26. hét: Énekek éneke

Énekek éneke

A mű címe, Énekek éneke, a sir hassirim kifejezés szó szerinti fordítása, amely a héberben a felsőfok formulája, a jelentése a legszentebb ének. A cím a szerelmi énekekből álló gyűjteményt Salamonnak tulajdonítja, aki a hagyomány szerint énekeket is szerzett. A dalok a vőlegényt Salamonnak és királynak is nevezik. Mivel Salamon egyben Izrael legnagyobb bölcse, a Bibliában a könyvet a bölcsességi iratok közé sorolták.

A kutatók különbözőképpen vélekednek arról, hogy a mintegy 30 szerelmi énekből álló sorozat egy tervszerű gyűjtemény-e, vagy pedig minden különösebb koncepció nélkül kerültek-e egymás mellé, s a dalok eredetileg önálló, egymással csak tematikailag összefüggő szerelmi, ill. lakodalmas énekek. Az Énekek énekének értelmezése az ókortól kezdve egyaránt foglalkoztatta a zsidóságot és a kereszténységet. A könyvben Isten neve egyszer sem fordul elő, és témája, a jegyesek szenvedélyes szerelme magyarázatot követel arra, hogy milyen alapon került ez az írás a kánoni könyvek közé. A művet ugyan a zsidók felvették a kánonba, de utólag, a Kr. u. 2. században felmerült a kétely, hogy helyes volt-e a szent könyvekhez sorolni. A kérdést a hagyományra hivatkozva döntötték el az igen javára, sőt, a Kr. u. 8. századtól kezdve húsvét ünnepén olvassák a szöveget a zsinagógákban.

A könyv értelmezésére két nagyobb elmélet született. A hagyományos és egyben legősibb ezek közül az allegorikus értelmezés, eszerint az Énekek énekének eredeti szándéka az, hogy Jahve és Izrael kapcsolatát a vőlegény és menyasszony kölcsönös szeretetében és hűségében fejezze ki. Az allegorikus értelmezés a prófétai hagyományra támaszkodik, amelyben Ozeástól kezdve a házasság és a házassági hűség gyakran szimbolizálja Jahve és és Izrael szövetségét, Izrael hűségét vagy hűtlenségét. Ezt az értelmezést vette át a kereszténység is, és az allegóriát gyakran Krisztus és az egyház kapcsolatára is vonatkoztatta. Az allegorikus magyarázat ellen szól azonban az, hogy magában a szövegben semmi nem utal a jegyesek szerelmének jelképes értelmezésére, míg azokban a bibliai szövegekben, melyekben Jahve és Izrael kapcsolatát a házasság szimbolikájával fejezik ki, mindig van utalás a kifejezés jelképes értelmére.A második értelmezés a szöveg szó szerinti jelentéséből indul ki, és olyan szerelmi dalok gyűjteményének tartja a könyvet, melyek a kölcsönös és hűséges emberi szerelmet éneklik meg, azt a szerelmet, mely a házasságot megáldó Teremtő akaratából alakul ki. Ennek az elméletnek voltak követői már az ókeresztény korban is, majd a 18. századtól a katolikus teológusokon kívül széles körben elfogadottá vált a kutatók körében. Néhányan megpróbálkoznak a két elmélet összeolvasztásával is, mivel a mű mindkét irányba nyitott: az emberi és isteni szeretet elválaszthatatlan, az emberi szeretet pedig jele és jelképe az isteninek.

Ahogy a szöveg magyarázata, úgy eredetének kérdése is vitatéma a kutatók között. Vannak, akik az arab népköltészetben, Szíria és Palesztina arab lakosságának lakodalmas szokásaiban és nászénekeiben felfedezhető párhuzamok alapján az Énekek énekét a népköltészetből eredeztetik, mások szerint viszont a tudatosan alkalmazott választékos stíluseszközök, például a képek és kifejezések változatossága, a mondatképzés vagy a párbeszédek művészi kialakítása képzett, a költészetben jártas szerzőre utalnak, mégpedig olyan szerzőre, aki jól ismerte az óegyiptomi szerelmi költészetet, és bőven merített is abból. Közelebbi utalások hiányában az Énekek énekének keletkezési ideje csak hozzávetőlegesen állapítható meg, csak az bizonyos, hogy a fogság utáni időkben alakult ki, valószínűleg már a hellenista korban (Kr. e. 3. század). A többször ismétlődő megszólítás (Jeruzsálem leányai, Sion lányai) és Salamon nevének említése a dalok jeruzsálemi keletkezése mellett szól.

