25. hét: Prédikátor könyve

A Prédikátor könyve

A Prédikátor könyve egy felirattal kezdődik (A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai), ebből ered a mű címe. A prédikátornak fordított héber qohelet szó minden valószínűség szerint egy a gyülekezetben viselt hivatalt, tevékenységet jelent, azt az embert jelöli, aki összehívja és vezeti a gyülekezetet vagy a gyülekezet előtt beszél (prédikál). A bevezető feliratnak köszönhetően a hagyomány a könyvet Salamonnak tulajdonította. A könyvben az első nagyobb egység szerint a prédikátor úgy élt és cselekedett, mint Jeruzsálem királya, de a továbbiakban már nincs jel, ami arra utalna, hogy uralkodó volt, és a prédikátorról szóló záró megjegyzés sem említi királyi méltóságát. Ugyanakkor többször világosan az alattvalók szempontjából fogalmazza meg tanítását, sőt egyenesen tartózkodó vagy gyanakvó a királyság intézményével szemben. Ennek alapján Salamon szerzősége nem igazolható, az ő neve csak azért került a könyv elejére, hogy a szövegnek nagyobb tekintélye legyen az olvasók szemében.

A könyv túlnyomó többségét ugyanaz a személy írta. A befejezés első felét (A prédikátor nemcsak maga volt bölcs, hanem a népet is okosságra tanította. Sok bölcs mondást mérlegelt, felkutatott és megfogalmazott. A prédikátor igyekezett tetszetős szavakat találni, és az igazság szavait őszintén leírni. A bölcsek szavai olyanok, mint az ösztöke, és mint a levert cövekek a nyájak javára használja őket a pásztor. Préd 12, 9-11)valószínűleg az író tanítványa tette hozzá, aki ezzel az utószóval mesterét dicséri, és Izrael nagy tanítói közé sorolja őt. Ugyanez a tanítvány tehette hozzá a szöveghez a könyv programadó kijelentését: Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság! (Préd 1,2) Az utószó második része (Ezeken túl, fiam, ne kutass! A sok könyvírásnak se vége, se hossza, és a sok tanulás elfárasztja a testet. Vége a beszédnek. Mindent hallottál. Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz. Préd 12, 12-14) egy másik, a Prédikátor tanításával szembehelyezkedő szerkesztőtől származik, aki a hagyományos bölcsességtan értelmében és a szóhasználatában szokásos megszólítással – „fiam” – utal Isten félelmére és az emberi magatartást számon kérő isteni ítéletre. Ez a beállítottság éppen ellentétes a bölcsességtan hagyományos elveit kritizáló Prédikátor fejtegetéseivel, aki a „fiam” megszólítást is kerüli. Ettől a második szerkesztőtől származhat a könyv feliratának kiegészítése a Salamonra utaló félmondattal („Dávid fia, Jeruzsálem királya”)

A Prédikátor könyvének keletkezési idejére csak következtetni lehet, mivel semmilyen azonosítható kortörténeti eseményre nincs benne utalás. Keletkezése a késő fogság utáni korra, de még a makkabeusi kor vallási és nemzeti ébredése előtti időre tehető, erre utal a könyv nyelvezete is, mely még ugyan héber, de tele van arámi fordulatokkal (a fogság utáni időben váltottak nyelvet a zsidók, és a mindennapokban a héber helyett az arámit kezdték használni, ami később Jézus anyanyelve is lett). A Prédikátor szavai olyan viszonyokat feltételeznek, amelyet szilárd közigazgatás, béke, a meggazdagodás lehetősége, s egyben szociális különbségek jellemeznek. Mindezek a Kr. e. 3. századra illenek a legjobban, amikor Palesztina a Ptolemaioszok, azaz Egyiptom fennhatósága alá tartozott. Mindezek alapján a könyv keletkezése a Kr. e. 3. század második felére, 250-200 közé tehető. A keletkezés helye még nehezebben határolható körül, egyes kutatók szerint Egyiptomban íródott, mások szerint Jeruzsálemben.

