze nem fért össze az örök tűzzel. Az ellentmondást úgy küszöbölték ki, hogy ezt a tűzet forrónak, de világosságot nem adónak képzelték. Jézus átvette kora szóhasználatát és elképzeléseit, ő is gehennának nevezi az alvilágnak azt a részét, ahová a bűnösök közvetlenül haláluk után kerülnek, és ahol a feltámadásig tartó „közbülső” időben bűnhődnek.

A Hinnom völgye, a gehenna névadója ma. A Hinnom völgy Jeruzsálem közelében van. Régebben azt hitték, hogy a királyság korában itt volt a város szemétlerakója, ahol a hulladékot égették, de ez a nézet mára megdőlt. A Hinnom völgy azért vált hírhedté, mert ez volt a Moloch kultusz egyik központja. Moloch tisztelete hatalmas területen terjedt el az ókori keleten Asszíriától egészen Máltáig és Szardíniáig, illetve a pun Karthágóig. Moloch tűzisten volt, ezért égő áldozatot mutattak be neki. Karthágóban a régészeti ásatások tanúsága szerint gyerekeket is feláldoztak, ez a Közel-Keleten ritkább volt, de nem ismeretlen.

A középkori kéziratok, faragványok és freskók rendkívül fantáziadúsan ábrázolták a poklot, melyben a különféle bűnök elkövetői speciális, a bűnükhöz igazodó kínzásoknak vannak alávetve. Ezen a 12. század elejéről származó képen az alsó sorban a falánkot etetik éppen halálra az ördögök, mintha libát tömnének.

Pokolraszállás

Az apostoli hitvallás szerint Krisztus halála után alászállt a pokolra. A magyar kifejezés félrevezető, mivel a pokol a bűnösök végső és örökké tartó bűnhődésének helye, amiről pedig az apostoli hitvallás beszél, az a holtak országa, az az átmeneti hely, ahol a halottak az utolsó ítéletet és a feltámadást várják. Krisztus tehát ugyanoda került, mint az összes megholt, és feltámadása azt jelentette, hogy kiszabadult erről a helyről. Ez a kiszabadulás azt jelenti, hogy Krisztus megtörte a halál és az alvilág (a holtak országa) hatalmát, az ő kezébe került az alvilág kapujának kulcsa. Mivel Jézus korában a zsidó gondolkodás már megkülönböztette a jók és a gonoszak alvilági helyét, az apostoli hitvallás hagyományos értelmezése azt mondja, hogy Krisztus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ószövetségi igazak vártak a megváltásra.