Elzárt kert és lepecsételt forrás

Az Énekek énekében elzárt kerthez és lepecsételt forráshoz hasonlítja a kedvesét az énekmondó. A kert nemcsak a zsidók számára szimbolikus, a görög mitológia is ismeri a Heszperidák távoli, csodálatos kertjét. A kert Isten kegyelmének, az eljövendő üdvösségnek a szimbóluma, a lepecsételt, azaz őrzött, tiszta vizű forrás pedig az életé. A bűnbeesés előtt az ember Isten kertjében, a Paradicsomban élt. A szó a perzsa postautak állomásai körül pihenésre kialakított hangulatos parkok és díszkertek kerítésének óperzsa nevéből (pairi deza) ered, amelyből a pardesz, a királyi parkok neve, majd a görög paradeiszosz származik. A Paradicsom másik neve Éden, ez valószínűleg a sumér adéa szóra megy vissza, amely forrást jelent.

A hétköznapi kertek be voltak kerítve, amit a héber név is mutat, mely a megóv, megvéd jelentésű ganan igéből származik. A domboldalakon elkerített, főleg szőlővel betelepített terület neve pedig karmel volt. A kertkultúra már a királyok korában igen fejlett volt Palesztinában, nagy kiterjedésű szőlő és olajfa ültetvények mellett a házak körül mindenütt zöldségeskertek voltak. A kert gondozása fontos feladat volt, hiszen a kert állapota erősen minősítette gazdáját, aki maga művelte kertjét. (Egy tohonya ember földje mellett jártam, és egy ostoba ember szőlejénél. Már teljesen fölverte a gyom, az egész felszínét bozót borította, és romokban hevert a kőkerítés. Péld 24,30-31) A királyok és az előkelők palotái körül parkszerű díszkerteket alakítottak ki, a királyokat a saját kertjükbe temették Jeruzsálemben.

A próféták gyakran emelték fel szavukat a díszkertek ellen, ennek az az oka, hogy a pogány kultuszok, a nemegyszer orgiákká fajuló bálványimádó szertartások a magányos faóriások körül kialakult ligetekben, berkekben zajlottak. „Igen, megszégyenültök majd a tölgyek miatt, amelyek örömötökre szolgáltak. Pirultok majd a kertek miatt, amelyekben kedvetek leltétek.” – jövendölte Izajás próféta (Iz 1,29)

Ókori szépségápolás

Esztert kerek egy évig készítették elő a perzsák arra, hogy beléphessen a király szobájába: „hat hónapig mirhaolajat, másik hat hónapig meg balzsamot és más asszonyi kenetet használtak szépségük ápolására.” (Esz 2,12) A perzsák valóban mesterei voltak a kozmetikumoknak, a zsidók sok praktikát vettek át tőlük. A mirhaolaj a mirhafa gyantája, amit olíva olajjal kevertek el, s így egy mézsűrűségű kenetet kaptak, amit nemcsak nők, de férfiak is használtak, mégpedig olyan bőségesen, hogy szinte folyt a bőrön („Fölkeltem, hogy ajtót nyissak kedvesemnek. Kezemről, ujjamról mirha csepegett, rá a zárnak reteszére.” Én 5,5)

Izraelben – csakúgy, mint a környező országokban – a nők naponta illatosították magukat, amit a próféták gyakran kárhoztattak. Hajukat különféle olajokkal kenték, s ha őszült, hennával és indigóval festették (a férfiak is, legalábbis az öregedő Heródes királyról azt írja a zsidó történetíró, Josephus Flavius, hogy festette a haját).

A szegényebbek a bőrükre egyszerű faolajokat kentek (faolajnak az olívaolajat nevezték), a tehetősebbek nárdus olajokat. A nárdusnak is több fajtája volt, a citromfű olaja fertőtlenítő, szagtalanító hatású.

Az illatáldozat összetevői között is szerepel a nárdus, a bibliafordítások illatos nádként vagy kálmosként magyarítják a szót, az utóbbi a nád görög alakjából, a kálámoszból származik.

A szemfestést a zsidók az egyiptomiaktól vették át, ahol a mágikus jelentésen túl a szemfestés gyakorlati célokat is szolgált, ezzel próbálták a legyeket távol tartani a szemüktől. Egyiptomban férfiak és nők is használtak szemfestéket, a szempillákat egy ólomtartalmú ásvánnyal, galenittel festették feketére, a bőrt pedig egy réztartamú ásvánnyal, malachittal színezték.

A kenteken, illatokon, festékeken túl a nők minden lehetséges testrészükön hordtak ékszereket, ahogy Izajás próféta rosszallóan felsorolja: Azon a napon az Úr mind elveszi, ami ékességül szolgál, a lábkarikákat, homlokpántokat és holdacskákat, a fülbevalókat, karpereceket és fátylakat; a fejdíszeket, láncocskákat és öveket, a szelencéket és amuletteket; a gyűrűket és orrkarikákat, a díszes ruhákat és palástokat, a kendőket és tarsolyokat, a tükröket és gyolcsruhákat, a főkötőket és vállravetőket. És üszög lesz a balzsam, kötél az öv, a fodorított haj kopaszságra változik, díszes ruhaként szőrzsák szolgál, és homlokra sütött bélyeg lesz a szépség. (Iz 3,18-24)