Az izraeli és az ókori keleti népek bölcsességi irodalma között számos kapcsolat található, ezért felmerült a kérdés, hogy a Prédikátor gondolatvilágában érvényesülnek-e idegen hatások. A kutatások három irányba mutatnak, összefüggéseket keresve az egyiptomi és babiloni bölcsességi irodalommal, valamint a görög filozófiával, mely a könyv keletkezésének idején, a hellénizmus korában megérinthette a zsidó gondolkodókat is. A Prédikátor könyvében van néhány olyan gondolat, mely az egyiptomi bölcsességi irodalomban is megtalálható, de az egyiptomi hatás a Prédikátor könyvében sokkal jelentéktelenebb, mint ami a Példabeszédek könyvét jellemzi. Az ókori Kelet bölcsességéből inkább a babiloni hatások erősebbek a Prédikátor gondolataiban, de közvetlen irodalmi kölcsönzéseket szintén nem lehet igazolni. Ugyanígy lehet érintkezési pontokat találni a különféle görög filozófiai iskolákkal – sztoicizmus, epikureizmus, cinizmus –, de közvetlen összefüggést nem lehet kimutatni. A Prédikátor ezek szerint merített a környező világ eszmeáramlataiból, de a mű problematikája Izrael eszmevilágából nőtt ki, s csak a zsidó gondolkodás alapján értelmezhető. A szerző, aki szembeszáll a hagyományos iskolás bölcsesség tanításával, kételyeiben és válaszaiban mindvégig Jahve-hívő maradt.

A Prédikátor könyvének szerzője az emberi sorsban érvényesülő jó és rossz mérlegét akarja felállítani. Az élet értelmét, az ember világban való lehetőségeit keresi, vitába szállva a hagyományos bölcsességen alapuló szemléletmóddal. A Prédikátor egész művében az élet hiábavalóságain, a valóság felfoghatatlanságán elmélkedik, de fejtegetésében nem található észrevehető haladás. Gondolatai gyorsan változnak – gyakran közvetlen összefüggés vagy átmenet nélkül – más-más oldalról közelítve meg a problémát, hogy előző megállapítását jobban kidolgozza vagy javítsa. Ezért számtalanszor ismétli önmagát, nemegyszer ellentétbe kerül saját kijelentéseivel. A könyvben nem érvényesül következetesen végigvezetett, zárt okfejtés, gondolatai azonos alaptéma változatai.  Ennek ellenére a mű mégsem tekinthető olyan laza összefüggésnek, mint a Példabeszédek könyve, de nem is annyira zárt, mint Jób könyve. A Prédikátor könyvének egységes eszmevilága és stílusa van, gondolatai az emberi sors értéke és értéktelensége körül forognak. Nyelvezetét ismétlődő kifejezések jellemzik, mint például hiábavalóság, gond, nyereség, bölcs, nap alatt stb. Az izraelita bölcsességtan által is képviselt szemlélet oksági összefüggést látott az ember magatartása és sorsának alakulása között. Ha valaki igaz és istenfélő, akkor életét áldás, béke és bőség fogja kísérni, de ennek fordítottja is igaz, a sikertelenség, a szenvedés, a betegség a bajoktól sújtott ember bűnösségéről tanúskodik. A bölcs felismeri az emberi cselekvés és a sors alakulásának összefüggését, és ennek megfelelően viselkedik, keresi az isteni útmutatást, az ésszerű cselekvés szabályait, azokat a magatartási normákat, amelyeknek követése, napról napra való teljesítése biztosítják számára a sikeres életet. A Prédikátor bölcsnek tekinti magát, mégis fenntartásokkal fogadja ezt a hagyományos szemléletet, a bölcsesség megszerzésére irányuló törekvést, ami szerinte nem érheti el célját, mert képtelen kiismerni Isten tetteit és az élet mélyebb összefüggéseit. A Prédikátor saját tapasztalatai és megfigyelései alapján kétségesnek találja az iskolás bölcsességnek azt az alapgondolatát, hogy a világ rendjében isteni igazságosság érvényesül. Két tényből, a mulandóságból és az igazságtalanságból kiindulva igyekszik cáfolni a hagyományos szemléletmód érvényét. A mulandóság az igazolja, hogy a bölcsnek nincs „előnye”, éppúgy meghal ő is, mint bárki más. Mivel az író számára a halál után nincs további jövő, ezért egyenesen kijelenti, hogy nincs különbség az ember és állat sorsa között. A világban tapasztalható igazságtalanság pedig napról napra cáfolja a cselekvés és a sors alakulása közti összefüggésről szóló hagyományos tanítást, a Prédikátor ezért csalódottan vonja le a következtetését. Az áttekinthetetlen és ellentmondásokkal teli valóság, amelyet nem tud megérteni, rendkívül kemény kifejezésekre kényszeríti: Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés! (Préd 2,17) Sőt: boldogabbnak mondom a holtakat, akik már rég meghaltak, mint az élőket, akik még élnek. De mindkettőnél jobban (dicsérem) azt, aki meg sem született, aki meg sem látta azt a (sok) rosszat, ami a nap alatt végbemegy. (Préd 4, 2-3) Kételyei ellenére a Prédikátor Jahve-hívő marad. Kitart Isten félelmében, elismeri, hogy ő adja és veszi vissza az ember életét, tőle jön az öröm és a baj, szerencse és szerencsétlenség. Vallja az isteni gondviselés létezését. Amit Isten elhatározott, azon ember nem változtathat, s Isten rendelései felfoghatatlanok, olyannyira, hogy az ember nem ismeri sem a megszabott időt, sem pedig a rá váró jövőt. Minthogy Isten kezében tartja a világ sorsát, ezért a Prédikátor mégis az erkölcsös cselekedet értékét és a bűn oktalanságát hirdeti, és vallja, hogy Isten mindent megítél. Felvetett problémáira a Prédikátor nem talál megnyugtató megoldást, de kételyei és ellentmondásai ellenére is hűséges marad Izrael vallási örökségéhez, nem szakad el hitétől.

Vanitas vanitatum

A Prédikátor könyvének hiábavalóságról szóló mottója (Minden hiábavalóság – latinul: Vanitas vanitatum omnia vanitas) egy festménytípust is jelent, mely elsőként a 16-17. századi Németalföldön lett népszerű. A vanitas olyan csendélet, melyen minden tárgy a mulandóságot, a hiábavalóságot jelképezi. Az ilyen témájú képeken gyakori a koponya, a rothadó gyümölcsök, az óra vagy a homokóra, a szappanbuborék és füst, melyek mind az élet mulandóságát jelképezik, csakúgy, mint a hangszerek, melyeknek hangja elenyészik, ha a zenész leveszi róluk a kezét.

Kölcsey Ferenc versének kiindulópontja a Prédikátor könyvének mottója, ám a következtetések, melyekre a vers folyamán jut, már távol állnak mind a Prédikátor hitétől mind a keresztény hitvallástól. (A költő megfordította a latin Biblia szavait, Vanitas vanitatum helyett Vanitatum vanitast írt, mert ez jobban alkalmazkodott a vers ritmusához.) Jézus soha nem tanította azt, hogy a földi élet, a földi küzdelem felesleges és hiábavaló. A keresztény ember reményben él, és ez a remény derűssé teszi őt a legszörnyűbb sorscsapások közepette is. Nincs szüksége arra, hogy a filozófusoktól eltanult módszerekkel mesterségesen apatikussá tegye magát, azon az áron viselje el a balsorsot, hogy a világ szépsége előtt is becsukja a szemét. Krisztus igája könnyű és édes.

     Kölcsey Ferenc: VANITATUM VANITAS

Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

     Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

     Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

     A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

     És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

    Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

     Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

     Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

     Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

     Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

1823. február-április